2017. március 13., hétfő

Juhász Gyula: Március idusára


Juhász Gyula: Március idusára


Vannak napok, melyek nem szállnak el,
 De az idők végéig megmaradnak,
 Mint csillagok ragyognak boldogan 
S fényt szórnak minden születő tavasznak.
 Valamikor szép tüzes napok voltak, 
Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak. 
Ilyen nap volt az, melynek fordulója 
Ibolyáit ma a szívünkbe szórja. 

 Ó, akkor, egykor, ifjú Jókai 
És lángoló Petőfi szava zengett,
 Kokárda lengett és zászló lobogott; 
A költő kérdett és felelt a nemzet. 
Ma nem tördel bilincset s börtönajtót 
Lelkes tömeg, de munka dala harsog, 
Szépség, igazság lassan megy előre, 
Egy szebb, igazabb, boldogabb jövőbe.

 De azért lelkünk búsan visszanéz,
 És emlékezve mámoros lesz tőled, 
Tűnt március nagy napja, szép tavasz,
 Mely fölráztad a szunnyadó erőket, 
Mely új tavaszok napját égre hoztad,
 Mely új remények ibolyáját fontad. 
Ó nagy nap, szép nap, légy örökre áldott, 
Hozz mindig új fényt, új dalt, új virágot!




Juhász Gyula: Petőfi ünnepére...

Petőfi ünnepére, fel,
A munka véle ünnepel, 
Dalában él múlt és jelen 
És a jövő, a végtelen. 
Átzeng az bércen és folyón 
Virrasztva és vigasztalón! 

 Dolgos magyarság, dalra, tettre, talpra,
 Indulni vígan, bátran büszke harcba,
 Tudás és munka fegyverét emelve, 
Hazát szerezni újabb évezerre!

 Petőfi ünnepére, fel, 
A munka véle ünnepel, 
Dalában él múlt és jelen
 És a jövő, a végtelen! 
Föl, talpra, munkás nemzetünk, 
Petőfi lelke győz velünk!

1848. március 15


1848. március 15-én Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasvári Pál, Irinyi József, a „márciusi ifjak”, a Pilvax kávéházban jöttek össze. Megvitatták, hogy nem tűrhető tovább az osztrák kizsákmányolás, elég volt a bécsi udvar parancsaiból! Megfogalmazták a nép kívánságait és a híres tizenkét pontot.

 Petőfiék a Pilvax kávéházból indultak a Landerer-nyomdába, hogy kinyomtassák a 12 pontot, és szétosszák a nép között. Esett az eső, mégis egyre több ember csatlakozott hozzájuk. A Nemzeti Múzeumnál már tízezren hallgatták a Nemzeti dalt – a polgárok, iparoslegények, a vásárra összegyűlt parasztok. Majd együtt átmentek Budára, hogy a helytartótanáccsal is elfogadtassák a 12 pontot. Akkor már húszezren voltak. A megrémült urak nem mertek ellenállni. Győzött a forradalom.

 A lelkes tömeg tovább hömpölygött, hogy Táncsics Mihályt kiszabadítsa. A bécsi urak csak kényszerből és csak színleg nyugodtak bele a magyar forradalom győzelmébe. Fellázították a szerbeket, horvátokat, és hatalmas osztrák sereget indítottak a magyar forradalom ellen. De a nép az alig kivívott szabadság védelmére kelt. Kossuth szavára tízezrek gyülekeztek a forradalom zászlai alá. A huszárok és honvédek a magyar nép szabadságáért harcoltak. A nemzetiszín lobogó buzdította bátorságra a harcolókat. Ezért lobogtatunk mi is nemzetiszín zászlót ezen az ünnepen. Helytállásuk emlékére hordunk nemzetiszín kokárdát is.

2014. március 26., szerda

Tompa Mihály magyar költő



Tompa Mihály (Rimaszombat, 1817. szeptember 28. – Hanva, 1868. július 30.) magyar költő, a népi-nemzeti irodalmi irányzat egyik legjelentősebb képviselője, református lelkész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1858).


Élete

Elszegényedett nemesi családból származott. Apja, id. Tompa Mihály, nemes származású iparos (csizmadia) volt és a borsod vármegyei Igriciből költözött Rimaszombatba, eredetileg azonban a családi hagyomány szerint a székely földről származtak elődeik. A szegényes sorsú szülőknek első gyermeke Mihály volt. Cselédként dolgozó édesanyját 1821-ben elvesztette, apja pedig nem törődött vele tovább.

Ezután apai nagyapjához került Igricibe. Itt töltötte gyermekéveit, e változatos tájon és színmagyar nép közt oltódott lelkébe a természet szépségei iránt való rendkívüli fogékonyság és a magyar néplélek szeretete és ismerete. Itt járta az elemi iskolát, s tanítója Bihari György felismerte benne a szép tehetséget, s a községben lakó Szentimrey földesúri családnak pártfogásába ajánlotta, melynek segítségével Tompa 1832 őszén a sárospataki kollégiumba kerülhetett, ahol mint szolgadiák tanult. A tanulópálya nagy nélkülözések közt folyt, de mindig jeles sikerrel. Egy ízben, részint anyagi szükségből, részint egyik tanítójának méltatlan bánásmódja miatt, elhagyta Patakot és elment a református kollégiumokban akkor dívott szokás szerint falusi preceptorságra. 1837-től 1838-ig segédtanító volt Sárbogárdon, de visszavágyott és vissza is ment a kollégiumba, ahol rendre elvégezte a bölcsészeti tanfolyam után a szintén két-két éves jogi és teológiai tanfolyamot is, hogy akár világi, akár egyházi pályára mehessen. A pataki diákélet egyaránt táplálta kedélyét is, szellemét is.

A költői kedéllyel és képzelettel megáldott Tompa múzsája csakhamar megszólalt, lírai költeményeket, románcokat írt, eleinte még az Athenaeum költőinek modorában, majd regéket is, némileg már a maga hangján. Első költeménye a Mohos váromladékon című románc 1841-ben jelent meg az Athenaeumban, tehát egy évvel Petőfi fellépte előtt, s ezután szívesen látott vendégek voltak e lapban az ő formailag gondos, tartalmilag nemes költeményei. Nevét már ezek a művek kezdték ismertté tenni, pedig tehetségének sokkal sajátosabb alkotásai voltak népregéi, melyeket ugyan később adott ki, de még a kollégiumi évei során megírt. A közönség szívesen fogadta mind az új tárgykört, mind az új sajátságokkal fellépő költőt. E gyűjtemény Népregék, népmondák címen 1846-ban jelent meg. A költő különben még mint kollégiumi hallgató bocsátotta ki az előfizetési felhívást.

1838-tól 1844-ig végezte felsőbb tanulmányait: bölcsészetet, jogot és teológiát. 1845-ben befejezvén kollégiumi tanulmányait, egyelőre nevelői állást vállalt, melyre Eperjesre meghívták. Ott tartózkodása alatt lépett baráti viszonyba Kerényi Frigyessel, a fiatal lírikussal és ismerkedett meg a pár év alatt országos hírűvé emelkedett Petőfi Sándorral személyesen, akit már 1847-ben költői levéllel keresett föl a bártfai fürdőről. E találkozás emlékét őrzi hármuk költői versenye az erdei lakról. Nevelői állását még ez évben elhagyta, hogy Pestre menve, népregéi nyomására felügyeljen, írókkal ismeretséget kössön és ügyvédi vizsgálatra készüljön. Járt az egyetem jogi előadásaira, még többet íróbarátai közé; egy ideig súlyos betegen feküdt (vérhányás miatt) a Rókus-kórházban, és későbbi hipochondriája már ekkor kerülgetni kezdte a különben erős testű és jó kedélyű fiatal férfit; a kórházban írta több szép verse közt a Télen-nyáron kezdetű ismert népdalát. Verseit a szerkesztők szívesen látták, s ő egyik tagja lett a Tízek társaságának. Petőfi Sándor hatására fokozott érdeklődéssel fordult a népköltészet felé.

Tompa 1847 késő tavaszáig maradt a fővárosban. Még 1846-ban írta és az év végén beküldte Szuhay Mátyás című költői elbeszélését a Kisfaludy Társaság amaz emlékezetes pályázatára, melyen 1847 elején a pályadíjat Arany János Toldija nyerte el. A Szuhay Mátyás ekkor dicséretben és külön jutalomban részesült és ez év folyamán a Kisfaludy Társaság pályaművei közt megjelent. Aranynak e diadalával egyszerre kiegészült az ifjú nagy költők triumvirátusa (Petőfi, Tompa, Arany). Tompát a Kisfaludy Társaság 1847 elején tagjává választotta, aki székét még ez évben elfoglalta A vámosújfalusi jegyző című költői elbeszélésével. Ugyanezen évben adta ki vegyes költeményeinek első, már válogatott gyűjteményét, Tompa Mihály versei címmel (Pest, 1847).

Pályájának ebben az évben véget is ért bohém-korszaka. 1847 tavaszán Beje gömör vármegyei község református gyülekezete meghívta lelkipásztorául, ő elfogadta a meghívást és ezzel megtalálta azt a pályát, melyen holtáig megmaradt. Hívei s a község és vidék előkelő családjai megbecsülték a derék papot és neves költőt, aki szerette hivatását és boldog lett volna benne, ha testi szenvedései és az ország válsága és szerencsétlensége bánatba nem döntötték volna lelkét.

1848-ban betegeskedése és szembaj bántotta, és orvosi tanácsra Gräfenbergbe ment üdülni. Mikor hazaért, már kitört a szabadságharc, s ő a gömöri önkéntesekkel szintén a háborúba sietett és ott működött mint tábori lelkész, s jelen volt a schwechati ütközetben. A lázas időket nem kísérte lantja zenéjével; e napoknak Petőfi volt a költője, az ő hazafi-költészetének csak azután érkezett el ideje. Az 1848. márciusi forradalom után indult Nép Barátja (Vas Gereben és Arany János lapja) munkatársa volt. Ebben az évben Petőfivel való barátsága megszakadt.

1849 elején a jövedelmezőbb keleméri lelkészségre hívták meg, ahol elfogadván állását, május 1-jén nőül vette Soldos Emíliát, egy nemesi ház leányát, akivel holtáig a legpéldásabb szeretetben élt.

A szabadságharc még ebben az évben elbukott, s az országos gyász lelke mélyéig megrendítette a melankóliára hajló költőt, aki jobban tudott hangot adni a bánatnak, a sajgó fájdalomnak, mint a harci mámornak, s ekkor, az önkényuralom éveiben bontakozott ki patrióta költészete a maga erejében és hatásában. Ekkor írta hazafias allegóriáit, melyekben a maga képekben gondolkozó, szimbolizáló, szemléletes módja szerint szólt a nemzethez, kifejezve gyászát, erőt, bizalmat, reményt csepegtetve lelkébe. E burkolt jelentésű költemények, leginkább kéziratban, országszerte elterjedtek (A gólyához, A madár, fiaihoz stb.), s amíg a hatalom emberei kevésbé köthettek beléjük, az igaz magyar szív megérezte vonatkozásukat. Rövid hallgatás után nyilvánosan is fellépett a Hölgyfutárban és a Szilágyi Sándor által szerkesztett Pesti Röpívekben, Forradalmi Emlékekben stb., de nemsokára fájt neki a hang, kerülni kezdte a lírát, s inkább menekült a valóságtól távolabb, a regék világába. A népregék sikere is indította erre, s egy újabb ösvényre lépett, a szimbolikus költészetnek ama terére, amely az általános emberi érzéseket és lelki állapotokat a növényvilág egyes példányaival jelképezi: virágregéket írt. Ez irányra német példák vonzották, s e nemű költeményeiben felbukkan a túlzott szentimentalizmus is, de az még inkább kedélyében leli magyarázatát, mint a német hatásban. Írt emellett regéket is, a régi népregék folytatásaképpen.

1852-ben Kelemérről Hanvára hívták meg, s családjára való tekintettel elfoglalta ezt az állást. Itt maradt aztán haláláig, hiába kínálták meg a legnépesebb és leggazdagabb alföldi református egyházközségek lelkészi állásával. Szülő vármegyéje megszokott vidékén élte le életét, nem fényes sorsban, de függetlenül és a természetnek ama változatosabb képei közt, melyekhez annyira vonzódott.

A családi örömet gyász váltotta, egy-egy gyermekének halála, s maga is sokat szenvedett betegség miatt. Névtelenül feladták A gólyához című és egyéb hazafias versei miatt; házkutatást tartottak nála, irományait lefoglalták (egy részüket sohasem kapta vissza), magát Tompát pedig 1852. július 6-án letartóztatták és a kassai hadi törvényszék elé idézték, ahol 6 hétig zaklatták és végül anélkül, hogy ügyét elintézték volna, hazabocsátották. A következő év elején, februárban ismét beidézték és ezúttal nyolc hétig tartották ott, míg 1853. április 3-án végleg fölmentették.

A családja miatt (neje beteg is volt) ekkor kiállott rettegés nyoma örökre megmaradt lelkében. Még megrendítőbb hatással volt rá második, már 5 évet megélt fiának halála; lelkének ez a sebe sohasem gyógyult be. De érzése világa mindezzel mélyült és Tompa költészete egyre tartalmasabbá, nemesebbé, szívhez szólóbbá vált, a képzelet és érzés szövetsége, a hazafi- és az egyéni érzés egysége, a gondolat és forma összehatása ekkor vált szellemében a legteljesebbé. Dalai, ódái, allegóriái az ember érzésvilágának a melankólia alaphangulatán belül egész gazdag változatát nyújtották; a fájdalom, a lemondás, a remény, a hazafias és a családi érzések, a természetérzés, az elmúlás tragikuma a legmélyebb hatással nyilatkoztak meg műveiben.

Kazinczy Ferenc emlékezetére írt költeménye, mellyel a Magyar Tudományos Akadémia pályadíját nyerte el 1859-ben, az 1850-es évek végének hangulatát épp olyan megkapóan kifejezi, mint régibb költeményei az elnyomatás panaszát. A Magyar Tudományos Akadémia 1858. december 15-én levelező tagjává választotta.

Ezalatt testi betegsége egyre jobban erőt vett rajta. Aranyér, köszvény, szembaj bántotta, és mindenekfölött szívtágulása kezdett veszedelmesen fejlődni. Később keveset dolgozhatott és a papi teendőktől fel kellett magát mentenie.

1866-ban Bécsbe ment Skoda orvostanárhoz, aki megállapította nála a szívtágulást. Kétségbeesetten tért haza, s ettől foga élete valóságos haldoklás volt. Az utolsó télen írt leveleiben sorra elbúcsúzott barátaitól. Az akadémia 1868 márciusában egyhangúlag az ő költeményeit koszorúzta meg nagy jutalmával. Ez volt utolsó öröme, 1868. július 30-án hunyt el Hanván. Arany Jánoshoz élete végéig szoros barátság fűzte.

Életében jelentek meg a felsoroltakon kívül a következő munkái: Regék, beszélyek (Miskolc, 1852); Virágregék (Pest, 1854, 1856 és 1868-ban is); Verseinek második kötete (u. o. 1854). Majd Összegyűjtött Versei (6 kötet, u. o. 1858-63); Legújabb költeményei (u. o. 1867). Három gyászbeszéden kívül megjelentek tőle: Egyházi beszédek (3 füzet, Miskolc 1859-67) és egy vallásos könyv: Olajág (elmélkedések, fohászok, imák, hölgyek számára olvasó- és imakönyvül, Pest, 1867), a protestáns nők kedvelt imádságos könyve. Halála után két évvel jelentek meg: Tompa Mihály összegyűjtött költeményei, kiadták barátai, Arany János, Gyulai Pál, Lévay József és Szász Károly (6 kötet, u. o. 1870). Újabb teljes kiadásuk 1884-ben jelent meg 4 nagy kötetben Lévay József gondai alatt.

2014. január 8., szerda

Szilvási Lajos magyar író, újságíró.

Szilvási Lajos József Attila-díjas író


Szilvási Lajos (Szolnok, 1932. január 13. – Budapest, 1996. november 9.) magyar író, újságíró.

Élete

Szülei, Szilvási Sándor (1890–?) vasutas és Szaksz Erzsébet (1900–1980) voltak. Gyermekkorát édesanyja szülőfalujában a Zala megyei Türjén töltötte. 1950-ben érettségizett Keszthelyen. 1950-1953 között az MTI munkatársa volt, majd a Szabad Népnél, a Szabadságnál, az Igazságnál dolgozott. 1957-1958-ban az MTI külpolitikai főosztályán rovatvezető, kiadványszerkesztő volt. 1958-tól 1977-ig az Újítók Lapja olvasószerkesztője, 1977-től a Delta főszerkesztő-helyettese volt. Romantikus-kalandos történetei, olvasmányos lektűrjei tették népszerűvé. 27 regénye jelent meg (8-at külföldön is közreadtak). Utolsó regénye A vincellér, amely a halála után 12 évvel, 2008 őszén jelent meg.

Szilvási Lajosék egy Jókai utcai ház melléképületében laktak, igen nyomorúságos körülmények között. Az apja a vágóhídon volt segédmunkás, az anyja egy nagykereskedőnél raktári kisegítő, akkori szóval zsákos. A nagy forgalmú üzletet az 1930-as évek végén már a tulajdonos fia, a „fiatalúr” vezette. Aranyifjú volt, nappal teniszezett vagy „regattázott” a Tiszán, télidőben egész nap a kávéházban ült. Esténként nézett be az üzletbe, a raktárba, igyekezett pótolni, amit munkaidőben elmulasztott. Fél éjszakáig túlóráztatta – fizetség nélkül – az ott dolgozókat. Komiszul bánt az alkalmazottakkal, emberszámba se vette őket. Szilvási anyja szinte naponta az éjszaka sötétjében támolygott haza...

Az 1970-es években Szilvási felhívta a figyelmemet egy tekintélyes elvtársra: Megismered-e? – kérdezte. Csak az illető pártkarrierjét, magas beosztásait ismertem. Az igazságot Szilvásitól tudtam meg: ez a „fontos elvtárs” az egykori „fiatalúr” volt. Szilvási életútját többször keresztezte. A párttitkára volt annak a szerkesztőségnek, ahol Szilvási dolgozott. Kirúgatta az állásából, kizáratta a pártból.
A harminckét kötetes, jelentős nemzetközi sikereket elért, az 1960-1980-as években az egyik legnépszerűbb magyar írónak az 1990-ben kiadott Akadémiai Kislexikon a nevét sem említi. B. A., a szocialista ponyva atyamestere viszont nyolc sort kapott.


Szilvási Lajos 1956-ban a Szabadság, majd az Igazság című lap munkatársa volt. 
(forrás : Verseghy Ferenc Elektronikus Könyvtár)



Munkássága

Első regényei a második világháborúban s az azt követő évtizedekben játszódnak, kalandosak, cselekményük pedig fordulatos. Erkölcsi példaadással rendelkeznek, bár nem mindig párosulnak történelmi hitelességgel, nem festenek igazán hű képet a korszakról, a környezetről. A hatvanas évektől kezdve regényhősei fiatal értelmiségiek, akiknek hányatott életét próbálja ábrázolni.

További kedvelt témája a fiatalok felnőtté válása a szexualitás, a gondolkodás és főleg a munkavállalás, önállósodás terén. Művei nemcsak szórakoztatóak, hanem komoly tanulságokként is szolgálnak és a fiatalságot figyelmeztetik, hogy a fiatalkori hibák milyen súlyos következményekhez vezethetnek.

Regényei

  • Középiskolások (regény, 1953)
  • Riadó a tárnák felett (kisregény, 1955)
  • Fény a hegyek között (regény, 1956)
  • Csillaghullás (regény, 1960)
  • Bujkál a Hold (regény, 1960)
  • Appassionata (regény, 1961)
  • Egyszer-volt szerelem (regény, 1961)
  • Nem azért született (regény, 1962)
  • Kinek a sorsa? (regény, 1964)
  • Albérlet a Síp utcában (regény, 1964)
  • És mégis őrizetlenül (regény, 1964)
  • Fekete ablakok (regény, 1965)
  • Ködlámpa (regény, 1967)
  • Ott fenn a hegyen (regény, 1967)
  • Születésnap júniusban (regény, 1969)
  • Kipárnázott kaloda (regény, 1969)
  • Légszomj (regény, 1970)
  • Vízválasztó (regény, 1972)
  • Ördög a falon (regény, 1972)
  • Egymás szemében (regény, 1976)
  • Hozomány (regény, 1978)
  • Karácsony (regény, 1979)
  • Lélekharang (regény, 1981)
  • Szökőév (regény, 1982)
  • A néma (regény, 1985)
  • Kamaszok
  • Jegenyék (regénysorozat, 1987-2008)
  • Metszéspont
  • Jegenyék-ciklus

  • A bojnyik (1987)
  • A jackman (1988)
  • A kísértet (1989)
  • A vincellér (2008)

2013. december 1., vasárnap

Advent


Sándor Ernő: Adventi hajnal

Alföldön, fákon zúzmara,
adventi hajnal zápora,
ezüst mezők, ezüst világ...
Szobánkban csend és béke van,
karácsonyt vár a kisfiam.

Ezüst mezők, ezüst világ,
ti visszatérő szent csodák,
ó, szép adventi hajnalok!
Lelkemben halkan zengenek
rég elfelejtett énekek.

Ó, szép adventi hajnalok,
Istent dicsérő angyalok,
bús tájon, íme, zeng a szó:
az éjszakának vége már,
megtartó Krisztus erre jár...

Bús tájon íme zeng a szó:
Istennel élni volna jó
az ég alatt, a föld felett,
s üdén, miként a kisfiam,
Jézusra várni boldogan.

Az ég alatt, a föld felett
pusztítva jár a gyűlölet...
Adventi hajnal zápora
e csendes téli reggelen
nyugodj meg fájó lelkemen.

Adventi hajnal zápora,
új boldog élet mámora
ó, hullj reám, ó, hullj reám!
Hozzátok el a nagy csodát
ezüst mezők, ezüst világ!

Lap tetejére

lap tetejére