2014. március 26., szerda

Tompa Mihály magyar költő



Tompa Mihály (Rimaszombat, 1817. szeptember 28. – Hanva, 1868. július 30.) magyar költő, a népi-nemzeti irodalmi irányzat egyik legjelentősebb képviselője, református lelkész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1858).


Élete

Elszegényedett nemesi családból származott. Apja, id. Tompa Mihály, nemes származású iparos (csizmadia) volt és a borsod vármegyei Igriciből költözött Rimaszombatba, eredetileg azonban a családi hagyomány szerint a székely földről származtak elődeik. A szegényes sorsú szülőknek első gyermeke Mihály volt. Cselédként dolgozó édesanyját 1821-ben elvesztette, apja pedig nem törődött vele tovább.

Ezután apai nagyapjához került Igricibe. Itt töltötte gyermekéveit, e változatos tájon és színmagyar nép közt oltódott lelkébe a természet szépségei iránt való rendkívüli fogékonyság és a magyar néplélek szeretete és ismerete. Itt járta az elemi iskolát, s tanítója Bihari György felismerte benne a szép tehetséget, s a községben lakó Szentimrey földesúri családnak pártfogásába ajánlotta, melynek segítségével Tompa 1832 őszén a sárospataki kollégiumba kerülhetett, ahol mint szolgadiák tanult. A tanulópálya nagy nélkülözések közt folyt, de mindig jeles sikerrel. Egy ízben, részint anyagi szükségből, részint egyik tanítójának méltatlan bánásmódja miatt, elhagyta Patakot és elment a református kollégiumokban akkor dívott szokás szerint falusi preceptorságra. 1837-től 1838-ig segédtanító volt Sárbogárdon, de visszavágyott és vissza is ment a kollégiumba, ahol rendre elvégezte a bölcsészeti tanfolyam után a szintén két-két éves jogi és teológiai tanfolyamot is, hogy akár világi, akár egyházi pályára mehessen. A pataki diákélet egyaránt táplálta kedélyét is, szellemét is.

A költői kedéllyel és képzelettel megáldott Tompa múzsája csakhamar megszólalt, lírai költeményeket, románcokat írt, eleinte még az Athenaeum költőinek modorában, majd regéket is, némileg már a maga hangján. Első költeménye a Mohos váromladékon című románc 1841-ben jelent meg az Athenaeumban, tehát egy évvel Petőfi fellépte előtt, s ezután szívesen látott vendégek voltak e lapban az ő formailag gondos, tartalmilag nemes költeményei. Nevét már ezek a művek kezdték ismertté tenni, pedig tehetségének sokkal sajátosabb alkotásai voltak népregéi, melyeket ugyan később adott ki, de még a kollégiumi évei során megírt. A közönség szívesen fogadta mind az új tárgykört, mind az új sajátságokkal fellépő költőt. E gyűjtemény Népregék, népmondák címen 1846-ban jelent meg. A költő különben még mint kollégiumi hallgató bocsátotta ki az előfizetési felhívást.

1838-tól 1844-ig végezte felsőbb tanulmányait: bölcsészetet, jogot és teológiát. 1845-ben befejezvén kollégiumi tanulmányait, egyelőre nevelői állást vállalt, melyre Eperjesre meghívták. Ott tartózkodása alatt lépett baráti viszonyba Kerényi Frigyessel, a fiatal lírikussal és ismerkedett meg a pár év alatt országos hírűvé emelkedett Petőfi Sándorral személyesen, akit már 1847-ben költői levéllel keresett föl a bártfai fürdőről. E találkozás emlékét őrzi hármuk költői versenye az erdei lakról. Nevelői állását még ez évben elhagyta, hogy Pestre menve, népregéi nyomására felügyeljen, írókkal ismeretséget kössön és ügyvédi vizsgálatra készüljön. Járt az egyetem jogi előadásaira, még többet íróbarátai közé; egy ideig súlyos betegen feküdt (vérhányás miatt) a Rókus-kórházban, és későbbi hipochondriája már ekkor kerülgetni kezdte a különben erős testű és jó kedélyű fiatal férfit; a kórházban írta több szép verse közt a Télen-nyáron kezdetű ismert népdalát. Verseit a szerkesztők szívesen látták, s ő egyik tagja lett a Tízek társaságának. Petőfi Sándor hatására fokozott érdeklődéssel fordult a népköltészet felé.

Tompa 1847 késő tavaszáig maradt a fővárosban. Még 1846-ban írta és az év végén beküldte Szuhay Mátyás című költői elbeszélését a Kisfaludy Társaság amaz emlékezetes pályázatára, melyen 1847 elején a pályadíjat Arany János Toldija nyerte el. A Szuhay Mátyás ekkor dicséretben és külön jutalomban részesült és ez év folyamán a Kisfaludy Társaság pályaművei közt megjelent. Aranynak e diadalával egyszerre kiegészült az ifjú nagy költők triumvirátusa (Petőfi, Tompa, Arany). Tompát a Kisfaludy Társaság 1847 elején tagjává választotta, aki székét még ez évben elfoglalta A vámosújfalusi jegyző című költői elbeszélésével. Ugyanezen évben adta ki vegyes költeményeinek első, már válogatott gyűjteményét, Tompa Mihály versei címmel (Pest, 1847).

Pályájának ebben az évben véget is ért bohém-korszaka. 1847 tavaszán Beje gömör vármegyei község református gyülekezete meghívta lelkipásztorául, ő elfogadta a meghívást és ezzel megtalálta azt a pályát, melyen holtáig megmaradt. Hívei s a község és vidék előkelő családjai megbecsülték a derék papot és neves költőt, aki szerette hivatását és boldog lett volna benne, ha testi szenvedései és az ország válsága és szerencsétlensége bánatba nem döntötték volna lelkét.

1848-ban betegeskedése és szembaj bántotta, és orvosi tanácsra Gräfenbergbe ment üdülni. Mikor hazaért, már kitört a szabadságharc, s ő a gömöri önkéntesekkel szintén a háborúba sietett és ott működött mint tábori lelkész, s jelen volt a schwechati ütközetben. A lázas időket nem kísérte lantja zenéjével; e napoknak Petőfi volt a költője, az ő hazafi-költészetének csak azután érkezett el ideje. Az 1848. márciusi forradalom után indult Nép Barátja (Vas Gereben és Arany János lapja) munkatársa volt. Ebben az évben Petőfivel való barátsága megszakadt.

1849 elején a jövedelmezőbb keleméri lelkészségre hívták meg, ahol elfogadván állását, május 1-jén nőül vette Soldos Emíliát, egy nemesi ház leányát, akivel holtáig a legpéldásabb szeretetben élt.

A szabadságharc még ebben az évben elbukott, s az országos gyász lelke mélyéig megrendítette a melankóliára hajló költőt, aki jobban tudott hangot adni a bánatnak, a sajgó fájdalomnak, mint a harci mámornak, s ekkor, az önkényuralom éveiben bontakozott ki patrióta költészete a maga erejében és hatásában. Ekkor írta hazafias allegóriáit, melyekben a maga képekben gondolkozó, szimbolizáló, szemléletes módja szerint szólt a nemzethez, kifejezve gyászát, erőt, bizalmat, reményt csepegtetve lelkébe. E burkolt jelentésű költemények, leginkább kéziratban, országszerte elterjedtek (A gólyához, A madár, fiaihoz stb.), s amíg a hatalom emberei kevésbé köthettek beléjük, az igaz magyar szív megérezte vonatkozásukat. Rövid hallgatás után nyilvánosan is fellépett a Hölgyfutárban és a Szilágyi Sándor által szerkesztett Pesti Röpívekben, Forradalmi Emlékekben stb., de nemsokára fájt neki a hang, kerülni kezdte a lírát, s inkább menekült a valóságtól távolabb, a regék világába. A népregék sikere is indította erre, s egy újabb ösvényre lépett, a szimbolikus költészetnek ama terére, amely az általános emberi érzéseket és lelki állapotokat a növényvilág egyes példányaival jelképezi: virágregéket írt. Ez irányra német példák vonzották, s e nemű költeményeiben felbukkan a túlzott szentimentalizmus is, de az még inkább kedélyében leli magyarázatát, mint a német hatásban. Írt emellett regéket is, a régi népregék folytatásaképpen.

1852-ben Kelemérről Hanvára hívták meg, s családjára való tekintettel elfoglalta ezt az állást. Itt maradt aztán haláláig, hiába kínálták meg a legnépesebb és leggazdagabb alföldi református egyházközségek lelkészi állásával. Szülő vármegyéje megszokott vidékén élte le életét, nem fényes sorsban, de függetlenül és a természetnek ama változatosabb képei közt, melyekhez annyira vonzódott.

A családi örömet gyász váltotta, egy-egy gyermekének halála, s maga is sokat szenvedett betegség miatt. Névtelenül feladták A gólyához című és egyéb hazafias versei miatt; házkutatást tartottak nála, irományait lefoglalták (egy részüket sohasem kapta vissza), magát Tompát pedig 1852. július 6-án letartóztatták és a kassai hadi törvényszék elé idézték, ahol 6 hétig zaklatták és végül anélkül, hogy ügyét elintézték volna, hazabocsátották. A következő év elején, februárban ismét beidézték és ezúttal nyolc hétig tartották ott, míg 1853. április 3-án végleg fölmentették.

A családja miatt (neje beteg is volt) ekkor kiállott rettegés nyoma örökre megmaradt lelkében. Még megrendítőbb hatással volt rá második, már 5 évet megélt fiának halála; lelkének ez a sebe sohasem gyógyult be. De érzése világa mindezzel mélyült és Tompa költészete egyre tartalmasabbá, nemesebbé, szívhez szólóbbá vált, a képzelet és érzés szövetsége, a hazafi- és az egyéni érzés egysége, a gondolat és forma összehatása ekkor vált szellemében a legteljesebbé. Dalai, ódái, allegóriái az ember érzésvilágának a melankólia alaphangulatán belül egész gazdag változatát nyújtották; a fájdalom, a lemondás, a remény, a hazafias és a családi érzések, a természetérzés, az elmúlás tragikuma a legmélyebb hatással nyilatkoztak meg műveiben.

Kazinczy Ferenc emlékezetére írt költeménye, mellyel a Magyar Tudományos Akadémia pályadíját nyerte el 1859-ben, az 1850-es évek végének hangulatát épp olyan megkapóan kifejezi, mint régibb költeményei az elnyomatás panaszát. A Magyar Tudományos Akadémia 1858. december 15-én levelező tagjává választotta.

Ezalatt testi betegsége egyre jobban erőt vett rajta. Aranyér, köszvény, szembaj bántotta, és mindenekfölött szívtágulása kezdett veszedelmesen fejlődni. Később keveset dolgozhatott és a papi teendőktől fel kellett magát mentenie.

1866-ban Bécsbe ment Skoda orvostanárhoz, aki megállapította nála a szívtágulást. Kétségbeesetten tért haza, s ettől foga élete valóságos haldoklás volt. Az utolsó télen írt leveleiben sorra elbúcsúzott barátaitól. Az akadémia 1868 márciusában egyhangúlag az ő költeményeit koszorúzta meg nagy jutalmával. Ez volt utolsó öröme, 1868. július 30-án hunyt el Hanván. Arany Jánoshoz élete végéig szoros barátság fűzte.

Életében jelentek meg a felsoroltakon kívül a következő munkái: Regék, beszélyek (Miskolc, 1852); Virágregék (Pest, 1854, 1856 és 1868-ban is); Verseinek második kötete (u. o. 1854). Majd Összegyűjtött Versei (6 kötet, u. o. 1858-63); Legújabb költeményei (u. o. 1867). Három gyászbeszéden kívül megjelentek tőle: Egyházi beszédek (3 füzet, Miskolc 1859-67) és egy vallásos könyv: Olajág (elmélkedések, fohászok, imák, hölgyek számára olvasó- és imakönyvül, Pest, 1867), a protestáns nők kedvelt imádságos könyve. Halála után két évvel jelentek meg: Tompa Mihály összegyűjtött költeményei, kiadták barátai, Arany János, Gyulai Pál, Lévay József és Szász Károly (6 kötet, u. o. 1870). Újabb teljes kiadásuk 1884-ben jelent meg 4 nagy kötetben Lévay József gondai alatt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Lap tetejére

lap tetejére

Google+ Erzsébet