2013. január 28., hétfő

Szendrey Júlia : A költészethez


Szendrey Júlia
(1828-1868)
A költészethez

Oh, költészet, fogadj be templomodba,
Fogadj be engem papjaid közé;
Hisz istenséged senki úgy nem vallá,
senki, miként én, úgy nem érezé.

Gyermekkoromban, öntudatlanul bár,
Igéidet rebegték ajkaim,
Sejtvén, hogy egykor te lész csillagom majd
Az élet sötét kétes utain.

Az ifjúság és szerelem korában
Rózsákkal hintett pályatér helyett
Én a tövises ösvényt választám, mely
Közelebb vitte hozzád lelkemet.

S midőn a percnyi üdvösség tűntével
A fájdalomnak órája ütött,
S kétségbeesésem, mint tenger árja
Összecsapott immár fejem fölött,

S mint forgó örvény, vitt, sodort magával,
Körülem fonván csábos karjait,
S hogy szabaduljak égő kínjaimtól,
Idő előtti, kora sírba hítt:

  Oh ekkor - ekkor... az önfenntartásnak
Sugallatából, mint rémült hajós,
Ki a tengerbe hányja kincseit, hogy
Megmenthesse a süllyedő hajót:

  Úgy téptem én ki - s jaj, hogy ezt cselekvém! -
Keblemből minden drága érzeményt;
Föláldozám az élet gazdagságát
Egy értéktelen, koldus életért.

Csak egy maradt, egy szent kép birtokomban;
Feldúlt egyházam oltárképe volt;
Tekintetem föl, a magasba hívá,
Míg térdem le, a porba roskadott.

A vakmerő kéz, mely letépni nyílt fel,
Imádkozásra fonta ujjait;
Nehéz sohaj szállt fohászkodva hozzá
Az ajakról, mely káromlásra nyílt.

Te képed volt ez, oh költészet! képed,
Az egyetlen kincs, mely enyim maradt,
Mely hajnalt küldött hosszú éjszakámra,
Vetvén reám egy fényes sugarat.

  Oh, ne vond vissza e sugárt lelkemtől -
Mint égető nap, áradjon reám
Habár fényedben, oh én istenségem,
Foszló harmatcsepp leszek én csupán!

(Forrás: Magyar költőnők antológiája,
  Enciklopédia Kiadó, Budapest, 1997., 88-89. old.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Lap tetejére

lap tetejére

Google+ Erzsébet