Rab Zsuzsa (Pápa, 1926. július 3. – Budapest, 1998. március 6.) költő, műfordító.
Iskolái
A pápai Református Nőnevelő Intézetbe járt; édesapja, Rab István a gimnázium igazgatója volt. Itt jelentek meg első versei a Pápai Hírlapban, illetve a Kollégiumi Lapokban, még középiskolás korában napvilágot látott első verseskötete Fény felé címmel. A kisváros légköre, az iskolavárosi szellemiség, akárcsak későbbi műfordítói tapasztalata rányomta bélyegét művészetére.
Klasszika-filológus édesapja szerettette meg vele a nyelveket és az irodalmat, kiválóan megtanult németül, angolul, latinul, majd oroszul, s még érettségi előtt önálló verseskötete jelent meg. Egy évet járt az orvosi egyetemre, majd a bölcsészkar magyar-orosz szakos hallgatója lett.
1949-ben a Budapesti Tudományegyetem orosz szakán végzett, ettől kezdve az orosz irodalom és népköltészet rendkívül termékeny tolmácsolója lett, majd kétszáz kötetnyi műfordítást hagyott hátra. Az orosz irodalom mellett fordított az Szovjetunióbeli nemzetiségek (baskír, grúz, észt) népköltészetéből, valamint – ugyancsak orosz fordítások alapján – Andersen meséit is átültette magyarra.
1971 és 1984 között az Élet és Irodalom munkatársa volt.
Több saját verseskötete is megjelent. A világról szerzett napi élményeit, személyes életének mélyebb impresszióit világos, áttekinthető szerkezetű, a népköltészet és a köznapi nyelv beszédmódját követő, gazdag formakultúrájú költeményekben rögzítette. 1981-ben Álombeli lakomák című esszékötetében családjáról, gyermek- és ifjúkoráról, az orosz irodalommal való találkozásáról mesélt.
Munkásságáért két alkalommal, 1963-ban és 1973-ban is József Attila-díjat kapott, 1996-ban a Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztjével jutalmazták életművéért.
A mindig nagyon igényesen, szigorú munkarend szerint dolgozó, barátai szerint munkamániás költőnő háromszor ment férjhez, első két párja "szakmabeli", Kormos István és Csanádi Imre, harmadik férje, Rassy Tibor néprajztudós volt. Az ő 1993-ban bekövetkezett halála után nem sokkal Rab Zsuzsa is megbetegedett, először agyvérzést kapott, megoperálták, majd mozgásában is korlátozott lett, s az írással is fel kellett hagynia.
1998. március 6-án halt meg Budapesten.
Kötetei
- Fény felé… – 1943
- Ékes fehér hattyú (orosz népköltészet) – 1962
- Dobok és fuvolák – 1966
- Varázslók, szentek, vitézek (orosz népi énekek) – 1967
- Aranyvasárnap – 1968
- Ráolvasó – 1973
- Ivótülök (Száz grúz vers) – 1974
- Kő és madár – 1980
- Álombeli lakomák, esszék, vázlatok – 1981
- Őrtornyaink – 1996
- József Attila-díj – 1963, 1973
- Gorkij-díj – 1972
- Pro Urbe-díj – 1981
- A Munka Érdemrend arany fokozata – 1982
- Áprily Lajos-díj – 1983
- Népek Barátsága Érdemérem – 1985
- Az Európa Könyvkiadó Nívódíja – 1985, 1987
- A Magyar Népköztársaság Csillagrendje – 1986
- Az Év Könyve Jutalom – 1986
- A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje – 1996
- Barátság Érdemrend (Oroszországtól) – 1996
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése