2011. szeptember 21., szerda

Czuczor Gergely - Áldozat - Az alvó szép - KI AZ? - A rab

ÁLDOZAT

Szép asszonyok, leányok,
Áldoztam én tinéktek
Nyájas szelíd szavakkal
Szép illatos virággal
Vígságtokon vigadtam,
Bútok miatt epedtem.
Áldozzatok ti is már
Nékem szerelmetekkel,
Mézajku csókotokkal
Szép asszonyok, leányok.

(1928)

AZ ALVÓ SZÉP

Beállt az éj, s szememre nem
Száll enyhe fátyola,
Nyilt ablakomra dőlve ki
Eszmélek tétova.
Körösleg immár semmi nesz,
Ellenben át felűl
Szép kedvesem lágy nyoszolyán
Pihenve szenderűl.

Ah mint mosolyg, szűz kebele
Miként emelkedik!
Nyakára folyt selyemhaját
Fohászi lengetik.
Gömbölyü gyönge karjait
Szivéhez érteti,
S boldog csalódás szárnyain
Hivét ölelgeti.

Hahogy talán reám mosolyg,
Ha nekem nyújt kezet,
Engem karol, szivére fog,
S mézajkihoz vezet:
Akkor, süvöltő vad szelek
S dörgő villámlatok,
Ti álomoszlató szerek,
Messzére szálljatok.

Ó bárha még a hajnal is
Utóbbad feslenék,
S felhők sötéti a napot
Homályba rejtenék.
Mélyebbre hatna be talán
Szivén a képzelet,
S ha fölserkenne, akkor is
Engedne benn helyet.

Ámde ha mást hevít ölén,
S itat mézajkiról,
Hattyunyakán ha más mereng,
S keblére más simúl;
A csintalant akkor zaj és
Robaj riassza fel,
S kivel enyelgtek álmai,
Ébren feledje el.

(1830)

KI AZ?

A völgyeken, s a bérceken,
Fölötted ó hazám,
Ki virraszt égi őr gyanánt
Naponnan, éjszakán?
Szilárd, de oly szelídeden
Mosolygnak ajkai,
S hatalma nagy, habár acélt
Nem edznek karjai.

Mint langyos este a liget
Sötétes árnyain
Az illatos fuvalm, lebeg
Fennröptü szárnyain,
S amerre száll, amerre leng,
Szent érzelem fakad,
A szív dobog, s szülő hona
Szerelmeért dagad.

Ki az, ki fölken ihletett
Erényvitézeket,
Kik szólva s téve győzzenek
Gálád alnépeket?
Kik a könyűt, mely a szegény
Arcán redőket ás,
Kegyes kezekkel törlik el,
S szün a siránkozás.

Kik a jogot, mint isteni
Szülöttet tisztelik,
A durva kor bilincseit
El-szertetördelik
S az éltető nap útain
Kimérik az irányt,
Hogy süssön paloták fölött,
S kunyhókra egyiránt.

Ki az, ki visszabűvöli
Az ősi szittyahont,
Midőn nyelvét éleszti föl,
A kincsbecsű vagyont?
Értő fülekbe harsog a
Törvény szent hangja már,
S biró szavára a gonosz
Máris bünbánva vár.

Kinek hatalmas karja az,
Mely, mint az áradat,
Magasra hat, szivet ragad,
S nem ismer gátakat?
Vad erkölcsöt szelídre vált,
Borúra hoz derűt,
S morzsákra zúzza Vaskaput,
A sziklabércfejűt.

Ki az, ki ősz fürtű apák
Szivének lángot ád,
Hogy ifjudó kebellel át-
Öleljék a hazát?
S kiben biznak jelenkorunk
Ifjú reményei? -
Az ébredő Honszellem az,
S hatalma mennyei.

(1837)

A RAB

Ki szép s jó vagy, mint égnek angyala,
Hozzád sohajt e börtön gyászdala,
Vágyam tiéd, melytől keblem dagad,
Mig kínaim rablánca nem szakad.

Ülök magányban én sápadt alak,
Őriznek zárvasak, szirtkőfalak,
Távol tőlem honom, szerelmesem,
Szemem törten mereng, s könnynedvesen.

Lehajtanám pihenni bús fejem,
De vasba vert kezemre hogy tegyem?
Imádva égre nyújtanám e kart,
De ah békóm lábörve visszatart.

Enyhet vajon, mikor találok én?
Ki gyújt reménysugárt búm éjjelén?
Hazám felől ím ott fölleg repül,
Szárnyán, te drága hölgy, fényképed ül.

Ó jer, vidítsd föl e komor lakot,
Leplezd le a hótiszta homlokot,
Én azt sovár ajkú idvezletem
Hőn lángoló csókjával illetem.

Beh megsimítanám a hajfodort,
Melyet válladra a szellő sodort,
Beh átölelném e hattyúnyakat,
De félek, sértné a békólakat.

Mint tiszta csillag ég bogárszemed,
S ah mily szelíd, midőn reám veted,
És mintha törlené bársonykezed
Az arcomon leomló könnyeket.

Én balgatag, mindez csak képzelet,
Mily egy ábrándozó rabé lehet,
Ez is szalad tőlem, mert íme jön
Az őr, ki űz szigort a börtönön.

Már este van, zárt nyit bilincsemen,
A fölmezet le hagyja öltenem,
S megint rámcsukja a békói zárt,
S fagyos mosollyal mond jó éjszakát.

"Jó éjszakát!" keserves gúnyszavak,
Melyek szivet ketté hasítanak:
Csak Isten tudja, és a rab maga,
Mily tőrdöfés az ily jó éjszaka.

Az éj leszálla, s nyugalomra int,
De a rabnak hoz óriásnyi kint,
Láz dúlja véremet, nem alhatom,
Tenger gyanánt zajong indúlatom.

Ez ingerült idegzetű kebel
Két eltökélett szenvedélyt nevel:
Egyet szerettimért, s érted hazám,
Halállelpel borong a másikán.

(1850 körül)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Lap tetejére

lap tetejére

Google+ Erzsébet