2012. január 9., hétfő

Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet - Adjon az Isten - Tulipánfejű kakasok - Hegyi beszéd - József Attila!


Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet

Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúl hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

Nagy László : Adjon az Isten

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra
hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne düljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet --
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon ugyis, ha
nem kérem.

Nagy László :
Tulipánfejű kakasok

Lelkemből kelve világra,
dalaim tollasodjatok,
táncoljatok, ti sarkantyús,
tulipánfejű kakasok.

Ágaskodjatok vállamon,
hívjatok új hajnalt nekem
kukorékolva köznapon,
pirossal nyomott ünnepen.

Ne cibáljátok hajamat,
hogyha a búbaj rámesett.
Fölfuvalkodva vörösen
védjétek meg a szivemet.

Nagy László: Hegyi beszéd

Műveld a csodát, ne magyarázd
sehova kacsázik minden út
jobban tudjuk a jövőt a múltnál
válasszuk a villám jelenét
különben tyúktetű-borzalom
fut föl a lábadon agyadig
hajad gyökeréig, mintha párban
láncolva lennénk baromfi ólra
pedig ülünk a bazalthegyen .


Tündökölve egymással szemközt
fohászkodunk immár magunkhoz
legfőbb valónkhoz jó viharért
ingerel eleven bérci selyem
igézetében arany nullává
züllik a mese és eltántorog
ébred a tomporod harmatokban
s bika-labdámat árvalányhaj
markolja hogy zengek belül .


Látod, ilyen az énekbeli
ama hegytetőn lengedező
árvalányhaj, még nyersen ezüst
de úsztatva megoltott mészben
sárga roncs-fátyol: halálbohóc
tövében a hegynek minden tükrön
ő bókol arcok drámáihoz
s tudok a mészről is igazat
hallom a sorsban zúgni a
kalcium-hidroxid himnuszát
láncon megveszett komondorok
szentséges merénylők, fölforgatók
hazátlan szeretők tetemére
lerogyik csillagaival
s látom én szobrát is a mésznek
deszka-ágyából fölmagasul
fölszított szomját mert nem oltják
elrepül, mennydörgő vőlegény


Ne félj te a sorstól, én se félek
mélyek a mi kútjaink s mennyi
ér tölti fel újra, a villám
állhat beléjük s nem lesz aszály
csodában élünk: az édes nyálat
fűszálak ablakká húzzák körénk
s ne félj a sorstól, ne félj a rongytól
gúnyánkat megtermi ránk a fény
jussunk a szegények leleménye
s lesz a babáknak télre cipő
köti már a függőcinke a fán
visítva a jövőből itt ugrálnak
lábukon, kezükön kis puha gömb
cinkefészek-bocskor – box-kesztyű dönget
műveld a csodát ne magyarázd
s fönt a hegyen, e zöld koponyán
itt kattog arany medencecsontod
s remegnek édes ablakaink
ablakainkig fejét emelve
hallgat a nyüvek világa, ó

1971

Nagy László: József Attila!

Mért játszott a szíved, te szerencsétlen,
rombolva magad szüntelen télben,
építve dalra dalt,
s kifúlva
kigyúlva,
ésszel mérhető pontokon is túlra
tudatod mért nyilalt?
Hiszen te tudtad:
dögbugyor a vége e pokoli útnak,
ott a hit is kihalt,
hiszen te tudtad:
álmaid orra buktak,
magad örökre kicsuktad,
járhatod a téboly havát,
s árván, idétlen,
emberségre, hű szerelemre étlen
villámló tálból eszed a halált.
Tudtad, tudom én is:
a nagy: te vagy,
s te, a Mindenség summáslegénye,
részt se kaptál, pedig az egészre
futotta érdemed.
Érdemes volt-e ázni, fázni,
csak a jövő kövén csírázni,
vérszagú szörnyekkel vitázni,
ha ráment életed!
Csak szólhatnál, hogy érdemes!
Mert csontom, vérem belerémül,
végzetedhez ha én állítok végül
józan zárómérleget.
Törd fel a törvényt, ne latold!
A porból vedd fel kajla kalapod,
vértanú vállad,
s a kifordult nyakcsigolyákat
rendbe szedve
két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel
nézz a szemembe,
hogy rendülne bele
a mohó, emléknélküli tenyészet,
az egek mirigy-rendszere
s e megváltatlan földi lét.
József Attila!
te add nekem a reményt,
mert nélküle
romlott a napvilág,
a vér eves,
bár a fogad vicsorog,
bár a nyakad csikorog,
bólints, hogy érdemes,
cáfold meg halálos logikád,
te glóriás,
te kíntól bélyeges!
Képzeletemre bízzál édes munkát,
mert immár úgy szorgoskodik,
hogy a sarkamtól torkomig
forraszt rám forró hamubundát,
rádióaktív iszonyt –
félek, hogy minden rejtelmet kibont
s végül már semmi se fáj.
Hogy el ne jussak soha ama síkra:
elém te állj.
Segíts, hogy az emberárulók szutykát
erővel győzze a szív,
szép szóval a száj!

4 megjegyzés:

  1. Nagy László az egyik kedvenc költőm.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is szeretem a verseit , de a kedvencem Ady .

      Törlés
  2. Gyönyörű, értékes a blogod! Felemelő, katartikus érzés volt olvasgatni. Köszönöm!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen ! Már azért is megérte létrehoznom a blogot, ha csak egy - két olvasónak is örömet szerezhettem a gyönyörű versekkel és a csodálatos képekkel.

      Törlés

Lap tetejére

lap tetejére