2012. július 8., vasárnap

Simon István: Mirza - Vallomás - Dióhéjban



Simon István: Mirza

Ahogy első gazdája hívta,
mi is csak így becéztük: Mirza.
Sejtelmünk se volt, mit jelent a szó,
mit magával hozott a kiscsikó,
mikor egy tavaszi vásár után
udvarunkba vezette apám.

Mirza, Mirza... mint rejtelmes talány
csendült a szó nagyanya ajakán.
Sehogy se akart békülni vele,
aztán ráhagyta: ,,Egye a fene
ezt a bolondos, furcsa szót."
S így hívta ő is a kiscsikót,

kinek deszkából tákolt kaloda
volt istállónkban külön otthona.
Nappal persze ficánkolt nagyon,
játszott a tyúkokkal az udvaron.
Nyihított, dobbantott, majd megszaladt,
űzte a bugó szarvasbogarat.

Nagyanyát leste: ölbe fát ha vitt,
hát elkísérte a konyhába is.
Meglátta és kiáltott sikítva:
"Hej, de megijesztettél, te Mirza!"
S ráveregetve a kampós nyakra,
kockacukorral kicsalogatta.

Vasárnap, ha ballagott misére,
lányok között a csikó kisérte.
Kert alól, ha paprikát hozott,
mögötte Mirza ugrándozott
s selymes füvön, petrencék között,
így szerzett nagyanyának örömöt.

Örömöt, kedvet... Aztán egy napon
ebédnél így szólt apám: eladom,
sok az adó, lassan a sírba visz,
és télire majd kell a csizma is.
Ült némán a megrémült család,
mindenki letette a kanalát.

S kinek neve talány maradt, titok,
elvezették a kedves kiscsikót.
Áthajolva a pudvás kapufán,
nézte a távozót még nagyanyám,
és halkan suttogta, szepegte sírva,
mint legszebb szót a földön: Mirza, Mirza.



Simon István: Vallomás

Megszülettem egy napon,
Egy hűvös hajnalon.
A tavasz első napja volt,
Az égen tündökölt a hold.

Voltam gyermek, eleven,
Tanultam, sírtam és nevettem,
Örültem minden jónak, szépnek,
Éltem az életem.

Felnőttem és lettem én is egy
Szerelmes bolond,
És elvettem egy csillagot,
Akit az ég adott.

Lett egy kiscsillag,
Akiért érdemes dolgozni és élni.
Akivel minden perc öröm és boldogság,
Látni hogy lesz lassan felnőtt e kis apróság!

Ám az élet nem ilyen egyszerű,
És nincsenek szabályok.
Egy nap a csillag azt mondta:
"Nem szeretlek már!" és elhagyott!

Így most magányos vagyok,
Tanulok és dolgozok,
De nem csüggedek, nem búsulok,
Mert megismertem sok embert és igaz barátot!



Simon István: Dióhéjban

Az élet felén túl vagyok már
emberi számítás szerint
de se jobb, se rosszabb másoknál
nem vagyok, s ha hitted, ne hidd.

Talán csak zártabb, bonyolultabb,
mint maga is e nemzedék;
sebét hordja egy háborúnak
és mindent még, amit megélt.

S ha gyógyul a seb, már keményebb
a hegedés, mi rajta van.
S mit hogyan formál a természet
az sose lehet céltalan.

Nézd csak, az egyik fa gyümölcse
alig is ád tennivalót,
de kéz kell ahhoz, hogy feltörje
a páncélba bújt diót.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Lap tetejére

lap tetejére

Google+ Erzsébet