ÍTÉLŐSZÉK ELŐTT
Hogy hazámat ne szeressem,
A bitorlót meg ne vessem:
Hatalom nem teheti!
Hogy hazámat megtagadjam,
Megvetés jelét hogy adjam:
Azt se követelheti!
Főbe lőhet, nyakaztathat,
Bitófára fölakaszthat,
Most erősebb, tegye meg!
De az érzelem honában,
Keblem titkos templomában:
Én urat nem ismerek!
(1849)
RIADÓ
Sikolt a harci síp: riadj magyar, riadj!
Csatára hí hazád, kifent acélt ragadj.
Villáma fesse a szabadság hajnalát,
S fürössze vérbe a zsarnokfaj bíborát.
Él még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Nem kell zsarnok király! csatára magyarok,
Fejére vészhalál, ki reánk agyarog.
Ki rabbilincseket s igát kohol nekünk
Mi sárgafekete lelkébe tőrt verünk.
Él még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.
A föld talpunk alatt, s fejünk felett az ég
Tanú legyen, hogy áll Árpád ős népe még,
S mely e szent földre hull, minden csepp honfi-vér,
Kiáltson égbe a bitorra bosszuért!
Él még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Tiporva szent jogunk, szent harccal ójuk azt,
Pusztítsa fegyverünk a fejedelmi gazt,
A zsarnokok torán népek vigadjanak,
A nép csak úgy szabad, ha ők lebuktanak.
Él még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Elé, elé, jertek, haramiahadak,
Kiket nemzetbakók reánk uszítanak,
Temetkezéstekűl, ti bősz szelindekek,
Helyet dögész vadak gyomrában leljetek.
Él még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Szivünk elszánt keserv, markunk vasat szorít,
S csatára milliók imája bátorít,
Ó drága véreink, vagy élet vagy halál,
De szolganépre itt a zsarnok nem talál.
Él még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.
Vitézek, őrhadak, fogjunk bucsúkezet,
Iszonytató legyen, s döntő ez ütközet,
Ős áldomás gyanánt eresszünk drága vért,
Végső piros cseppig hadd folyjon a honért.
El még a magyarok nagy istene,
Jaj annak, ki feltámad ellene.
Az isten is segít, ki bír velünk?
Szabad népek valánk, s azok legyünk.
(1848)
ATYÁM HAMVAIHOZ
Atyám sirodra koszorút
Emlékül, hű fiad, ne kössek-e?
Nem föd téged rovott szobor,
Arany bötűk sem hirdetik neved:
Egy korhadandó tölgykereszt,
Melyen már is dúl a falánk idő,
S egy kis szerény halom jelöl,
Melynek füvét hőség s fagy irtja ki.
De drága emlék ez nekem,
Kedvesb akármi gúla pompájánál,
Mert hamvad őrzi, ó atyám,
Ki egykor gyámom, s mindenem valál.
Mit írjak rólad, a világ
Szemében ami nagy s dicső legyen?
Nemes-cimer szobád falán,
S fiókodban nem állt nemeslevél:
De Istenemre, írva volt
Szivedre a nemesség jelleme;
Hazáddal végfilléredet
Megosztni lelked vissza nem vonúlt,
Leróttad batkáig, mivel
Urad, megyéd, királynak tartozál.
Ó hány szabad földbirtokost,
Ki csak magának élte el javát,
Adóslevélnek terhe nyom,
Mig téged egy jobbágyi helytelek
Családoddal táplála ki,
Föl nem csigázott vágyaid között,
S kerüle rész a közre is
Belőle, több, mint néha puszta nyújt.
De szorgalom s ipar vala
Mit áldással tetéze Istened,
S mi egyszerű sorstársaid
Körében boldog karba helyhezett.
Szent volt neked mások joga,
Személye, híre és tulajdona,
Biró előtt nem mint bünös,
De alperes sem állottál soha,
S jutalmadúl közbizalom
S becsűlet, tisztelet fogott körül.
Igénytelen házad felől
Mi érdekes neműt említhetek?
Igaz, nem egy hatalmas úr -
Kitől gyakorta népek ezre függ,
S ki mennydörögve rettegést
Szór büszke tiszti székéből alá -
Saját házában rab gyanánt
Egy szolga kényeként hunyászkodik.
Mert gyöngéjéről ismeri
A kéj bünének áldozó urát,
Vagy ebszerűn hizelgte ki
Kezéből a vesszőt a csalfa vér.
Hány szájas szóvitéz zajong
Gyüléseken, s letorkol százakat,
S honn egy pipes hölgyecske őt
Papuccsal elcsitítja, s fékezi?
És hány hetvenkedő apát,
Ki bölcs eszével fennen kérkedik,
S ön véleményében makacs,
Orrán vezetget egy vásott fiú?
Te úr valál szolgáidon,
A nőnek férje, s atyja gyermekidnek;
Férj, kit meghallgatott neje,
Mert bélyegzi szavad megfontolás;
Ki felfogád magad becsét,
S komoly szilárdság ülte homlokod;
Atyául tisztelt gyermeked,
Kit ápolál, de nem kényeztetél;
Rend, pontos munka, tisztaság,
S emberbecsűlés voltak jelszavad.
Mi sokszor éjet toldozál
Naphoz, s nyomott az aggalom sulya,
S hogy biztosítsad magzatid
Jövőjét, szenvedél magad hiányt.
Nyugodjál békén, jó atyám,
Áldássohaj nyög sírod éjjelén,
Mert józan ember, és igaz
Hű férj valál, s gondos családapa.
(1844)
KIFAKADÁS
Hová rohansz, viszályos nemzedék?!
Gonosz szellemnek átka üldöz-e,
S csigázza kebled húrjait fonákra?
Vagy tenmagad levél-e hűtelen
Hazád nemtője szent sugalmihoz?
Vad indulat torzítja el valód,
Csalóka fényre néz hiú szemed,
S tiporja lábad, ami legközelb
Üdvök reményivel kinálkozik,
Dücsöd mivé lesz ennyi bősz vita
S egymást alázó sárdobás között?
Gyülésid, e népjognak szent helye,
Zsibárusok kufár tanyái lőnek,
Hol biztos a garázda, s féktelen
Gunyajkat üdvözöl tapsok zaja.
Szabad választásid dorbézolás
Előzi meg, kiséri csárdaharc,
Vagyonbukás, s gyülölség zárja be,
Magát a szent ügyet csak nemtelen
Ármányuton birod már vívni ki,
S erélyed annyi nincs, mely a gonoszt
Legyőzni képes volna önmaga.
Nagy, ó nagy átok tornyosúl reád,
Ma istenítsz embert bálványodúl,
Gunyok sarába rántod holnap őt;
Olcsóan, holmi álcsillámokért
Osztasz kegyet, s érdemre nem tekintsz,
Ha nem gedéli hiuságodat.
Feled ha más uton fut célra, mely
Tiéd is, már elég gyülölnöd őt,
S kigyót-békát üvöltesz ellene.
Cáfold a véleményt, ne emberét
Szennyezd, ne a tisztséget és cimet;
Vagy csürhe gyermek vagy, kit társa bánt,
S apjára mond gaz és cudar nevet?
Vagy oly erősen áll-e már hazád,
Hogy támaszit bizton ritkíthatod,
S elégli oszlopúl tenválladat?
Igen, ha szó kell, tenger a beszéd.
És a tett rajta? kis zátonysziget,
Melyet legelső árapály lebuktat.
De menj boldogtalan, viszálykodó
Ösvényeden: zavarj kedélyeket,
Szakaszd pártokra a kevés magyart,
Hogy népek ajkain gunnyá legyen,
S ne féljen tőle senki, csak maga.
Menj, tapsolj vakmerő és balga szónak,
Midőn gázol minden kegyeletet,
Védd a kihágást, mellyel elvbarátod
Tipor jogot, s mondj átkot ellene,
Ki hozzád nem simúl vak eszközül.
Csitítsd le a tuloldal szónokit,
De a szabadszólást vérig vitasd,
Gyanusítás legyen lélegzeted,
Imádd bókkal saját eszméidet,
S ki nincs veled, sujtsd áruló gyanánt,
Javalj törvényt, s erővel könyvbe írd,
Bár nincs rokonszenv hozzá ezredikben,
S nép milliói zúgnak ellene,
Véredre bújtsd föl tennen véredet
És légy hazádnak átka, gyilkosa!
(1844)
HUNYADI
Ki áll amott a szirttetőn,
Hunyad magas falánál,
S körültekint a sík mezőn
Az esti fénysugárnál?
Hunyadi ő, az ősz vitéz,
Hazáját most nem űzi vész
Várába szállt nyugonni.
De hírnök jő, s pihegve szól:
"Uram, hatalmad eldült,
Hazádon nem kormánykodol,
A polcra már Ulrik ült."
"Ha úgy akarta a király,
Hunyadi akkor félre áll."
Mond és marad nyugodtan.
Más hírnök is jő csakhamar:
"Törnek reád, uram, félj,
A főnemesség nyelve mar,
Előlök, mint lehet, térj."
"Hogy törnek rám, hihetni bár,
De úgy nem, mint török, tatár."
Mond és marad nyugodtan.
"Uram, hős vajda, véredet
Szomjúzza egy gonosz szív
S hogy oltsa fényes éltedet,
Külföldre álnokul hív."
"Rám célza már nem egy halál,
S ha Isten hagyja, eltalál."
Mond és marad nyugodtan.
S amint fennáll, amint lenéz
Nyugalmasan szivében,
Habos lovon fut egy vitéz,
Vérlobogó kezében,
S kiált: "Édes hazánk oda,
Nyakunkon a török hada,
Siet kivívni Nándort."
"Pogány jő? hah! nem tűrhetem,
- Mond, és tűnik nyugalma, -
Magyar hazán és nemzeten
Nem dúl pogány hatalma!"
S acélt ragad, lovára kap,
Csatáz, vív, izzad éj és nap,
S míg nem győz, nincs nyugalma.
(1833)
SZONDI
Mely had kel a drégeli völgyön elé,
S vet vérszemeket hegyi vára felé?
Ádáz Ali tábora durrog alatt,
S rombolja tekékkel a sziklafalat.
Vaj támad-e hős,
Oly bátor, erős,
Kit nem bir ijesztni veszélyzaj,
S nem hat le szüvére haláljaj?
A vár kicsid, ellene nagy sereg áll,
Hódulnia kell, vele szembe ha száll.
Jó Szondi parancsol az ormi lakon,
S buzdítja vitézit az őrfalakon;
Lobbannak az álgyuk, a bástya zuhan,
Jelt ad Ali, s népe reája rohan,
Van harci zavar,
Helyt áll a magyar,
Vérben hörög a török és vész,
Döbbenve vonul tova más rész,
S Drégel valamint ama gránit orom
Rongálva ugyan, de megáll szabadon.
Új harcra megy edzeni Szondi magát,
Vágy hallani harcriadói dalát,
S apródinak int, de remegnek ezek,
S a két dalos ifjú igyen kesereg:
"Jó gyámolapánk,
Nagy vészbe jutánk,
Nincsen ki elűzze fejünkről,
Fussunk el e mostoha helyről,
Hajt kínos igába a durva pogány,
Vagy lángdühe fegyverek élire hány."
Mindkettejök oly deli, s fürge fiú
Jó Szondi kegyencei, s ez neki bú,
A vár bekerítve, bocsássa, hova?
Vész éri, ki mer szakadozni tova.
"Édes fiaim,
Kis dalnokaim,
Nincsen hova mennetek út már.
Ad még menedékhelyet e vár,
Míg víni hadam megy a völgybe velem,
Égnek könyörögjetek, óvja fejem."
Így Szondi. Körötte kis őrhada gyűl
S részével az elleni hadba vegyűl.
Küzd, harcol: előtte s utána halál
Kínjajja liheg, hova kardja talál.
"Hol hadfejetek?
Hozzá sietek.
Keljen velem önmaga bajra."
Kész ott Ali a viadalra.
Csörgnek viszonozva dühfegyvereik,
A bég sebesűlten odább futamik.
Álgyuk törik újolag a falakat,
S már külsejök össze halomra szakadt,
Lobbot vet a vár magas ormozata,
S a láng harapó dühe szertehata.
Todúl Ali fel,
Rá Szondi kikel,
Nem néz, nem ügyel, kire, csak vág,
S már látja, hogy a csatahely tág,
Nincs egy török, aki megállani mer,
Száz van, ki lesújtva mögötte hever.
Drégelyre fel ím Ali küldte követ,
Zászlósan Oroszfalu papja, siet,
Néz Szondira búsan a jámbor öreg,
S hozzája, keservkönyüt ejtve, rebeg:
"Ó drága felem,
Jer, Szondi, velem,
Enged szabadon Ali menned,
Nincs, látod ugyis, hova lenned,
Drégel rom, erős Ali, gyönge hadad,
Kíméld meg utóbbi javunkra magad."
Jó Szondi a jámbor atyára borúl,
S lágyúl szive, majd hamar elkomorúl,
Kardjára csap, égre felölti kezét,
S mond a törökökre szegezve szemét:
"Esküt fogadok,
Ehelytt maradok,
Nincs alkum örökre pogánnyal,
Játszik szava s kénye hazámmal.
Míg e kar acélt bir emelni, velek,
- Élj boldogul! - én viadalra kelek."
A bég, mivel állni akarta szavát,
A várnagyi válaszon ette magát,
"Hát vesszen el, aki szavamra nem ad",
Szól, s fölveri mindvalamennyi hadát.
Egyszerre ropog
Húsz álgyutorok,
Vársarkon az őrtorony eldől,
S öl részt a maroknyi seregből,
Jancsár, spahi, s asszap üvöltve tolúl,
S a vár bekerítve szükebbre szorúl.
Többször viszonoztatik a rohanás,
Drégel maga már hamu s sziklarakás.
Vív a magyar, és sebes arcra terűl,
Sírnak kis apródjai Szondi körűl.
Mint bérci fenyő
Rendíthetlen ő,
Apródaiért öli csak gond,
S mellette vitézeinek mond:
"Küldjétek el a fogoly ozmánokat,
S hozzátok előmbe a főrabokat."
Kettőnek aranyban ajándokot ad,
És drága szegélyzetü nyestkacagányt,
Öltözteti dúsan a kis fiukat,
S küldvén velök, ejt vala ily szavakat:
"Üdvözlöm Alit,
Kit bosszu hevit,
Elszenvedem, öntse ki bár rám:
Csak szánja meg két kicsin árvám,
Szoktassa csatákra, s ha tenni fogom
Majd lelkemet, eltakarítsa porom."
Drégel közepén sürü füst gomolyog,
A máglya kigyúl, s föl egekre lobog,
Mindent megemésztete Szondi vele,
Amely javat ott takarítva lele.
Majd kardot emel,
Ménólba megy el,
Nyerges Daliját üti szügybe,
A többit is átdöfi rendbe.
S mond: "Földiimet soha, Szondi lován
Ülvén, ne kerítse, ne űzze pogány."
Dolmányt aranyost vészen és süveget,
S állítja nyomába a kis sereget,
Istent velek, esve le térdre, imád,
S hallatja utószori búcsuszavát:
"Rontsunk ki tehát,
Szebb látni halált,
S honnért tusakodva kimúlni,
Mint gyáva sok életet únni.
Hű társaim! itt van az óra, jerünk.
Isten kegye járjon örökre velünk."
S dárdásan előre hajúlva nyomúl,
A sok dühös ozmán elébe tolúl,
Hozzá torolatlanul érni ki mer?
Földhöz sokat ő fene fegyvere ver.
Lábán seb esik.
Térdére esik,
Karjában erő lobog, öl, ront,
Míglen sok ütött sebe vért ont.
Hajh! még szive nem, hanem élete fogy,
S dárdája kezébe szorúlva lerogy.
A bég, noha vad, s dühe Szondira fúlt,
A hűlt erü bajnokon elszomorúlt,
A hegyre temette a hős tetemet,
S dárdát maga tűze le sírja felett.
Ott szendereg, ő,
A harckeverő,
Kit nem bira győzni veszély, baj,
Nem szálla szivére haláljaj;
Most a maradék magyar áldja nyomát
S enyhítgeti mennyei béke porát.
(1832)
HUNYAD
(Bevezető sorok)
Zengem az ősz Hunyadot, s viadalmát élte utólján
Nándorvár falait mikoron mennybéli segéddel
Védte vizen s földön Mahomet rohanásai ellen.
Sok gonosz érte fejét akkor, s száznémü keservek
Szaggatták kebelét láttán a szörnyü veszélynek.
S nagyratörő futtának utát noha fogta irígység,
És a visszavonás háborgó lelke megosztá
A főbbek sziveit, hogy nékie lenni segédül
Balgatagúl vonakodnának csúfjára nevöknek;
Mégsem csüggede ő, bízván Istenbe. Hiába
Szedte világ minden részéből népeit össze
A várak s birodalmaknak döntője, toronnyi
Mennykövező szereit szegzette hiába magyarnak.
A diadal meglőn, s a döntő fergeteg elszállt
Drága szülőföldünk, s az egész napenyészet egéről.
Ah de az ősi dicső tettet hogyan érje fel ésszel
Százak után az utó maradék? vagy fogja-e kellőn
A rohanó seregek bajait zengetni kobozza?
Pannoni Őrnemtő, ki szelíd ajakidra veszed fel
S gyönge legyintettel fogadod szárnyidnak alája
Hunnia gyermekeit, hogy kebled tiszta tüzénél
Szép anyaföldjükhöz vonzó szeretetre hevítsed,
Légy te vezérsugaram, légy kísérője dalomnak.
(1829)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése