Reviczky Gyula : Ábrándjaim derűs világát

ELSŐ SZERELEM

Bübájos emlék, édes álom

Száll át merengő lelkemen.

Reviczky Gyula : Ábrándjaim derűs világát

Ábrándjaim derűs világát

Beárnyékozta szenvedés.

Hol a nap még szivembe süthet,

Immár csak egy parányi rés.

Oda van a tavasz bübája,

Ibolya többé nem terem!

Mégis, mikor te jutsz eszembe,

Szép májusról zeng énekem.

Tavasz volt; édes, szelid ábránd

Himbálta ifju szívemet.

Örök tavasznak, szerelemnek

Álmodtam én az életet.

Madár dalolt, akácz virágzott,

Mikor először láttalak.

Virágos rét fölött repültek

A sárga cserebogarak.

Mikor a virágok születtek,

Szerelmünk akkor ébredett.

Te még rövid ruhába' jártál,

S én bujtam még a könyveket.

Gyakran találkozánk az utczán

S némán hüséget esküvénk

Egymásnak. Oly bohó nekem most

Még dalban is a mi regénk!

Dalaim édes zokogása

Akkor zendült szivembe' meg;

És ha mi bántott, elcsitítni

Dallal a bajt oly jól esett.

Mint napsugár a könnyü felhőt

Bearanyoztad vágyamat.

Imádkozám: Szép így az élet!

Ne légyen soha alkonyat...

Ha visszanézek most a multra,

Álomnak tetszik az egész.

Hisz' ily bolondot nem müvelhet

Soha a józan emberész.

És mégis, sokszor úgy ohajtom:

Legyen ily álom életem.

Kaczagjon rajta minden ember,

Csak engem boldoggá tegyen!

Sütkérezem elálmodozva

A bágyadt, őszies napon.

Lelkembe' nincs virág, verőfény,

Csak hervadt, néma fájdalom.

Tévedt madárként egy-egy emlék

Repűl át néha szívemen,

S szelíden, könyeimet áldva,

Te újra megjelensz nekem.

II. Emlékezem, zöld volt az erdő

Emlékezem, zöld volt az erdő;

Derült az ég köröskörül.

A park rég látott annyi népet;

Ott jártam én is egyedül.

Öröm sugárzott minden arczon;

Megújult vágy, ifjú remény;

Csak én szerettem volna sírni

Gyönyörü május elsején!

Kesztyűs urakkal, kék ruhában

Te is ott ültél egy padon.

Sok szépet mondhattak neked, mert

Csak mosolyogtál, angyalom.

Platánok gúnyos suttogását

Hozá a játszi szél felém:

Minek van a szegénynek álma

Gyönyörü május elsején!

De én azóta megtanultam:

Boldog, ki sokat álmodott.

Sokszor kijártam a ligetbe

S fölkeresém a kis padot.

De oly üde már semmi sem volt,

A régi nem volt más csak én,

Nevedet a homokba írtam,

Mint akkor, május elsején!

S el-elvisz a vágy este-reggel

A régi padra betegen;

Tapasztalásom im', elég van,

Hadd sírjam ott ki csöndesen.

Ah sírni! sírni öntudatlan',

Mig eljő majd az ősz dere,

A midőn már magunk se tudjuk,

Mikor volt május elseje.

III. Szivemből téptem ezt a dalt

Szivemből téptem ezt a dalt

Hová képed van írva.

Majd elmerengsz: Ő írta, ő!

S fogod olvasni sírva...

Dalocska, szállj tovább!

Szivemből téptem ezt a dalt

Szerelmi vallomásnak,

Hogy hű maradtam s szívemet

Nem adtam senki másnak...

Dalocska, szállj tovább!

Dalocska, szállj, repülj tovább!

S te törj ki könnyezésbe,

S gondolj engesztelődve rám:

Be jó fiú szegényke!...

Dalocska, szállj tovább!

IV. Szép volt és ifju, mint a hajnal

Szép volt és ifju, mint a hajnal

S ábrándos, mint az alkonyat.

Egy angyaltól a magas égben

Nem különbözhetett sokat.

Mikor először jött utamba,

Világos kék ruhát viselt,

S oly szépen nézett, hogy, ha láttam,

Szerelmes szívem dalra kelt.

Azóta nagysád lett belőle;

Hideg és büszke, mint szokás.

S a rege szól: Volt egyszer egy lány,

Ábrándos, szőke, kékruhás...

V. Zeneszót hoz a kósza szellő

Zeneszót hoz a kósza szellő.

Jól ismert hangok; hallgatom.

Tudom, megint emlékeimmel

Lesz dolgom és nem alhatom.

Bübájos emlék, édes álom

Száll át merengő lelkemen,

S egy nem felejtett, bánatos hang

Susogja sírva: szerelem!

Előttem állsz fehér ruhában

És nyujtod reszkető kezed';

S én, mig rajongva átölellek,

Érzem, hogy most is úgy szeretlek,

Mint egykoron szerettelek.

VI. Beh messze tünt, beh véget ért

Beh messze tünt, beh véget ért

Az első szerelem!

Csak egy-egy ifjukori dal

Beszél még rólad énnekem.

Arczod' sem őrzi már egyéb,

Csak az emlékezet.

Ábrándos, első ifjuság,

S te szőke lány, isten veled!

Ah elvirult! ah elvirult,

A szív bimbó kora.

S érzem, mi se találkozunk

Az életben többé soha.

Legelső édes hevülés,

Legelső tiszta vágy:

Mily szívesen, mily boldogan,

Óh hányszor gondolok reád!

Száll az idő... letünnek a

Tavasznak évei;

De a kékszemü szőke lányt

El nem birom felejteni.

VII. Találkozás

- 1879. május 14. -

1.

Igy jövünk össze hát megint

A nagy világ zajában!

Én visszasírva drága multam'

S te mint menyasszony elvirultan

És haloványan.

Szemünk egymásra nem tekint

S emléki szebb időknek:

A régi üdv, a régi vágyak,

Mint láthatatlan útitársak,

Hozzánk szegődnek.

2.

Óh, mert te sem felejthetéd

El azt a bűbájos regét:

Álmodtak édes hajnalálmot,

Örök hüséget, ifjuságot.

Azután utjok elszakadt.

Megnőttek; az idő haladt.

És most e kis dalocska mérge

S egy mirtuszkoszorú a vége.

3.

Óh, csak nevessünk! mondj bolondnak,

Ne hidd, hogy én siratni foglak.

Bolondság volt, most érthetetlen.

Nevessünk rajta mind a ketten.

4.

Akkor te még kis lányka voltál,

És nem volt vőlegényed.

Most? - álmid' mint ruhád' kinőtted,

S nem ismersz, azt beszéled.

Nem az a vágy ég szíveinkben,

Nem az a nap az égen.

Nem az a május nyit virágot,

Nem, nem ismerlek én sem!

5.

Ruhája kék volt, szeme is kék;

Rám nézett ábrándozva mindég.

Ártatlan, egyszerű leány volt,

Kiért szivem régente lángolt.

Egyszer csak eltünt s kék ruhája,

Kék szeme volt lelkemnek álma

Sokáig, míg egy édesebb szem

Ragyogott rám és - elfeledtem.

S ki meghalt, mostan mint kisértet

Halványan a szemembe nézett.

Járása, hangja még a régi.

Csakhogy már nem tud megigézni.

VIII. A pozsonyi ligetben

- 1880. augusztus 5. -

Itt vagyok újra, itten!

S te még a régi díszben

Állsz, én szép ligetem.

Utaidon bolyongok,

S a virágok, a lombok

Mind összesúgnak: Ismerem!

Hajdan, tavasznapokban,

Gondtlan' itt bolyongtam,

Ez árnyas útakon.

Itt járt kaczagva szépem;

Nevét hány fába véstem!

Itt írtam én első dalom'.

E fák alatt viseltem

Bánattal szivemben

Fájdalmat édeset.

Itt olvastam szemében,

Hogy értem ég, csak értem;

Itt ujjongtam: Szeret! szeret!

S itt, ez a pad tudója,

Hány meglesetlen óra

Kinálta élveit.

Volt szeretőm, barátom,

Ifjú szivemben álom...

Itt éltem át a mennyet, itt!

Óh, hol vagy drága hajnal

Legelső súgaraddal?...

Hová, hová levél!

Hol vagytok, édes álmok?

Mit súgnak a virágok?

Csitt, csitt, a lomb miről regél?...

Ah, álom, álom, álom!

Azt mondja, ifjuságom

Mulandó, hűtelen...

Szép ligetem, virulj csak,

S te szív, álmodd a multat

Még egyszer át s légy csöndesen.

IX. Sohaj

Első szerelmem idejében,

Mikor láttam, hogy szíved értem

Megszünt dobogni, kérkedém:

Majd lennél egykor még enyém!

Ha dalaim hir-szárnyra kelnek,

S mint költőt szerte ünnepelnek:

A kék ruhás lány, fogadok,

Megbánja még, hogy elhagyott!

Bohó ifjúság! Férfi lettem;

Sohajtozám dicsért rimekben.

Kiváncsi is tudom, de hány:

Ki volt a kék ruhás leány?

Csupán tehozzád száll hiába

A csengő-bongó rímek árja.

Sok szép dalom nem érdekel,

Viszhangra nálad egy se lel.

S én vallom: szép versek mit érnek,

Ha az imádott nő szivének

Többé annyit se mondanak,

Mint léha bókoló szavak?

Volnék inkább a régi senki,

Kinek nevét csak szájad ejti,

S ne papiron, de kebleden

Lelném meg rémed', szerelem!