2013. július 9., kedd

Tersánszky Józsi Jenő : Szemem ha behunytam




Tersánszky Józsi Jenő : Szemem ha behunytam

Most vak az este
Ködhályog úszik
Sok lámpaszemén
S szemem ha behunytam
Arcodat, alakod
Hiába kereste.
Jaj istenem
Én siró két gyerekszemem.
Már elfeled.

Most vak az este
S szemem ha behunytam
Nem látja az arcod,
A kebled, a vállad.
Nem is akarom
Most vak az este
Nem is kivánlak
Mert kedvesebb nékem tenállad
A szomoruságom.

Tersánszky Józsi Jenő : Gyere öleld meg a nyakam



Tersánszky Józsi Jenő : Gyere öleld meg a nyakam

A két karom nézd milyen kemény
Mindjárt reád uszítom őket
S a menekülést meg se kisérted
Meg se tudod,
Ha kinyujtottam két karom érted.
Hiába sírsz, hiába futsz
Megveszlek úgyis.

Vad riadót ver a szivem
A szádra, válladra, kebeledre, csipődre
A szemem farkaséhes.
Semmit nem igérek:
Máma szeretni foglak,
Holnap talán már rád se nézek
És soha többé.

A két karom nézd milyen kemény
Ma nincs még egy mint én olyan legény
Olyan gonosz s olyan kegyetlen.

Gyere öleld meg a nyakam
Mert kinyujtottam két karom érted.

Tersánszky J. Jenő: Mért nem fogod meg a kezem?

Szalatnyay József: Tersánszky Józsi Jenő portréja

Tersánszky J. Jenő: Mért nem fogod meg a kezem?

Teli melled, hajló kemény csipőd
Az ölelésre rég megérett.
Kék udvar hervadt a szemed köré.
Tested szeges korbáccsal veri véred
S álmodban éjszakánta
Ennenvágyad hajol felébed.
Tenvágyadban én csókoltam a szádat
S a nász, mely nyoszolyádat
Kuszára hányja szerte.
Lányságod hamvát már leverte.



Tersánszky J. Jenő: Vers a csöndről




Tersánszky J. Jenő: Vers a csöndről

Ott jártam én, ahol a Csönd aludt
Kietlen dombok hátán vetve ágya
Takarója a könnyű éji pára
És messzi, szennyes ég alá
Kínlódva kanyargott egy út.

Aludt a Csönd és álmában beszélt a Csönd
Zavaros álmát kihallgattam én
Didergő szél fujta felém
S két ijjedt csillag
Ködpillája rebegett odafönt.

Embersokadalomra virrasztott a Csönd
Felibök szállt akár a héjja
S a teli hold kénszín karéja
Mocskoszöld égen
Virrasztott odafönt.

Mer jöttek és békés fészkére törtek
Ám míg sergők e rögökön haladt,
Mind látta őt órjás rém-madarat
S esdtek szivökbén ó rájok ne szállna
És mégis jöttek, jöttek s ujra jöttek.

Zavart, békétlen álma volt a Csöndnek
Háborgatóiról beszélt
Riadalomra ijjedt s láta vért,
Mely elkeverte friss dér ágyát
S felijjedett, hogy ujra visszajönnek.

Mert itt a Csöndnek fészkén hajbakaptak:
Halál fütyült, zugott, üvöltött, dördült
A roppant ég riadt jajokra hördült
Hol vannak most?
Hiába kérded, akik itt maradtak.

A Csönd fehér dér ágya ujra nyugton
Kevés piros mocsok, mit rajta hagytak
A többiek tovahaladtak
Aléltsárgán hajnalló ég alá
Kimerülten kanyargó úton.

Hej Csönd! kiáltottam a lusta rémet,
Ébredj Csönd, lusta rém!
Álmod zavarni sohse félek én
Furcsa vidámság száll szivembe nékem
Hahó! én énekelve kerestelek téged.

Szépséges nékem ágyad kietlenje
Mulatság nékem kába ébredésed
Mulatság fönt a roppant csillagmécsek
Rebbent hunyorgatása
És szépséges az égnek zöldes szennye.

Hahó te Csönd! ki annyit kóborolt
Tivornyás kedvek, szűzes csókot,
Vezekléses keservet, bölcses bókot
Fölösen adtak ifjú életének
Hős, pimasz, józan s hóborszállta volt.

Beszélni akarok tevéled én,
Ki nem fohászlak s nem vacoglak
Hadd hallom vén ripők, mit szólasz?
Tán ujat mondsz te nékem
Szólj te rém!

Hideg ágyán a Csönd sóhajtva ébredt
S szeliden szólt: várj még egy keveset
Reád gondolnak anyád s kedvesed
S elmondatlan éltednek sok regéje
Várj itt kissé, aztán szólok tevéled.

Én akkor vártam, vártam, vártam ott
És türelmetlenkedtem néha
Ám fönn a telihold karéja
Egykedvüen vigyorgott
S a csönd, a rém, aludt.

Hahó te rém! hisz szőke kedvesem
S anyám bánkódnak értem
S éltem regéjét még el nem regéltem
Hiszen temondtad nékem ezt
S álmodat itten hiába lesem.

Pedig hiába vártam ott
A Csőnd aludt
S a messzi ég alá az út:
Már láttam vigan kanyarog előttem -
De nem mozdulhattam, mint a halott.

Tersánszky Józsi Jenő Kossuth-díjas magyar író



Tersánszky Józsi Jenő (Tersánszky József Jenő , Nagybánya, 1888. szeptember 12. – Budapest, 1969. június 12.) Kossuth-díjas magyar író, a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja, a 20. századi magyar prózairodalom egyik kiemelkedő alakja.

Élete

Tersánszky Jakab és Fox Etelka elsőszülött gyermekeként született Nagybányán, 1888. szeptember 12-éről 13-ára virradó éjszakán, éjfél körül, vallása római katolikus. 1906-ban érettségizett szülővárosában. Eredetileg festőnek készült, de apja nyomására jegyzőgyakornok lett Szapáryfalván. 1907-ben egy évig gyakornokként joggal foglalkozott Nagybányán, majd beiratkozott az eperjesi jogakadémiára.

Tervei szerint a budapesti egyetem jogi karán készült folytatni tanulmányait, de a tandíjra összespórolt összeget végül elmulatta és kénytelen volt segédmunkásnak állni. Első novelláját, a Csöndes embereket is pénzgondjai enyhítésére írta. Osvát Ernő figyelt fel tehetségére, így jelenhetett meg első írása 1910 februárjában a Nyugatban. Alig egy évvel később, 1911-ben novelláskötetét kiadta a Nyugat Könyvtár.

Az I. világháborúban mint önkéntes vett részt, 1918-ban olasz fogságba esett és csak 1919 augusztusának elején érkezett vissza Budapestre, ahol háborús élményeit Viszontlátásra, drága című regényében örökítette meg. A regény a magyar háborúellenes irodalom egyik kiemelkedő alkotása, Tersánszky első igazi nagy írói sikere is ehhez fűződik.

1918-ban már válogatott elbeszélései is megjelentek. A Tanácsköztársaság ideje alatt szimpatizált a forradalommal, melynek bukása után a kommunizmus iránti nem titkolt rokonszenve miatt a Horthy-korszakban rengeteg támadás érte. A húszas évek elejére nélkülözései különös mód megviselték. 1921. június 16-án még öngyilkosságot is megkísérelt, az Erzsébet hídról a Dunába vetette magát. Szerencsés megmenekülése hírét olvasta az újságban az irodalom iránt érdeklődő Molnár Sári (1896-1960, Kornhauser Henrik és Roth Ernesztina lánya), aki levelezni kezdett az íróval, s végül 1921. szeptember 8-án Budapesten, a Józsefvárosban házasságot kötöttek.

Gyors egymásutánban születtek művei, köztük a Kakuk Marci ifjúsága, mely 1921-ben jelent meg, és amely fő művének, a ciklikus szerkezetű Kakuk Marci regénynek az első darabja. A Nyugat folytatásokban közölte Rossz szomszédok című regényét, majd 1922 júliusában a lap főmunkatársai közé került.

A polgári társadalom keretei közül kihullott, máról holnapra élő csavargót nem rajzolta ideálalakká: látta hibáit és életformájának fogyatékosságát, egyediségét is.

Érdeklődése ezzel egy időben a színház felé fordult, 1923-ban a Magyar Színház tűzte műsorára Szidike című darabját, amelyet később átdolgozott. Ettől kezdve sorra mutatták be darabjait a magyar színházak. 1927-ben a három évvel korábban megírt A céda és a szűz című kisregényét „szeméremsértőnek” találták, emiatt két havi börtönbüntetést kapott, melynek egy részét letöltötte. 1932-ben sajátos színházat is szervezett, a Képeskönyv Kabarét, ahol kis regős együttesével maga is fellépett. Anyagi nehézségeinek enyhítésére számos detektívtörténetet és krimit is írt, miközben folyamatosan írta az egyre gyarapodó Kakuk Marci-történeteket is.

1940-től mint újságíró riporter dolgozott a Híd című lapnak, két évvel később itt jelent meg Félbolond című regénye is. 1944-ben hamis igazolványokat szerzett a menekülő zsidóknak, a háború után pedig zenehumoristaként szórakozóhelyeken, bárokban lépett fel, miközben dolgozott a Magyar Rádió Gyermekújság rovatának is. 1948-tól állami évjáradékban részesítették, Párizsban is megfordult. 1950-től kezdve a dogmatikus irodalompolitika következtében nem tudott publikálni. 1952-ben felkérték, hogy a magyar írók által Rákosi Mátyás 60. születésnapjára összeállított köszöntő kötetbe írjon. Tersánszky A nadrágtartógyáros címmel írt egy művet. Az alacsony Rákosiról köztudott volt, hogy nadrágtartót hordott. A hatalom ezt Rákosi kigúnyolásának vette. Az írás természetesen nem került be az ünnepi kötetbe.

Munkakedvét ezek után se vesztette el. Mint sokan mások, ekkoriban ő is meséket, bábjeleneteket írt, valamint maradandó értékekkel gyarapította a magyar ifjúsági irodalmat. 1955-ben válogatott novelláskötetének kiadásával tért vissza az irodalmi életbe; 1957-ben pedig világot látott elbeszéléseinek kétkötetes gyűjteménye is, A tiroli kocsmáros címmel.

1960-ban hunyt el felesége, akit példás odaadással ápolt élete végéig.

Utolsó jelentős műve, a Nagy árnyakról bizalmasan című emlékezésgyűjtemény 1962-ben jelent meg, ebben neves irodalmi kortársainak portréját rajzolta meg némi iróniával.

1965 nyarán másodszor is megnősült, Szántó Margitot vette feleségül.

Halála előtt még megérhette néhány színházi bemutatóját. A János-kórházban hunyta le szemét örökre, 1969. június 12-én.

Munkásságát többször is Baumgarten-díjjal jutalmazták (1929, 1930, 1931, 1934) 1949-ben pedig Kossuth-díjat kapott.

Három évtizedig élt Budán az Avar utcában. A Németvölgy és Krisztinaváros jellegzetes alakja volt. Naponta találkozhattak vele a környék lakói, nemegyszer – utcai – tilinkó játékával is elbűvölte az éppen arra járókat. Mindennapos vendége volt a környék szép számú borozójának, kocsmájának.[2] Asztalánál a művésztársak mellett helyet foglalhatott bárki, a "TF"-es hallgatótól a Déli pályaudvar "Tüzép"[5] telepének szenes emberéig.

Művei 

1912 A tavasz napja sütötte
1916 Viszontlátásra drága…
1918 A kék gondviselés, amelyről csak egy bizonyos
1918 Kísérletek
1922 Kakuk Marci ifjúsága
1922 A két zöld ász
1922 A Sámsonok
1923 A repülő család
1924 A céda és a szűz
1924 Jámbor Óska
1924 Mike Pál emlékei
1925 A havasi selyemfiú
1928 Az őrült szerelme
1928 Igazi regény
1929 A margarétás dal
1930 A nevelőkisasszony
1932 Az elveszett notesz
1932 A veszedelmes napló
1933 Mesék a kerékpárról
1933 Rózsika
1933 Az amerikai örökség
1934 Kakuk Marci a zendülők közt
1934 Az Óbudai tánciskola
1934 Szerenád
1935 Kakuk Marci vadászkalandjai
1936 Kakuk Marci szerencséje
1936 Legenda a nyúlpaprikásról
1937 Kakuk Marci kortesúton
1937 A szerelmes csóka
1938 A magyarok története
1938 Majomszőrpárna
1938 A vezérbika emlékiratai
1939 Mese a buta nyúlról
1940 Az én fiam!
1941 Annuska 1941 Az ékköves melltű
1941 Okos és oktondi
1941 A bátor nyírőlegény
1941 Az amerikai örökség
1942 Az átok
1942 Forradalom a jég között
1942 A gyilkos
1942 Pimpi, a csíz és egyéb elbeszélések
1942 Selyemfiú - ügyetlen fráter
1942 A vén kandúr
1943 Az élet titka
1943 Az elnök úr inasévei
1943 Szerelmi bonyodalom
1943 Tíz taktus története
1943 "Vadregény"
1944 Kaland a villában
1944 Új legenda
1947 Én fogom az aranyhalat
1947 A félbolond
1948 Sziget a Dunán
1948 Egy ceruza története
1949 Egy kézikocsi története
1953 A harmadik fiú
1953 Misi mókus kalandjai
1954 A gyomorerősítő
1954 A síró babák
1955 Egy biciklifék története
1955 A vándor
1956 Makk Marci hőstette
1956 A vén kandúr
1957 Kacor Dani csínyjei
1958 Illatos levélkék
1962 Nagy árnyakról bizalmasan
1963 Rekőttes
1968 Életem regényei
1969 Paprikás, a buta nyúl (mesekönyv, Rékassy Eszter illusztrációival)

Díjai

Baumgarten-díj (1929, 1930, 1931, 1934)
Kossuth-díj (1949)

Tamási Áron Kossuth-díjas magyar író.


Tamási Áron (született: Tamás János, Farkaslaka, 1897. szeptember 20. – Budapest, 1966. május 26.)  Kossuth-díjas magyar író. Leggyakrabban az ún. népi írók közé sorolják.

Élete 

Tamási Áron kisbirtokos, sokgyermekes , szegény székely földművescsalád gyermekeként született 1897. szeptember 20-án Farkaslakán. Apja Tamás Dénes, földműves, anyja Fancsali Márta. Kilencéves korában pisztollyal ellőtte a bal hüvelykujját, ezért a szülők úgy határoztak, hogy taníttatni fogják, mert nem lesz képes elvégezni a gazdasági munkát.[2] 1904-től Farkaslakán járt elemi iskolába. 1910-től a székelyudvarhelyi katolikus főgimnázium tanulója (amit halála után róla neveznek majd el). 1916-ban behívták katonának. 1917-ben hadiérettségit tett Gyulafehérváron, majd 1918-ban karpaszományos őrvezetőként az olasz frontra került.

Ki akart törni az elődök paraszti életformájából, méghozzá nem is a szellemi élet, hanem a városi-polgári életforma felé. Ezért 1918. november 18-án megkezdte jogi tanulmányait a kolozsvári egyetemen, majd 1921-ben, miután lediplomázott, a Kereskedelmi Akadémián tanult tovább, ahol 1922-ben szerzett diplomát. Nevét is ekkoriban változtatta meg Tamás Jánosról Tamási Áronra. Tanulmányai befejeztével banktisztviselőként helyezkedett el előbb Kolozsváron, majd Brassóban.

Az első világháború után családjával együtt a Romániához csatolt Erdélyben maradt, majd 1923 júliusában, huszonhat éves korában kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba, ahol volt alkalmi munkás, majd banktisztviselő is, noha írói karrierje épp ekkoriban kezdett beindulni, Szász Tamás, a pogány című novellájával ekkor nyerte meg a Keleti Újság novellapályázatát. A székely népballadák, népdalok és népi mókák ihlették azokat a novellákat, amelyekből első kötete, a Lélekindulás összeállt. Amerikából küldte haza a kéziratot a kolozsvári kiadóhoz, ahol 1925-ben megjelent. A műre a romániai magyar és a magyarországi irodalom is azonnal felkapta a fejét. 1923-1925 között New Yorkban élt, majd rövid ideig a Chicago melletti Garyben és végül a nyugat-virginiai Welchben. Innét települt haza Kolozsvárra 1926 májusában, hogy aztán rövid időn belül szűkebb hazájában, de Magyarországon is az egyik legnépszerűbb író váljék belőle.

A két háború között gyors egymásutánban jelentek meg novelláskötetei, regényei is, közülük is az elsők között A szűzmáriás királyfi, amit javarészt még Amerikában írt, de csak hazatelepülése után fejezett be. Ezután jött a Címeresek, amelyekben az erdélyi világ feszültségeit rajzolta meg, majd fő műve, az Ábel-trilógia. Előbb az Ábel a rengetegben, majd folytatásai: Ábel az országban és Ábel Amerikában, melyek tartalmát javarészt saját életéből merítette.

1926-tól 1944-ig Kolozsvárott élt, ahol az Az Ujság és az Ellenzék munkatársa volt. 1926-ban feleségül vette Haliker Erzsébetet, gyermekük nem született. Az Erdélyi Helikon alapító tagja lett, 1933 májusától külön rovata volt a Brassói Lapokban „Tiszta beszéd” címmel. 1935-ben részt vett az Új Szellemi Front kísérletében. 1936-ban cikksorozatában (Cselekvő ifjúság) az „erdélyi gondolatot” igyekezett megújítani. 1937 októberében a népfrontos Vásárhelyi Találkozó elnöke volt. Ezen időszaka alatt többször is kitüntették a Baumgarten-díjjal (1929, 1930, 1933, 1943), valamint 1940-ben átvehette a Corvin-koszorút is.

1940-ben a második bécsi döntéssel Kolozsvár, illetve Tamási Áron szűkebb otthona is visszakerült Magyarországhoz, amitől kezdve az erdélyi mellett a magyarországi irodalmi életben is aktívan részt vett. 1942 novemberében felszólalt a lillafüredi írótalálkozón. 1943-tól 1949-ig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt. 1944 augusztusában az Erdélyi Magyar Tanács tagjaként a háborúból való kilépést szorgalmazta. 1944-ben feleségével Budapestre költöztek, ahol Bajor Gizi házában vészelték át Budapest ostromát.

A második világháború után (melyben tartalékosként szolgált, ténylegesen azonban sohasem hívták be) Magyarországon maradt, az 1945-ös választások után pedig egyike lett annak a tíz (később tizenkét) kiemelkedő közéleti személyiségnek, akiket az alakuló Nemzetgyűlés külön törvény alapján meghívott képviselőnek a parlamentbe. A felkérést elfogadta, egyidejűleg a Nemzeti Parasztpárt színeiben a fővárosi törvényhatósági bizottság tagja is lett. Képviselősége alatt kétszer is felajánlották neki a vallás- és közoktatásügyi tárcát, de mindkétszer elutasította azt. Mandátuma lejárta után, mivel a törvényt, ami alapján behívták, eltörölték és az 1947-es választásokon nem indult, politikai karrierje be is fejeződött. A Parasztpárton belül mindvégig Kovács Imre irányvonalával szimpatizált.

1949 és 1953 között kiszorították az irodalmi életből, egyúttal akadémiai levelező tagságától is megfosztották; ekkoriban leginkább jeleneteket, bábjátékokat, verses önéletrajzot írt. A Sztálin halála utáni enyhülés jegyében 1954-től a Hazafias Népfront Országos Tanácsának tagja lett, és megjelenhettek cikkei, elbeszélései is, valamint kitüntették a Kossuth-díjjal is. 1956 szeptemberétől 1957 áprilisáig a Magyar Írók Szövetségének társelnöke volt.

1956. október 31-én a Petőfi Párt Irányító Testületének tagjává választották. Tamási fogalmazta a december 28-án, az írószövetség közgyűlésén felolvasott Gond és hitvallás című nyilatkozatát. 1963-tól a Béketanács elnökségi tagja volt.

Tamási Áron 1966. május 26-án hunyt el Budapesten. Kérésére szülőfalujában, Farkaslakán temették el. Itt látható a sírja a templomkertben, melynek sírkövét Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor erdélyi szobrászok alkották. A kövön ez a felirat olvasható:
„Törzsében székely volt, fia Hunniának
Hűséges szolgája bomlott századának.”

A Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja.

Díjai

Baumgarten-díj (1929, 1930, 1933, 1943)
Corvin-koszorú (1940)
Kossuth-díj (1954)

Művei 

Szász Tamás, a pogány – Kolozsvár, 1922 – novella
Ördögváltozás Csíkban - 1923 - novella
Lélekindulás – Kolozsvár, 1925 – elbeszélés
Szűzmáriás királyfi – 1928 – regény
Erdélyi csillagok (elbeszélés, 1929)
Címeresek – Kolozsvár, 1931 – regény
Helytelen világ – Kolozsvár, 1931 – elbeszélés
Ábel a rengetegben – Kolozsvár, 1932 – regény
Ábel az országban – Kolozsvár, 1934 – regény
Ábel Amerikában – Kolozsvár, 1934 – regény
Énekes madár – Budapest, 1934 – színmű (a kék madár vonulathoz kapcsolódik).
Rügyek és reménység – Budapest, 1935 – elbeszélés
Jégtörő Mátyás – Kolozsvár, 1936 – regény
Tündöklő Jeromos – Kolozsvár, 1936 – színmű
Ragyog egy csillag – Kolozsvár, 1937 – regény
Virágveszedelem – Budapest, 1938 – elbeszélés
Magyari rózsafa – Budapest, 1941 – regény
Vitéz lélek – Budapest, 1941 – színmű
Csalóka szivárvány – Budapest, 1942 – színmű
Összes novellái – Budapest, 1942 – novellák
Virrasztás – Budapest, 1943 – cikkek
A legényfa kivirágzik – Budapest, 1944 – elbeszélés
Hullámzó vőlegény – Budapest, 1947 – színmű
Zöld ág – Budapest, 1948 – regény
Bölcső és bagoly – Budapest, 1953 – regény
Hazai tükör – Budapest, 1953 – regény
Elvadult paradicsom – Budapest, 1958 – összegyűjtött novellák (1922-26)
Világ és holdvilág – Budapest, 1958 – összegyűjtött novellák (1936-57)
Hegyi patak – 1959, színmű
Szirom és Boly – Budapest, 1960 – regény
Játszi remény – Budapest, 1961 – elbeszélés
Akaratos népség – Budapest, 1962 – összegyűjtött színművek
Hétszínű virág – Budapest, 1963 – elbeszélés
Szívbéli barátok – regény
Harmat és vér - novella

Sütő András Herder- és Kossuth-díjas erdélyi magyar író.




Sütő András (Pusztakamarás, Románia, 1927. június 17. – Budapest, 2006. szeptember 30.) Herder- és Kossuth-díjas erdélyi magyar író.

Életpályája 

Mezőségi szegényparaszti családból származott. A nagyenyedi református kollégium, majd a kolozsvári református gimnázium diákja volt. Első írását 18 éves korában közölte a kolozsvári Világosság című lap, Levél egy román barátomhoz címmel.

1949-ig Kolozsváron a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola rendező szakos hallgatója volt, majd tanulmányait megszakítva a Falvak Népe című hetilap főszerkesztője lett. 1951-ben Bukarestbe költözött, mivel a szerkesztőséget oda helyezték át. Nem tudott azonosulni az 1950-es évek politikai viszonyaival ezért 1954-ben lemondott állásáról és Marosvásárhelyre költözött, ahol az Igaz Szó című irodalmi folyóirat főszerkesztő-helyetteseként dolgozott. 1958-1989 között a Művészet, illetve az Új Élet című marosvásárhelyi képeslapnak volt főszerkesztője. 1989-ig az Erdélyi Figyelő főszerkesztői pozícióját töltötte be.

1965–1977 között parlamenti képviselő, 1974–1982 közt a Romániai Írószövetség alelnöke volt. 1980-tól kezdve a Ceaușescu-rezsim betiltotta műveinek kiadását és színdarabjainak bemutatását, ezért 1980 és 1990 között csak Magyarországon tudott publikálni. Ebben az időszakban ő és családja a hatalom és a Securitate folyamatos zaklatásainak voltak kitéve.

1990. március 19-én a marosvásárhelyi fekete március idején a magyarok és románok között kitört etnikai zavargások során, melyet később fekete márciusnak, a marosvásárhelyi pogromnak neveztek el, a RMDSZ székház ostromakor veszítette el bal szeme világát. Saját kérésére Magyarországra szállították gyógykezelésre, 1990. március 20-án este érkezett meg katonai repülőgéppel Tökölre, ahonnan Budapestre vitték tovább.

Több tucatnyi magas színvonalú prózai és drámai műve a jelenkori magyar írók élvonalába emelte. 1998-ban a Digitális Irodalmi Akadémia egyik alapító tagja volt.

Darabjait 1971-óta Magyarországon is folyamatosan játsszák, Kaposváron november 19.én mutatták be a Pompás Gedeon című darabját. Az színháztörténeti jelentőségű ősbemutató rendezője Komor István volt.

A Színházi Adattárban regisztrált bemutatóinak száma: 58.

Életének 80. évében, 2006. szeptember 30-án, hosszan tartó betegség után melanómában hunyt el. A marosvásárhelyi vártemplomban volt felravatalozva, majd a református temetőben helyezték örök nyugalomra.

Néhány ismertebb műve

Mezítlábas menyasszony (dráma) Bukarest, 1950
Félrejáró Salamon (kisregény) Marosvásárhely, 1956
Pompás Gedeon (dráma) Bukarest, 1968
Anyám könnyű álmot ígér (regény) Kriterion Könyvkiadó Bukarest, 1970
Istenek és falovacskák (esszék) Bukarest, 1973
Egy lócsiszár virágvasárnapja (dráma) Bukarest, 1975
Csillag a máglyán (dráma) Bukarest, 1975
Káin és Ábel (dráma) Bukarest, 1977
Engedjétek hozzám jönni a szavakat (esszé) Bukarest, 1977
Évek – Hazajáró lelkek (cikkek, naplójegyzetek) Bukarest, 1980
A szuzai menyegző (dráma), 1980
Gyermekkorom tükörcserepei 1982
Advent a Hargitán (dráma) Budapest, 1987
Az álomkommandó (dráma) Budapest, 1987
Szemet szóért (naplójegyzetek) Debrecen, 1993
Heródes napjai (Naplójegyzetek az erdélyi magyarok exodusáról) Debrecen, 1994
Balkáni gerle (dráma) Budapest, 1999
Erdélyi változatlanságok (Esszék, cikkek, beszélgetések) Debrecen, 2001
Létvégi hajrában (Esszék, jegyzetek, beszélgetések, levelek) Debrecen, 2006
Hargitai vadászkalandok

Digitalizált művei

Digitális Irodalmi Akadémia

Díjak, elismerések  

Román Népköztársaság Állami Díja (1951; 1953, harmadik fokozat)
Füst Milán-díj (1978)
Herder-díj (1979)
Alföld-díj (1986, 1987)
SZOT-díj (1989)
Bethlen-díj (1990)
Kossuth-díj (1992)
Erzsébet-díj (1993)
Kisebbségekért-díj (1995)
A Magyar Művészeti Akadémia tagja (1996)
Magyar Örökség díj (1996)
A Magyarság Hírnevéért-díj (1997)
A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1997)
Hazám-díj (2002)

A Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje (polgári tagozat) (2005) - az egyetemes magyar kultúrához való hozzájárulásáért, valamint az erdélyi magyarság szülőföldön való boldogulása, kisebbségi jogainak védelme érdekében végzett kiemelkedő tevékenysége elismeréseként.
Magyar Kultúra Lovagja (2006)

Lap tetejére

lap tetejére