2012. július 8., vasárnap

Simon István: Vers újévre




Simon István: Vers újévre

Tizenkettőt üt az öreg óra-
nézz rá, mint egy makacs kis Botondra.
Sétálója az ő rezes bárdja,
vele nyit az idő kapujára.

Be is szakad az ó-év alatta,
csengve hullik millió darabra.
Vagy csak a hó szállong kertjeinkre,
s fagyos ágon hangicsál a cinke?

Egy év megint elrepült felettünk.
Egy évvel csak öregebbek lettünk.
Ügyes idő: úgy tudja csinálni,
hogy a hajon, az arcon se látni.

Ismerted a jókedvű kovácsot,
sokáig de egyformának látszott,
s ma hogyha a boltból kifelé megy,
nem ölelgeti a menyecskéket.

Ő nem érzi, te vetted csak észre,
hogy az idő lassan kicserélte.
Te őrajta, ő meg talán máson
kapja rajt az időt a lopáson.

Munka után fáradtan lefekszel,
ágyad szélén gubbaszt a Szilveszter.
S arra gondolsz, milyen is lesz holnap
nekivágni újra a dolognak.

S nézed még a szemedet lesütve,
félálomban, ahogy föl a szürke
mennyezetre dobálgatják játszni
fényüket a tűzhely karikái.

Simon István: Mirza - Vallomás - Dióhéjban



Simon István: Mirza

Ahogy első gazdája hívta,
mi is csak így becéztük: Mirza.
Sejtelmünk se volt, mit jelent a szó,
mit magával hozott a kiscsikó,
mikor egy tavaszi vásár után
udvarunkba vezette apám.

Mirza, Mirza... mint rejtelmes talány
csendült a szó nagyanya ajakán.
Sehogy se akart békülni vele,
aztán ráhagyta: ,,Egye a fene
ezt a bolondos, furcsa szót."
S így hívta ő is a kiscsikót,

kinek deszkából tákolt kaloda
volt istállónkban külön otthona.
Nappal persze ficánkolt nagyon,
játszott a tyúkokkal az udvaron.
Nyihított, dobbantott, majd megszaladt,
űzte a bugó szarvasbogarat.

Nagyanyát leste: ölbe fát ha vitt,
hát elkísérte a konyhába is.
Meglátta és kiáltott sikítva:
"Hej, de megijesztettél, te Mirza!"
S ráveregetve a kampós nyakra,
kockacukorral kicsalogatta.

Vasárnap, ha ballagott misére,
lányok között a csikó kisérte.
Kert alól, ha paprikát hozott,
mögötte Mirza ugrándozott
s selymes füvön, petrencék között,
így szerzett nagyanyának örömöt.

Örömöt, kedvet... Aztán egy napon
ebédnél így szólt apám: eladom,
sok az adó, lassan a sírba visz,
és télire majd kell a csizma is.
Ült némán a megrémült család,
mindenki letette a kanalát.

S kinek neve talány maradt, titok,
elvezették a kedves kiscsikót.
Áthajolva a pudvás kapufán,
nézte a távozót még nagyanyám,
és halkan suttogta, szepegte sírva,
mint legszebb szót a földön: Mirza, Mirza.



Simon István: Vallomás

Megszülettem egy napon,
Egy hűvös hajnalon.
A tavasz első napja volt,
Az égen tündökölt a hold.

Voltam gyermek, eleven,
Tanultam, sírtam és nevettem,
Örültem minden jónak, szépnek,
Éltem az életem.

Felnőttem és lettem én is egy
Szerelmes bolond,
És elvettem egy csillagot,
Akit az ég adott.

Lett egy kiscsillag,
Akiért érdemes dolgozni és élni.
Akivel minden perc öröm és boldogság,
Látni hogy lesz lassan felnőtt e kis apróság!

Ám az élet nem ilyen egyszerű,
És nincsenek szabályok.
Egy nap a csillag azt mondta:
"Nem szeretlek már!" és elhagyott!

Így most magányos vagyok,
Tanulok és dolgozok,
De nem csüggedek, nem búsulok,
Mert megismertem sok embert és igaz barátot!



Simon István: Dióhéjban

Az élet felén túl vagyok már
emberi számítás szerint
de se jobb, se rosszabb másoknál
nem vagyok, s ha hitted, ne hidd.

Talán csak zártabb, bonyolultabb,
mint maga is e nemzedék;
sebét hordja egy háborúnak
és mindent még, amit megélt.

S ha gyógyul a seb, már keményebb
a hegedés, mi rajta van.
S mit hogyan formál a természet
az sose lehet céltalan.

Nézd csak, az egyik fa gyümölcse
alig is ád tennivalót,
de kéz kell ahhoz, hogy feltörje
a páncélba bújt diót.

Simon István: Várok rád - Simon István: Csillagot láttam.





Simon István: Várok rád

Várok rád tereken, uccán,
a megbeszélt helyeken,
Kezemben szál cigarettám,
ragyog az ég melegen,
elhamvad s újra kinyílik,
mint éven át a virágok.
A megbeszélt helyeken mindig
állok és várok.

Tudom, hogy vár minden a földön:
rétek esőt, fényt a kalászok,
őzek a nyárt; sárga bőröndöm
álma a szép utazások;
a gyerek várja, hogy felnő,
a felnőtt a holnapokat,
öreg a sírt, nép a derengő
új századokat.

Mégis - legyen példa akármi -
haragszom, hogyha te késel;
bosszant, hogy állni kell, várni,
s fogadkozom persze elégszer.
Így, harcban a zajjal, a csenddel,
szívemben mély zene zúg:
"Mire képes néha az ember,
hogyha várni így tud."

Elhúznak a felhők; a percek
futnak csattos karomon.
De jössz - a sétány, hallom, mint perceg,
jössz a kavicson sárga úton.
Tündér... már itt vagy, a vállam
érinti kezed szeliden,
s megtöltöd, mint fémet az áram,
egyszerre szívem.

Pironkodsz, mentegetődzöl:
fodrász, szabó, közlekedés...
Most kellene teljes erőmből
szólni, hogy bánt az egész.
De oly szép vagy s szép ez a reggel,
a város és benne az út,
hogy én csodálnám, ha lenne még ember,
ki ennyi szépért, jóért türelemmel
várni se tud.


Simon István: Csillagot láttam.

Csillagot láttam a szemedben -
egy könnycsepp volt kibuggyanóban,
még rá is csodálkoztam hosszan,
és fájdalmasan megszerettem,
mert én okoztam.

Mert az életem annyi botlás,
és mennyi álmom a romhalmaz:
a könnyed kellett, amíg hallgatsz,
egy tiszta csillag, hogy azon láss
és légy irgalmas.

Kis csepp, a harmaté ha ennyi,
ám benne fájdalmad a tenger,
mégis tűrted, hogy hideg szemmel
ne ítéld azt, akit szereteni
akarsz, mert ember.

S éreztem, megszorítva formás
kezedet - mellyel letörölted -
hogy olyan kapocs rajta a könnyed,
mint ami kicsi hegyi forrást
óceánokkal összeköthet.

Simon István magyar költő, műfordító



Simon István (Bazsi, 1926. szeptember 16. – Budapest, 1975. július 7.) magyar költő, műfordító, esszéíró, szerkesztő, országgyűlési képviselő, egyetemi tanár.

Élete

Szegényparaszti családban született a Zala megyei  Bazsin. Édesapja Simon István, édesanyja Mosner Gizella volt.

Elemi iskolába szülőfalujában járt, a gimnáziumot Sümegen végezte. 1947-ben befejezte félbehagyott középiskolai tanulmányait és leérettségizett. 1948-tól Népi-, majd Eötvös-kollégistaként a Budapesti Tudományegyetem bölcsészkarán tanult, ahol 1952-ben kapott magyar–német szakos tanári oklevelet.

1944 decemberében behívták katonának, majd szovjet hadifogságba esett. 1947-ben tért haza. 1948-tól a Csillag és az Új Hang közölt tőle verseket. 1952-1955 között a Szabad Nép kulturális rovatának munkatársa volt. 1955-1956-ban az Új Hang főszerkesztője volt. 1957-től a Kortárs egyik alapítója és rovatvezetője, 1964-1971 között főszerkesztője volt. 1963-tól országgyűlési képviselő volt. 1971-től haláláig (1975) a Színház- és Filmművészeti Főiskola magyar irodalom tanára, ugyanettől az évtől a Magyar Írók Szövetségének titkára, 1974-től főtitkárhelyettese volt.

Bazsin helyezték örök nyugalomra. Bronzból készült síremléke és domborműve (1981) Laczkó Ibolya (1942-1995) szobrászművész és kiváló művész munkája.

Művei

  • Egyre magasabban (vers, 1944)
  • Tanú vagyok (vers, 1950)
  • Hajnali lakodalmasok (vers, 1952)
  • Érlelő napok (vers, 1953)
  • Nem elég (vers, 1955)
  • Himnusz az értelemhez (vers, 1956)
  • Felhő és árnyéka (vers, 1956)
  • Pacsirtaszó (válogatott versek, 1958)
  • A Jangce vitorlái (vers, 1959)
  • Februári szivárvány (vers, 1959)
  • Almafák (vers, 1962)
  • Gyümölcsoltó (válogatott versek, 1964)
  • A virágfa árnyékában (esszék, 1964)
  • Szőlő és gesztenye (vers, 1966)
  • Verőfény (válogatott versek, 1968)
  • Forró égöv alatt (útirajzok, 1969)
  • Gyalogútról a világba (vers, 1970)
  • Örök közben (vers, 1973)
  • A magyar irodalom (esszé, 1973)
  • Bakony (Reismann Jánossal közösen, 1973)
  • Rapszódia az időről (vers, 1975)
  • Gyönyörű terhem (válogatott versek, 1976)
  • Írószobák (interjúk, 1976)
  • A sümegi vadgesztenyék (1979)
  • S.I. válogatott versei (válogatott versek, 1980)
  • Szemek emléke (vers, 1986)

Sarkadi Imre - magyar író, újságíró.


Sarkadi Imre (Debrecen, 1921. augusztus 13. – Budapest, 1961. április 12.) Kossuth-díjas (1955) és József Attila-díjas (1951, 1952, 1954) magyar író, újságíró.

Élete

Sarkadi Imre életútja önmagában is kalandos regény, fordulatos, rövid, de teli változatossággal, örök tanulással, élmények halmozásával. Sajnos máig tisztázatlan halála kettétört egy olyan pályát, ami a legnagyobbak közé emelhette volna. Kezdte mint gyógyszerészsegéd 1941-ben, Debrecenben. 1943-tól 1944-ig nyomdászként dolgozott. Munka mellett a debreceni egyetemen jogot hallgatott. 1946-ban Budapestre költözött, ahol újságírással kezdett foglalkozni, hamarosan a Szabad Szó felelős szerkesztője lett. 1950-ben a Művelt Nép segédszerkesztőjeként folytatta újságírói munkáját, majd 1954-1955-ben az Irodalmi Újság munkatársa lett.

1955-1957-ben a Madách Színházhoz került dramaturgként. A parasztság sorsának, a szocialista berendezkedésből eredő életmód-átalakulásának legfőbb ábrázolója volt. Első írásai a Válaszban és a Csillagban jelentek meg. Kezdeti írásain Móricz Zsigmond hatása látszódott. Későbbi írása egyre tragikusabb, egyre drámaibb hangvételűek lettek. Művei is tükrözték lelki válságát, egyre pesszimistább, egyre kiábrándultabb írói szemléletet közvetítettek, talán ezért is terjedt el a feltételezés, hogy életének öngyilkossággal vetett véget. Kortársai szerint inkább virtuskodó alkat volt, egész élete egyetlen szakadatlan játék volt a halállal, az önpusztítással. Halála is így következett be.

Művei

1943 A próféta
1947 Népgyűlés és hitvita
1947-1953 Kőműves Kelemen
1948 Pokolraszállás
1948 A szökevény
1948 Ödipusz megvakul
1948 Párbaj az igazságért
1948 Népítélet
1948-1949 Elektra
1949 Gál János útja
1953 Tanyasi dúvad
1955 Kútban
1955. Szeptember
1960 A bolond és a szörnyeteg
1960 Oszlopos Simeon
1961 A gyáva
1961 Elveszett paradicsom

Sánta Ferenc (író)



Sánta Ferenc (Brassó, 1927. szeptember 4. – Budapest, 2008. június 6.) Kossuth-díjas magyar író. Munkái 23 nyelven jelentek meg.

Élete

Gyermekkorát Sepsibükszádon, Marosvásárhelyen, majd Kolozsváron töltötte. Tanulmányait a Farkas utcai Katolikus Elemi Iskolában, az Unitárius Kollégium Gimnáziumában (1940 és 1945 között) és a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában (1945 és 1946 között) folytatta.

1947 és 1950 között a Dorogi Szénbányászati Tröszt Pilisszentiváni Bányaüzem, 1953 és 1956 között a Kispesti Vörös Csillag Traktorgyár, 1957-ben a Ganz Daru- és Hajógyár alkalmazottja volt.

1958. szeptember 1-jétől a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársa.

A Húsz óra és Az ötödik pecsét című regényeiből film készült (lásd Az ötödik pecsét (film)).

Művei

  • Sokan voltunk, 1954, elbeszélés (az Irodalmi Újság hasábjain jelent meg 1954 márciusában).
  • Téli virágzás, 1956, novellák.
  • Farkasok a küszöbön, 1961, novellák.
  • Az ötödik pecsét, 1963, regény.
  • Húsz óra, 1963, regény.
  • Az áruló, 1966, regény.
  • Éjszaka, 1968, dráma.
  • Isten a szekéren, 1970, válogatott novellák.
  • Föld, 1981, válogatott elbeszélések.
  • Kicsik és nagyok, 1982, válogatott novellák.
  • A szabadság küszöbén, 1993, esszék, cikkek, interjúk.
  • Halálnak halála, 1994, regények, elbeszélések - a szerző saját válogatása életművéből.
  • Három hely

Díjai, elismerései

  • Arany Nimfa-díj (Monte Carlo, 1970)
  • József Attila-díj (1956 és 1964)
  • Kossuth-díj (1973)
  • Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1993)
  • Hazám-díj (2004)
  • Magyar Művészetért-díj (2004)
  • Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje /polgári tagozat/ (2007) - irodalmi életműve elismeréseként.

Lap tetejére

lap tetejére