2011. szeptember 22., csütörtök

Csokonai Vitéz Mihály költő.


Csokonai Vitéz Mihály (Debrecen, 1773. november 17. – Debrecen, 1805. január 28.) költő.

Csokonait a magyar irodalom egyik legjelentősebb költőjeként tartják számon. Tanárai a jövő tudósaként emlegették, „poeta doctusnak” és „poeta natusnak” is nevezték. A 18. és a 19. század fordulójának magyarországi viszonyai közepette lenyűgöző tájékozottsággal rendelkezett a kor gondolkozását, irodalmát, politikáját illetően egyaránt. Bár jelentőségét éppen e körülmények miatt Európa nem ismerte föl, a magyar irodalomban rövidesen elfoglalta méltó helyét.

Életrajza

Csokonai Vitéz József seborvos, református főiskolai tanár és Diószegi Sára fia. Anyja, Diószegi Mihály szűcsmester lánya, aki örömest olvasta a magyar könyveket, s Gyöngyösi István verseit helyenként könyv nélkül tudta. Férje 1786. február 20-án bekövetkezett halála után árva gyermekeinek ellátására kosztos diákokat vállalt.

Mihály a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában tanult, ahol 1785. április 18-án, az alsóbb osztályok elvégzése után a felsőbbekbe lépett. Tanára volt Budai Ferenc és Budai Ézsaiás, a költészeti osztályban Háló Kovács József, az Aeneis fordítója; 1786-ban Fodor Gerzson oktatta a felsőbb szónoki, s metafizikai osztályban.

1788-ban a gimnázium elvégzése után, április 18-án az akadémiai tanfolyamot kezdte el, és Milesz Józseftől hallgatta az alkalmazott mértant, természettant és bölcseletet; a teológiai szakon Ormós András oktatta, a héber és arab nyelvet és az Ó- és Újszövetségi szentírás-magyarázatot Sebestyén Istvántól, az ágazati, erkölcsi és lelkipásztori hittudományt az egyháztörténettel Szilágyi Gábortól hallgatta. Mindnyájuk közül a Budaiak, akik a hazai történelmet adták elő, és Sinay Miklós, akitől az általános világtörténelmet és régi irodalmat hallgatta, volt rá legnagyobb hatással. Tanulótársai közül kis kört alakított ki maga körül, hogy egymással az újabb irodalmat megismertessék; mindegyikük más-más nyelv tanulását vállalta el, ő az olaszt választotta. Gyenge szervezete mellett is éjjel-nappal olvasott, tanult és kisebb-nagyobb költeményeket szerzett. A Békaegérharcot már 18 éves korában írta, Homérosz után ugyan, de az akkori politikai viszonyokra alkalmazta. 1793-ban Kazinczy Ferenc már barátai között említi. 1794 tavaszán nyilvános tanítónak választották, ekkor már a görög, latin, olasz és magyar költészetben is járatos volt.

A következő iskolai téli félévben (1794. december 6.) a gimnázium ítélőszéke azzal vádolta őt, hogy az istentiszteletről elmaradozik, "társait magához híván az időt borozással és pipázással vesztegeti"; ezért azzal fenyegették, hogyha több ilyen kihágást tesz, tanítói hivatalától megfosztják. E vádakat a tárgyalás igazolta; Csokonait dorgálással büntették és az érdemsorozatban hátravetették. Daca újabb kihágásokra ragadta, pár nap mulva ismét az iskolai szék elé idézték, vádolva azzal is, hogy az előadásokat nem tartja meg, a tanulók erkölcseit rontja és egyes tanárait személyében megsértette. A tanítóságtól ekkor elmozdították, az elöljáróság Kiskunhalasra és Kecskemétre bocsátotta, de Csokonai a főváros közelségétől elragadtatva, nem tért vissza kollégiumába, hanem Dugonics Andrást látogatta meg Pesten. Ezután elöljáróinak elnézését és engedélyét elnyerve, visszatért Debrecenbe, de nagymértékű önbecsérzetéből származott összetűzései s a fegyelembe ütköző rendetlenségei miatt 1795 júniusában pedig egy újabb pert zúdítottak nyakába. A húsvéti legációjában elkövetett némely szabálytalanságokért s miután 1795. június 15-én a nagyteremben az esteli imádság után indulatos beszédben elbúcsúzott társaitól, elhagyta a kollégiumot, melynek törvényszéke ekkor bizonyítvány nélkül való elbocsátásra ítélte.

Az 1795–96. tanévet a sárospataki kollégiumban töltötte, de itt Kövy Sándor sem volt képes vele a jogtudományt megkedveltetni, úgyhogy rendetlenül látogatta az előadásokat. A költészet régi szeretete foglalta el egészen. Tanulságos és kedvderítő társasága a lelkes ifjúság központjává tették. Sárospatakot a közvizsgálat előtt hagyta el, és a német nyelv tanulása céljából Lőcsére igyekezett; azonban szeptember 3-án már Bicskén volt Fejér megyében, ahol utóbb is gyakran tartózkodott Kovács Sámuel iskolarektornál. Az országgyűlés megnyíltával Pozsonyba ment, ahol heves részt vett a franciák elleni elkeseredésben, és kiadta a Diétai Magyar Múzsa című lapot, mely keddenként, utóbb kétszer hetenként az országgyűlés bevégeztéig tizenegy számban jelent meg. Weber könyvnyomtató nem volt rábírható a munkáinak további kiadására, ezért elhagyta az év végén Pozsonyt. Komáromba utazott, hol 1797. április 26-án tartotta a megye a fölkelő gyűlését; itt írta a fölkelésre buzdító verseit, és ez év nyarán itt ismerkedett meg Fábián Julianna költőnő által Vajda Pál komáromi kereskedőnek Julianna nevű leányával, aki iránt ifjúsága egész hevével szerelemre gyúlt; ekkor születtek nagyrészt Lillát dicsőítő dalai, szerelemvalló levele, melyben Lillát (Vajda Juliannát) nyilatkozásra kéri, október 21. felelete a Lilla kedvező válaszára. E boldog élet kilenc hónapig tartott, mint Csokonai búcsúzó levelében maga mondja, amikor a kilátás nélküli viszony Lillának férjhez adásával megszakadt. (Első férje Lévai István 1840. június 1-jén halt el 76. évében. „Lilla áldott hamvainak”, aki 1855. február 15-én meghalt és 78 évet élt, második férje Végh Mihály hetényi református esperes emelt emléket.)

Komáromi viszonya idején, úgy látszik, többnyire Kovács Sámuel barátjánál Bicskén tartózkodott, honnét gyakran ellátogatott Komáromba is, amely várost 1798 márciusának végén hagyta el. Azután Keszthelyre ment, fölkereste Kiss Bálintot, egykori tanulótársát, akkori csököli segédlelkészt, majd átrándult barátjához Szokolay Dániel somogyi esküdthöz Hedrahelyre; innét Kaposvárra ment s visszatértében Nagybajomban Horváth Ádámot, a Hunniás íróját kereste föl, aki bemutatta a költőt sógorának, Sárközy Istvánnak Somogy megye alispánjának és a csurgói gimnázium segédgondnokának, aki Kazinczyval levelezett. Sárközy magánál marasztotta a költőt, ki 1798 júniusának végétől 1799 májusának végéig ott tartózkodott; itt érte a kitüntetés, hogy az Erdélyi Nyelvművelő Társaság a tagjai közé választotta, amit 1798. augusztus 4-én kelt levelében köszönt meg. Ezalatt a csurgói gimnáziumnál egy segédtanári állás volt betöltendő, s azt Sárközy közbenjárására Csokonai nyerte el. 1799. június 2-án a költő értesítette Sárközyt, hogy a tanítást egy hete elkezdette, s tanításával a hazát és tudományt akarja szolgálni. Már ekkor értette a görög, latin, német, francia és olasz nyelvet, utóbbival már korábban foglalkozott, és Metastasióból sokat fordított; de mégis mindenek fölött lelkesítette a magyar nyelv; már korán levelezésben állott Kazinczyval, Földivel, Horváth Ádámmal és másokkal. Az 1798–99. tanévben a felső osztályokat tanította, és növendékei számára „A magyar versirásról közönségesen” s „Magyar költészettan” című munkákat irta. 1799 augusztusának közepe táján előadatta tanítványaival a „Pofók vagy Cultura” (kézirata a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában) és szeptember 24-én a Karnyóné című vígjátékait. Azonban itt sem tartotta meg szigorúan a tanórákat, és a tanév alatt megfordult Bajomban, Korpádon és Csöklőn. 1799 telén hagyta el Csurgót, és 1800. májusban Somogyot. Útját Szigetvárnak vette, ahol pár napig időzött Festetics Lajos grófnál; egyúttal megnézte a várromot, Zrínyi hőstettének helyét, majd átkelt a Dunán és a Bácskán, s a tiszai téreken át Kecskemét felé tartott; Karcagon hosszabb ideig pihenve, érkezett végre Debrecenbe, ahol szerető édesanyja tárt karokkal várta.

Otthon elvonultan s kizárólag az irodalomnak élt, de innen is kirándult néha a barátaihoz. 1801-ben Sárospatakon volt Rozgonyinál, július 13-án Regmecen a két héttel előbb kiszabadult Kazinczynál, ismét pataki közvizsgálaton, Hangácson és Igaron, ahol augusztusig munkáinak tisztázásával foglalkozott, melynek végeztével feljött Pestre, hogy azokat a cenzúrán keresztül vigye és kinyomassa. A téli évszakra Debrecenbe ment, ahol csak kevés hetet töltött, mire munkái érdekében újra Pestre utazott. Komáromban is tartózkodott 1802 februárjában. Folyamodott a Magyar Hírmondó szerkesztőségéért, majd írnokságért a Széchényi könyvtárnál; de hiába. Gyengélkedő egészsége hazatérésre késztette, s a nagyváradi fürdőket kereste fel, ahol ugyanakkor Kazinczy is időzött. Innét hazatért, de kevéssel azután, június 11-én roppant tűz pusztította Debrecent, és elhamvasztotta Csokonai házát is. 1804. április 10-én indult Nagyváradra Rhédei Lajosné temetésére, mikor roppant áthűlést (tüdőgyulladást) szenvedett, amit akkoriban még nem tudtak kezelni. E temetésre lázas sietséggel készített és személyesen szavalt búcsúztató verseivel (A lélek halhatatlansága) aratta utolsó költői diadalát. Április 22-én hazautazott. Betegsége mindinkább rosszabbra fordult, tüdőgyulladásba esett, s a sorvadás magával vitte a sírba: 1805. január 28-án elhunyt; éppen mikor verses munkáinak kiadása már szépen megindult.

A közönség 1783-ban olvasta először nevét a Magyar Hírmondóban, amely utóbb gyakran hozta verseit (különösen 1801–1803-ban); a kassai Magyar Múzeumban több műve jelent meg névtelenül; Kármán József Uraniája (1794) hét darabját közölte, szintén névtelenül. A szerény ifjú Kazinczy sürgetései ellenére is (akivel 1792 óta levelezett), nem lépett még ekkor ki a nagyközönség elé.

Kiemelkedő alkotásai

  • Az estve
  • Konstancinápoly
  • A pillantó szemek
  • A boldogság
  • Tartózkodó kérelem
  • Az esküvés
  • A Magánossághoz
  • A tihanyi Ekhóhoz
  • Jövendölés az első oskoláról a Somogyban
  • A Reményhez
  • Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz
  • Szegény Zsuzsi, a táborozáskor
  • Tüdőgyulladásomról
  • Dorottya
  • Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak
  • Vajda Juliannának szerelmemnek
  • A méla Tempefői, vagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Lap tetejére

lap tetejére

Google+ Erzsébet