2013. január 28., hétfő

Szendrey Júlia : A költészethez


Szendrey Júlia
(1828-1868)
A költészethez

Oh, költészet, fogadj be templomodba,
Fogadj be engem papjaid közé;
Hisz istenséged senki úgy nem vallá,
senki, miként én, úgy nem érezé.

Gyermekkoromban, öntudatlanul bár,
Igéidet rebegték ajkaim,
Sejtvén, hogy egykor te lész csillagom majd
Az élet sötét kétes utain.

Az ifjúság és szerelem korában
Rózsákkal hintett pályatér helyett
Én a tövises ösvényt választám, mely
Közelebb vitte hozzád lelkemet.

S midőn a percnyi üdvösség tűntével
A fájdalomnak órája ütött,
S kétségbeesésem, mint tenger árja
Összecsapott immár fejem fölött,

S mint forgó örvény, vitt, sodort magával,
Körülem fonván csábos karjait,
S hogy szabaduljak égő kínjaimtól,
Idő előtti, kora sírba hítt:

  Oh ekkor - ekkor... az önfenntartásnak
Sugallatából, mint rémült hajós,
Ki a tengerbe hányja kincseit, hogy
Megmenthesse a süllyedő hajót:

  Úgy téptem én ki - s jaj, hogy ezt cselekvém! -
Keblemből minden drága érzeményt;
Föláldozám az élet gazdagságát
Egy értéktelen, koldus életért.

Csak egy maradt, egy szent kép birtokomban;
Feldúlt egyházam oltárképe volt;
Tekintetem föl, a magasba hívá,
Míg térdem le, a porba roskadott.

A vakmerő kéz, mely letépni nyílt fel,
Imádkozásra fonta ujjait;
Nehéz sohaj szállt fohászkodva hozzá
Az ajakról, mely káromlásra nyílt.

Te képed volt ez, oh költészet! képed,
Az egyetlen kincs, mely enyim maradt,
Mely hajnalt küldött hosszú éjszakámra,
Vetvén reám egy fényes sugarat.

  Oh, ne vond vissza e sugárt lelkemtől -
Mint égető nap, áradjon reám
Habár fényedben, oh én istenségem,
Foszló harmatcsepp leszek én csupán!

(Forrás: Magyar költőnők antológiája,
  Enciklopédia Kiadó, Budapest, 1997., 88-89. old.)

Szendrey Júlia költő, író



Szendrey Júlia (Keszthely, 1828. december 29. – Pest, 1868. szeptember 6.)
költő, író; előbb Petőfi Sándor, majd Horvát Árpád történész felesége.

Élete 

Keszthelyen, az Újmajorban született. Apja Szendrey Ignác gazdatiszt volt, aki előbb a Festetics-birtokon, utóbb a Károlyi család erdődi uradalmában szolgált. Édesanyja Gálovics Anna.

1838 és 1840 között Mezőberényben, a Wenckheim-kastélyban működő leánynevelő intézet tanulója volt, 1840 és 1844 között Pesten, a Lejtei-féle nevelőintézetben folytatta tanulmányait, ahol ez időben a jobb módú magyar nemesi családok neveltették leánygyermekeiket. Ezután Mezőberényben, a Celestim-kastélyban működő leánynevelő intézet tanulója lett.

Az erdődi uradalmi felügyelő leányának már korán alkalma nyílt megismerkedni mindazokkal az úrias vágyakkal és hajlamokkal, melyek elsőben rendszerint az ilyen leánynevelő-intézetekben támadnak. Midőn szüleihez Erdődre visszakerült, ábrándjait Erdőd vadregényes vidéke is nagyban ápolta. Júlia már kora ifjúságában sejteni engedte, hogy egykor kivételes különc teremtés válik belőle. Szülei mindazzal elhalmozták, ami után egy ártatlan lélek vágyódhat. Már férjhez menetele előtt kitűnően zongorázott, beszélt idegen nyelveket és jól táncolt, tehát minden tulajdonság meg volt benne, hogy társaságban szerepelhessen. Ő mégis kerülte az embereket, és legboldogabbnak akkor érezte magát, ha a zongorája mellé ülhetett, vagy a fák árnyában Heinrich Heine verseit és George Sand regényeit olvashatta. Unalmasnak találta az uradalmi kört, a gazdaéletet pedig nyomorúságosnak vagy legalább is nyárspolgáriasnak. Legmeghittebb barátnője Térei (Fleckl) Gábor uradalmi inspektor leánya, Mari volt, kivel kellemes órákat töltött.

1846. szeptember 8-án találkozott először az akkor már ismert és elismert alkotónak számító Petőfi Sándorral Nagykárolyban. A költő legfontosabb múzsája lett, hozzá írta többek között a Nem csoda, ha újra élek, később a Reszket a bokor, mert…, a Szeptember végén, a Minek nevezzelek? és az Itt van az ősz, itt van újra… című verseit. Ezt az ismeretséget apja nem nézte jó szemmel, hiszen számára az akkori alszolgabíró, Uray Endre megfelelőbb vő lett volna.

Hogy miért is egyezett bele Petőfivel kötendő házasságába? Ady Endre írása szerint:

„De bizony én úgy érzem, hogy az öreg Szendrey okosan zordoskodott és komédiázott, már azért is, mert abban az időben a komédiázás volt az őszinteség divatos formája. Gondolta az öreg Ignác úr: ez a leány így is, úgy is bolondot fog csinálni, összekerült egy másik bolonddal, ez a legokosabb megoldás. Legyenek egymáséi, hozomány se kell, támogatás sem, lelkiismeretesség sem, az övék lesz, hála istennek, mindenért minden felelősség.”– Ady Endre: Petőfi nem alkuszik

1847. szeptember 8-án, egy évvel megismerkedésük után összeházasodtak Erdődön. Az ifjú pár a szülőktől semmilyen támogatást, hozományt nem kapott, ennek ellenére meg tudták teremteni saját otthonukat. Petőfi Sándor tisztelte és becsülte George Sandot, a különc írónőt, aki Júliára is nagy hatással volt. A fiatalasszony egyike volt azon kevés nőknek, akik abban az időben szoknya helyett rendszeresen nadrágot viseltek és szivaroztak. A pár mézesheteit Koltón, a Teleki-kastélyban töltötte el.

Szendrey Júlia 1848 elején lett állapotos. Március 15-én ő varrta és tűzte Petőfi Sándor mellére a később ismertté vált kokárda első példányát (ezt a párizsi trikolór mintájára készítette). Petőfi naplójában olvasható, hogy felesége ezen a napon piros-fehér-zöld főkötőt varrt magának, miközben ő a Nemzeti dalt írta. Állapotossága miatt azonban nehezen viselte az egyedüllétet. Zoltán fiuk 1848. december 15-én született meg.

Petőfi Sándort 1849. július 20-án Tordán látta utoljára. Petőfi még két levelet írt nejének, azután halálhírét hozták.


Petőfiné ekkor kisfiával Kolozsvárra utazott. Azt hitte, hogy férje, aki Erdélyben tűnt el, ott is kerülhet elő leghamarabb. Hiába várt, hiába remélt. Atyja írta, hogy nyugalmas otthon s ölelő karok várják. 1850 februárjában elhagyta Kolozsvárt, és Erdődre ment. Zoltán fiát ott hagyta, s ő Pestre utazott egyedül. Ezt az utat megelőzőlen pár napot Udvarhelyt is töltött, és meglátogatta azt a helyet, ahol a férje elesett. 1850. április 24-én érkezett Pestre; először a Mátyás-szállóban fogadott lakást, majd Garayéknál húzódott meg, kik ekkor a barátok épületében laktak. Vigasztalódni azonban sehogyan sem tudott. Elhatározta, hogy Törökországba megy, ott keresi tovább a férjét; Haynau azonban visszautasította útlevélkérelmét. Lichtenstein Ferenc herceghez, Haynau bizalmas emberéhez fordult ekkor, ki őt vigasztalta, várakozásra intette, sőt lakásán meg is látogatta. Ez akkor a lapokban sok mendemondára adott alkalmat.

1850. július 20-án Horvát Árpád történészhez, egyetemi tanárhoz írt levelet, akit legjobban becsült, s aki iránt a legtöbb bizalommal viseltetett, hogy látogassa meg. Midőn a férfi megjelent, egy csomagot akart neki átadni, hogy azt, ha két hét múlva se térne vissza Pestre, elégesse. Horvát Árpád a fiatal nőt igyekezett lebeszélni a szándékáról, de midőn ez nem sikerült, hajfürtöt kért tőle örök emlék gyanánt. "Azt nem teszem, mert ilyen emléket osztogatni sohasem volt szokásom. Hanem ha akarja, ez mind az öné lehet." mondta Szendrey Júlia, s ekkor ujjaival rövidre vágott hajába markolt. Másnap, július 21-én megesküdtek. Ezt az eseményt a lapok elég későn és pár hideg szóban említették. Második házasságát országos felháborodás kísérte, Arany János ezek után írta meg A honvéd özvegye című művét. A nő azonban - mint leveleiből kitűnik - boldognak érezte magát új családi körében. Új házasságában négy gyermeke született: Attila, Árpád, Viola és Ilona. A Petőfivel kötött házasságából született Zoltánnal nem törődött, mert nem szerette, hogy annak természete az apjára ütött. A garabonciás fiú vándorszínésznek állt, verseket írt (ezeket aztán korai halála után Déri Gyula jelentette meg).

1856-ban Magyarországon Hans Christian Andersen meséi először nyomtatásban az ő fordításában jelentek meg, olyan mesékkel, mint A császár új ruhája vagy a Rendíthetetlen ólomkatona. Ezekben a fordításokban bátran használta a korabeli magyar gyermekfolklór elemeit is.

1867-ben megfogalmazódott benne az a különös elhatározás, hogy elköltözik a férjétől. Ismerősei hiába figyelmeztették a külvilág ítéletére és súlyosbodott betegségére, nem voltak képesek őt lebeszélni a szándékáról. Csakugyan elköltözött a Zerge utcai (ma Horánszky utca) külön lakásba, ahol 1868. szeptember 6-án meghalt.

Temetéséről atyja, a matuzsálemi kort, 95 évet megélt Szendrey Ignác gondoskodott, eredeti sírján leánykori neve szerepelt. Jelenleg közös koporsóban nyugszik Zoltán fiával a Kerepesi úti temetőben, egy sírban nyugszik első férje szüleivel és Petőfi Istvánnal, Sándor öccsével. A Kerepesi úti temetőben sírjára – annak ellenére, hogy Horvát Árpád feleségeként halt meg – ez áll felvésve: Petőfi Sándorné, Szendrey Júlia, élt 39 évet.

Az utókor is vegyesen ítéli meg Petőfi Sándorhoz fűződő kapcsolatát és második házasságát. Szendrey Júlia érzéseiről így vallott halálos ágyán atyjának írt levelében:
"Apám azt mondta, hogy én boldogtalan leszek Sándor mellett. Asszonynak még nem adatott olyan boldogság, mint amit én éreztem, mikor együtt voltunk Sándorommal. Királynője voltam, imádott engem és én imádtam őt. Mi voltunk a legboldogabb emberpár a világon s ha a végzet közbe nem szól, ma is azok volnánk."


Lap tetejére

lap tetejére