2012. január 29., vasárnap

Nemes Nagy Ágnes : Fák - A szörny - A női táj - A szomj - Szerelmem, viziisten

Fák

Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.

És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.


A szörny

Agyvelőm: tó. Hasznos, komoly.
Hullámzik déltől hajnalig,
virágot öntöz, fényt sodor,
s a mélyén lent egy szörny lakik.

Szelíd kis szörny, dícséretes,
a partra néha, félve jár,
körülnéz, iszik, hunyorog,
s kidugott hassal álldogál.

De mostanában szomjasabb.
Jön, s a száján a sűrü lé,
a sűrű holdas éjjelen
mint holdfény csordul kétfelé.

S mostanában el is hízott,
liheg a csuszamlós kövön,
de önlegyőző szorgalom
nyugtalanítja: egyre jön.

S így gyakran hallom éjszaka
ahogyan illik, nyög, hereg,
s csukladozva a szortyogó,
növő iszapban hentereg.

A női táj

Oly engedékeny, lágy e tájék,
simítható és bontható.
Térde között kíváncsi sikló
villódzik át: a nagy folyó.

Sokezer év dicsérte lággyá
a sűrű völgyet, dús hegyet –
zavartan állok, nézelődöm:
e női tájban mit tegyek?

A Balti-tenger mossa lábát,
haját a tyrrheni-habok,
de mégis síma köldökénél
egy másik tájra gondolok:

hol teknősbékákat nevelnek,
hol minden magasabbra nő,
hol óriási kaktusz-ágról
vörös virágot szív a hő,

a kölykök szúnyogon repülnek,
hol vág a sás és vág a fény,
hol minden éles, mint az elme,
s minden meleg, mint egy növény,

s estefelé a fák moháján
a méznél sűrűbb méz csorog,
s a tóban térdemig csobognak
a langyos, zöldes csillagok,

s az iszapnál forróbb iszapban
álmában szortyan, túr a rák –
s kinyílik vállamon a szellem,
mint jóllakott virág.

A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba mind, mohón, elégitetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Szerelmem, viziisten

Szerelmem szép viziisten,
viziisten távoli tájon,
hol dús tavirózsa virágja
csókolja, becézgeti szájon.

Derekát a hínár körülússza,
ha mozdul a gyöngyszinű mélyben,
s ujjára kecses madarakként
halak raja ül palakéken.

S ha feláll – csapzott haja csorran,
csigák tapadnak a szélén –
gyürüket vet körben a hullám,
ahogy úszik a színe szegélyén.

Így látja a víz üvegén át,
párázva remegnek a bokrok;
– buja páfrány képe a tóból,
ha a zöldkezű hab belefodroz.

És látja a fényben a lepkét,
– villó halak árnya – hogy illan,
s hogy borzol a délszaki napfény,
mint angolnákban a villany.

S lát engem – ez ő, a tükör kitűnő,
nevetése kibuggyan a vízben,
és látja az ég – hogy az ég csupa tó,
– s vissza merül, viziisten.

1944. június 3.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Lap tetejére

lap tetejére

Google+ Erzsébet