2011. október 13., csütörtök

Heltai Jenő: Szivem falán...Két régi arckép - Életrajz - Üzent az ősz


Heltai Jenő: Szivem falán...

Szivem falán a gond sötétlik,
Egy árny a hófehér falon:
Óh, megöregszel te is egyszer,
Én édes, szőke angyalom.

A szőke haj ezüstre válik,
Barázdás lesz a homlokod,
És csókos ajkad pirja elvész
S a szived halkabban dobog.

És benne mélyen eltemetve
A régi, régi szerelem,
És szenvedélytelen, szeliden
Fogsz társalogni énvelem.

Igérd meg azt, hogy kezed akkor
Kezemből vissza nem veszed,
S szeretni fogsz majd akkor is még,
Mikor már én is vén leszek.

Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy oly nagyon szerettelek,
Hogy rácsókoltam ajakadra
Sok év alatt a zord telet.

Igérd meg azt, hogy megbocsátod,
Hogy elhervadtál keblemen,
Hogy másnak senkije se voltál,
Csak nékem voltál mindenem.

Igérd meg azt, hogy szemrehányást
Szived magadba nem fogad
S nem kéri tőlem soha vissza
Aranyos ifjuságodat.

Heltai Jenő: Két régi arckép

Két régi arckép a falon
Fakó arany-keretben:
Édesapám, édesanyám,
Két ember, akit szerettem.

Apám a ripszdíványon ül,
Lábát keresztbe rakja,
Fiatal vállán megfeszül
Uj régimódi frakkja.

Ujján nehéz pecsétgyürü,
Kezében borostyán-szipka,
De gond borong a homlokán,
És sok bús éjszaka titka.

Karosszékében ül anyám,
Ott nyugszik karja a karfán,
Szeme sötét és szomorú,
Az arca, az arca halvány.

Fehér kezében végzetes
Kis patyolat-zsebkendő...
Mindig köhécselt, Istenem,
Oly gyönge volt, oly esendő.

Ruháján csipke, brüsszeli,
És széles fodor az aljon,
Nyakában bársony szalagon
Ovális arany-medaljon.

És belevésve két betü,
Két betü és az évszám,
Két régi arckép a falon
Oly szomorúan néz rám.

Igy ült apám, igy ült anyám
Ezernyolcszázhetvenötben,
Akkor négyéves voltam én,
Elszálltak az évek felettem!

Anyám régóta kint pihen
A régi temetőben,
Az ujban nyugszik az apám,
Nem tudják mi lett belőlem.

Két messzi, messzi temető
És közte vásár és város,
Egymástól messze két régi sír
És mégis oly közel egymáshoz.

Két régi élet, régi arc.
Fakó aranykeretben.
Két ember, aki szeretett,
Két ember, akit szerettem.

Üveg alatt megsárgult papit,
Elnézem megbüvölten,
Két régi arckép a falon,
Nem sok, amit örököltem.

Nem sok, de megvan, ép ma is
Csipkéje a ruhának,
A gyürü, a szipka és a gond
A medaljon és a bánat.

Heltai Jenő: Életrajz

Az egyszerű szó kedvelője voltam,
Ékes szavak kincsével meg nem áldott.
Nem tépegettem tarka szóvirágot,
Sosem szavaltam, mindég csak daloltam.

Nyájas közönség nyárspolgári tapsát
Sohasem kerestem. Mertem írni bátran.
A magam útját álmodozva jártam,
Csodálatos cél: édes céltalanság!

Éltem soká a pesti rengetegben,
Szabad madár, ki ágrul-ágra rebben,
Kegyelt a jósors, balsors üldözött.

Himbált az élet, föl-le, föl-le...mint a
Síró-mosolygó kisfiút a hinta,
Pihét a szellő ég és föld között.

Heltai Jenő: Üzent az ősz

Üzent az ősz egy hervadt falevéllel,
Az ablakon bedobta tegnap éjjel.
Ó, furcsa ákombákom!
Még meddig élem világom?

Kisasszony napján búcsúzik a fecske,
Elszállt a nyár és elszállt a szerencse.
Üres a fecskefészek...
Már én sem fütyörészek.

Az ablakomban fázó, bús virágok,
A háztetőn a pék macskája nyávog,
Sarlója fénylik a holdnak,
Most mennek a bálba a holtak.

Kinyílt az ajtó, de senki se jött be,
Valaki némán meglapult mögötte.
Idebent csak a kétség,
Odakint a sötétség.

Üzent az ősz egy hervadt falevéllel,
Az ablakon bedobta tegnap éjjel.
Ó, furcsa ákombákom!
Még meddig élem világom?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Lap tetejére

lap tetejére

Google+ Erzsébet