2011. október 13., csütörtök

Heltai Jenő: Tubarózsák - Dal a rózsáról - Szera



Heltai Jenő: Tubarózsák

Ha majd a gyászos elmulásnak
Örök homálya rám borult,
Küldj a síromra, én szerelmem,
Egy tubarózsa koszorút.

Mikor a csöndes temetőre
Csillagsugáros este szállt,
Az hintse, szője álmaimba
Szerelmes, édes illatát.

Éjfél után, fehér kisértet,
Sötét síromból fölkelek
És elborítok csókjaimmal
Minden virágot, levelet.

És visszatér kihűlt szívembe
A boldogság, a szerelem,
És rátalálok csókjaidra
Egy-eyg virágon, levelen.

És mámoros, vad szenvedéllyel,
Miként ha vámpir szívna vért,
Úgy tapad ajkam a virágra,
Amelyet ajkad csókja ért.

Rácsókolom bolond szerelmem,
Mely még a sírban sem lohad,
S lecsókolom e szűz virágról
Forró, szerelmes csókodat.

Heltai Jenő: Dal a rózsáról

/Vers a János vitéz daljátékból/

Egy rózsaszál - szebben beszél,
Mint a legszerelmesebb levél.
Nem tud az írni, aki küldte,
És aki küldte, már nem él.
Nyugszik a csöndes temetőben,
Szemét lezárta a halál,
Az ő porából nőtt e rózsa,
E rózsa - rózsa - rózsaszál!

Az ő porából nőtt e rózsa,
Életre kelt a néma rög,
Meghalt a lány, de él hűsége
S égő szerelme, mely örök.
Az átragyog a bús koporsón,
A sírgödörből is kiszáll,
Az ő emléke ez a rózsa,
E rózsa - rózsa - rózsaszál.

E rózsaszál, elküldte néked,
Benne az ő szerelme ég,
Így tud a hű, igaz szerelmes
A síron túl szeretni még.
Nyugszik a csöndes temetőben,
Szemét lezárta a halál,
De él szerelme, ez a rózsa,
E rózsa - rózsa - rózsaszál.

Heltai Jenő: Szera

I

Érzéki mámor volt szerelmed,
Mely elvakítá agyadat,
Ittas voltál gyönyörtől, kéjtől,
Mikor eldobtad magadat.

Hitted: szeretsz, pedig nem úgy volt,
Nagyon csalódtál angyalom.
Téged megejtett a véred átka,
Engem pedig a szánalom.

II

Elbúcsúzánk...- Te jobbra mentél,
Engem a balsors balra vitt.
Éreztem lázas ölelésed
És részegítő csókjaid.

S ekkor megtudtam, hogy szeretlek
S hogy nem lehetsz többé enyém
S hogy boldogságom mindörökre
Könnyelműen eljátszottam én.

III

Azt volt bajunk, hogy egymást meg nem értők,
Én szenvedélyes voltam, te nyugodt:
Az volt bajunk, hogy forró csókjaimra
Csókkal felelni ajkad nem tudott.

S ha néha izzó vágyban égve mégis
Ajkamra forrasztottad ajkadat,
A láz, a láng csak testedet gyötörte,
A szíved mindig jéghideg maradt!

IV

Tavasz vala...ezernyi kis virágnak
Kelyhéből ömlött illatár reánk.
Szerelmesen suttogtak a faágak,
S mi ketten oly boldogok valánk.

S hogy jött a tél...csupasz lett a fa lombja
És elhullatott minden levelet,
A hólepel, mely a tájat bevonta
Szerelmünknek is szemfödője lett.

V

Permetező eső áztatja a fákat,
Hűtlen kis angyalom, meghalok utánad.

Meghalok utánad, s majd ha eltemetnek,
Alacsony síromhoz rózsafát ültetnek.

Kihajt majd a rózsa, bimbó lesz az ágon
S eszedbe fog jutni boldogtalanságom.

Megdobban a kőszív hideg kebeledben,
Eljössz a síromhoz megsiratni engem.

Leborulsz a hantra, átfonod fejfámat,
Úgyis csak miattad ölt el a búbánat.

Nem átkozlak érte, nem vádollak érte,
Minden lépésedet áldásom kisérje.

Légy oly boldog azzal, akinek szíved adtad,
Amily boldogtalan én lettem miattad.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Lap tetejére

lap tetejére

Google+ Erzsébet