2012. június 15., péntek

Cserényi Zsuzsanna : Mélyszegénység




Cserényi Zsuzsanna : Mélyszegénység

Imára kulcsolt kéz, egy vak kisgyerek
kartonpapíron ül hóban, sárban
csendesen kéreget.
Körötte hangzavar, nevetés, lárma
jönnek – mennek az emberek.
Van aki látja, s van ki úgy tesz
mintha nem, némelyik pénzt dob mellé,
s ő tűrni kénytelen.
Mintha múlt századi regénybe botlanék,
látnám az árvát Móriczét, amint gyertya lángjánál
melegszik éhezve, fázva,
míg a világ elfut mellette, otthagyja magára.

2012. június 11., hétfő

József Attila: Aki szegény , az a legszegényebb





József Attila: Aki szegény , az a legszegényebb

Ha az Isten íródiák volna
S éjjel nappal mozogna a tolla,
Úgy se győzné, ő se, följegyezni,
Mennyit kell a szegénynek szenvedni.

Aki szegény, az a legszegényebb,
Fázósságát odadja a télnek,
Melegét meg odadja a nyárnak,
Üres kedvét a puszta határnak.

Köznapokon ott van a dologba,
Várt szombatját száz gond nyomorítja,
S ha vasárnap kedvét megfordítja,
Akkor máris hétfő szomorítja.

Pedig benne laknak a galambok,
Csillagtollú éneklő galambok,
De így végül griffmadarak lesznek,
Hollónépen igaz törvényt tesznek.

1924.

2012. június 6., szerda

Rideg Sándor Kossuth- és József Attila-díjas magyar író.



Rideg Sándor (Törtel, 1903. február 12. – Budapest, 1966. február 8.) Kossuth- és József Attila-díjas magyar író.

Életpályája

Öt elemit végzett, csikós volt. 1919-ben vöröskatonának állt. A Tanácsköztársaság bukása után Budapesten gyári munkás, később MÁV-altiszt volt, majd pékmesterséget tanult. 1925-ben az akkor alakult Magyarországi Szocialista Munkáspárt vezetőségi tagja. A munkásmozgalomban való részvétele során több ízben letartóztatták, 1927 júliusában a lakásán titkos nyomdát foglaltak le. 1944-ig állandó rendőri felügyelet alatt állt, majd koncentrációs táborba hurcolták. 1945-1947 között a csepeli Szabadkikötő üzemi bizottságának elnöke, azután több évig a néphadsereg írói csoportjának tagja volt.

1931-től jelentek meg novellái a Népszava, a Korunk, a Magyarország és a Híd című lapokban, illetve folyóiratokban. Első regényében, az Indul a bakterházban, amelyet 1939-ben a Népszava közölt folytatásokban, már megmutatkozott írói egyénisége: élénk mesélőkedve és szocialista szemlélettől áthatott eredeti humora. Író tehetsége csak 1945 után bontakozott ki teljesen.

Művei

  • Indul a bakterház (1943)
  • Urak országában (elbeszélés, 1945)
  • Tűzpróba (regény, 1949)
  • A tükrösszívű huszár (elbeszélés, 1950)
  • Sámson (regény, 1951)
  • Daruszegi vasárnapok (regény, 1953)
  • Tizenkét lépcsőfok (kisregény, 1954)
  • Históriás idők (elbeszélés, 1955)
  • Csongrádi hun király (elbeszélés, 1957)
  • A szegény ember és az ördög (mese, 1957)
  • Kristóf rózsafái (regény, 1960)
  • Lelkek szakadékai között (elbeszélés, 1963)
  • Hűvös csillagok alatt (elbeszélés, 1965)
  • Az érchangú kakas (elbeszélés, 1978)

Díjai

  • Magyar Népköztársasági Érdemrend (1951, 1953)
  • Munka Érdemrend (1963)

2012. június 4., hétfő

Juhász Gyula : Trianon



Juhász Gyula : Trianon

Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.

Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.

És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt legszebb koszorúja
Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes műveken föltündökölt,
S egész világra árasztott derűt.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsőket és sírokat nekünk,
Magyar bölcsőket, magyar sírokat,
Dicsőség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
Tűnt a dicsőség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!
Ő egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is győzni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát,
hol Arany Jánost ringatá a dajka?
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,
Bírnád feledni Kassa szent halottját?
S lehet feledni az aradi őskert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra?

Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.

Nem kell beszélni róla sohasem?
De mindig, mindig gondoljunk reá!

2012. június 3., vasárnap

Reviczky Gyula : Ábrándjaim derűs világát



ELSŐ SZERELEM
Bübájos emlék, édes álom
Száll át merengő lelkemen.

Reviczky Gyula : Ábrándjaim derűs világát

Ábrándjaim derűs világát
Beárnyékozta szenvedés.
Hol a nap még szivembe süthet,
Immár csak egy parányi rés.
Oda van a tavasz bübája,
Ibolya többé nem terem!
Mégis, mikor te jutsz eszembe,
Szép májusról zeng énekem.

Tavasz volt; édes, szelid ábránd
Himbálta ifju szívemet.
Örök tavasznak, szerelemnek
Álmodtam én az életet.
Madár dalolt, akácz virágzott,
Mikor először láttalak.
Virágos rét fölött repültek
A sárga cserebogarak.

Mikor a virágok születtek,
Szerelmünk akkor ébredett.
Te még rövid ruhába' jártál,
S én bujtam még a könyveket.
Gyakran találkozánk az utczán
S némán hüséget esküvénk
Egymásnak. Oly bohó nekem most
Még dalban is a mi regénk!

Dalaim édes zokogása
Akkor zendült szivembe' meg;
És ha mi bántott, elcsitítni
Dallal a bajt oly jól esett.
Mint napsugár a könnyü felhőt
Bearanyoztad vágyamat.
Imádkozám: Szép így az élet!
Ne légyen soha alkonyat...

Ha visszanézek most a multra,
Álomnak tetszik az egész.
Hisz' ily bolondot nem müvelhet
Soha a józan emberész.
És mégis, sokszor úgy ohajtom:
Legyen ily álom életem.
Kaczagjon rajta minden ember,
Csak engem boldoggá tegyen!

Sütkérezem elálmodozva
A bágyadt, őszies napon.
Lelkembe' nincs virág, verőfény,
Csak hervadt, néma fájdalom.
Tévedt madárként egy-egy emlék
Repűl át néha szívemen,
S szelíden, könyeimet áldva,
Te újra megjelensz nekem.


II. Emlékezem, zöld volt az erdő

Emlékezem, zöld volt az erdő;
Derült az ég köröskörül.
A park rég látott annyi népet;
Ott jártam én is egyedül.
Öröm sugárzott minden arczon;
Megújult vágy, ifjú remény;
Csak én szerettem volna sírni
Gyönyörü május elsején!

Kesztyűs urakkal, kék ruhában
Te is ott ültél egy padon.
Sok szépet mondhattak neked, mert
Csak mosolyogtál, angyalom.
Platánok gúnyos suttogását
Hozá a játszi szél felém:
Minek van a szegénynek álma
Gyönyörü május elsején!

De én azóta megtanultam:
Boldog, ki sokat álmodott.
Sokszor kijártam a ligetbe
S fölkeresém a kis padot.
De oly üde már semmi sem volt,
A régi nem volt más csak én,
Nevedet a homokba írtam,
Mint akkor, május elsején!

S el-elvisz a vágy este-reggel
A régi padra betegen;
Tapasztalásom im', elég van,
Hadd sírjam ott ki csöndesen.
Ah sírni! sírni öntudatlan',
Mig eljő majd az ősz dere,
A midőn már magunk se tudjuk,
Mikor volt május elseje.



III. Szivemből téptem ezt a dalt

Szivemből téptem ezt a dalt
Hová képed van írva.
Majd elmerengsz: Ő írta, ő!
S fogod olvasni sírva...
Dalocska, szállj tovább!

Szivemből téptem ezt a dalt
Szerelmi vallomásnak,
Hogy hű maradtam s szívemet
Nem adtam senki másnak...
Dalocska, szállj tovább!

Dalocska, szállj, repülj tovább!
S te törj ki könnyezésbe,
S gondolj engesztelődve rám:
Be jó fiú szegényke!...
Dalocska, szállj tovább!


IV. Szép volt és ifju, mint a hajnal

Szép volt és ifju, mint a hajnal
S ábrándos, mint az alkonyat.
Egy angyaltól a magas égben
Nem különbözhetett sokat.

Mikor először jött utamba,
Világos kék ruhát viselt,
S oly szépen nézett, hogy, ha láttam,
Szerelmes szívem dalra kelt.

Azóta nagysád lett belőle;
Hideg és büszke, mint szokás.
S a rege szól: Volt egyszer egy lány,
Ábrándos, szőke, kékruhás...


V. Zeneszót hoz a kósza szellő

Zeneszót hoz a kósza szellő.
Jól ismert hangok; hallgatom.
Tudom, megint emlékeimmel
Lesz dolgom és nem alhatom.

Bübájos emlék, édes álom
Száll át merengő lelkemen,
S egy nem felejtett, bánatos hang
Susogja sírva: szerelem!

Előttem állsz fehér ruhában
És nyujtod reszkető kezed';
S én, mig rajongva átölellek,
Érzem, hogy most is úgy szeretlek,
Mint egykoron szerettelek.


VI. Beh messze tünt, beh véget ért

Beh messze tünt, beh véget ért
Az első szerelem!
Csak egy-egy ifjukori dal
Beszél még rólad énnekem.

Arczod' sem őrzi már egyéb,
Csak az emlékezet.
Ábrándos, első ifjuság,
S te szőke lány, isten veled!

Ah elvirult! ah elvirult,
A szív bimbó kora.
S érzem, mi se találkozunk
Az életben többé soha.

Legelső édes hevülés,
Legelső tiszta vágy:
Mily szívesen, mily boldogan,
Óh hányszor gondolok reád!

Száll az idő... letünnek a
Tavasznak évei;
De a kékszemü szőke lányt
El nem birom felejteni.


VII. Találkozás

- 1879. május 14. -

1.

Igy jövünk össze hát megint
A nagy világ zajában!
Én visszasírva drága multam'
S te mint menyasszony elvirultan
És haloványan.

Szemünk egymásra nem tekint
S emléki szebb időknek:
A régi üdv, a régi vágyak,
Mint láthatatlan útitársak,
Hozzánk szegődnek.

2.

Óh, mert te sem felejthetéd
El azt a bűbájos regét:
Álmodtak édes hajnalálmot,
Örök hüséget, ifjuságot.

Azután utjok elszakadt.
Megnőttek; az idő haladt.
És most e kis dalocska mérge
S egy mirtuszkoszorú a vége.

3.

Óh, csak nevessünk! mondj bolondnak,
Ne hidd, hogy én siratni foglak.
Bolondság volt, most érthetetlen.
Nevessünk rajta mind a ketten.

4.

Akkor te még kis lányka voltál,
És nem volt vőlegényed.
Most? - álmid' mint ruhád' kinőtted,
S nem ismersz, azt beszéled.

Nem az a vágy ég szíveinkben,
Nem az a nap az égen.
Nem az a május nyit virágot,
Nem, nem ismerlek én sem!

5.

Ruhája kék volt, szeme is kék;
Rám nézett ábrándozva mindég.
Ártatlan, egyszerű leány volt,
Kiért szivem régente lángolt.

Egyszer csak eltünt s kék ruhája,
Kék szeme volt lelkemnek álma
Sokáig, míg egy édesebb szem
Ragyogott rám és - elfeledtem.

S ki meghalt, mostan mint kisértet
Halványan a szemembe nézett.
Járása, hangja még a régi.
Csakhogy már nem tud megigézni.


VIII. A pozsonyi ligetben

- 1880. augusztus 5. -

Itt vagyok újra, itten!
S te még a régi díszben
Állsz, én szép ligetem.
Utaidon bolyongok,
S a virágok, a lombok
Mind összesúgnak: Ismerem!

Hajdan, tavasznapokban,
Gondtlan' itt bolyongtam,
Ez árnyas útakon.
Itt járt kaczagva szépem;
Nevét hány fába véstem!
Itt írtam én első dalom'.

E fák alatt viseltem
Bánattal szivemben
Fájdalmat édeset.
Itt olvastam szemében,
Hogy értem ég, csak értem;
Itt ujjongtam: Szeret! szeret!

S itt, ez a pad tudója,
Hány meglesetlen óra
Kinálta élveit.
Volt szeretőm, barátom,
Ifjú szivemben álom...
Itt éltem át a mennyet, itt!

Óh, hol vagy drága hajnal
Legelső súgaraddal?...
Hová, hová levél!
Hol vagytok, édes álmok?
Mit súgnak a virágok?
Csitt, csitt, a lomb miről regél?...

Ah, álom, álom, álom!
Azt mondja, ifjuságom
Mulandó, hűtelen...
Szép ligetem, virulj csak,
S te szív, álmodd a multat
Még egyszer át s légy csöndesen.


IX. Sohaj

Első szerelmem idejében,
Mikor láttam, hogy szíved értem
Megszünt dobogni, kérkedém:
Majd lennél egykor még enyém!

Ha dalaim hir-szárnyra kelnek,
S mint költőt szerte ünnepelnek:
A kék ruhás lány, fogadok,
Megbánja még, hogy elhagyott!

Bohó ifjúság! Férfi lettem;
Sohajtozám dicsért rimekben.
Kiváncsi is tudom, de hány:
Ki volt a kék ruhás leány?

Csupán tehozzád száll hiába
A csengő-bongó rímek árja.
Sok szép dalom nem érdekel,
Viszhangra nálad egy se lel.

S én vallom: szép versek mit érnek,
Ha az imádott nő szivének
Többé annyit se mondanak,
Mint léha bókoló szavak?

Volnék inkább a régi senki,
Kinek nevét csak szájad ejti,
S ne papiron, de kebleden
Lelném meg rémed', szerelem!

Reviczky Gyula magyar költő, író.




Reviczky Gyula (Vitkóc, 1855. április 9. – Budapest, 1889. július 11.) magyar költő, író.

Élete

A főnemes Reviczky család sarjaként, házasságon és örökségen kívüli gyermekként született.

Pozsonyban végezte a főgimnáziumot. Itt ismerkedett meg szerelmével, Lajkával, a kékruhás lánnyal, hozzá írta első szerelmi ciklusát.

Édesapja halála után kiderült, hogy neve nincs törvényesítve, örökségét apja elpazarolta, nemesi származása valótlan.

Azért, hogy meg tudjon élni, tanítónak szegődött úri családokhoz, később Budapesten újságírói állást kapott. Fordítással is foglalkozott, például Baudelaire-t először ő fordította magyarra, de fordította még Kleist, Nikolaus Lenau és Franz Grillparzer műveit is. A nagy színésznővel, Jászai Marival szerelmi viszonya volt. Tagja volt a Petőfi Társaságnak. Hosszas betegeskedés után, tüdőbajban halt meg 1889. július 11-én Budapesten.

A magyar szimbolizmus, a modern irodalom korai előfutára volt, jelentőségét halála után ismerték fel. Felfogásában a pozitivista determinizmus, a kereszténység és Schopenhauer eszméi ötvöződtek. A világ nyomora megváltoztathatatlan, egyetlen lehetőség a részvét, a megbocsátás és a belátó humor.
Ebben az értelemben tekinti "humoristának" a legnagyobb emberbarátokat és művészeket: Jézust, Goethét, Buddhát, Arany Jánost, Lev Nyikolajevics Tolsztojt és másokat.

Művei

  • Ifjúságom (1874-1883)
  • Jobáb házában (1875)
  • A bánatból (1875)
  • Osztályrészem (1877)
  • Tavaszodik (1878)
  • Arany Jánosnak (1878)
  • Ősz felé (1878)
  • A pozsonyi ligetben (1880)
  • Jézus és a boldogság (1880)
  • Magamról (1883)
  • Századunk pesszimizmusa (1884)
  • Pálma a Hortobágyon (1884)
  • Optimizmus, pesszimizmus (1887)
  • Edelény, a holtig hű szerető (1884)
  • Selyembogár (1888)
  • Apai örökség (1884)
  • Magány (1889)
  • Pán halála (1889)

Cserényi Zsuzsanna : A részeg



A részeg


Arcán sötétté feszül a nap,
Az asztalon feldől egy pohár,
ő utána kap. Részeg.
Vigyorog, mint minden este,
egyensúlyt, tudatot vesztve,
hisz úgy sincs remény.
Az élet kemény!
Nincsen már asszony, gyerek,
aprójószág az udvaron,
elveszett minden,
egy nyomorult napon.
A kocsma! Csak az maradt még,
s ha egy nap eljön a vég,
ott hagyja megtört teste,
egy árokban fekve.

Lap tetejére

lap tetejére