2011. október 13., csütörtök

Heltai Jenő: Öregúr - Apám - Ősz - Dal



Heltai Jenő: Öregúr

1

Most, hogy napom nyugatra hajlik,
És életem már alkonyul,
Szeretnék lenni, ha lehetnék,
Nyájas, nyugodt, bölcs öregúr.

Gyapothajú, gyapotszakállú,
Csöndes, lehiggadt Mikulás,
Csak mesemondó drága bácsi,
Jó nagyapó csak, semmi más.

Jó nagyapó, ki ül pipázva,
Ráncos kezében estilap,
Csontkeretes pápaszemére
Rásüt az áldott pesti nap...

2

Ez volna szép! Így ülni csöndben,
Így munka nélkül, szabadon,
Szerény nyugdíjra támaszkodva
A ligetben a fapadon...

Így ülni. Nézni. Mit? A semmit.
Messzi plakáton a betűt.
Fűt-fát, virágot, őszi lepkét...
S a múltat látni mindenütt.

Nézni a parkot, a világot,
Egy arra járó régi nőt
És ráismerni...szép leány volt
Vagy ötven évvel ezelőtt.

Heltai Jenő: Apám

Egyszerű ember volt apám,
És nem hagyott semmit se rám,
Se pénzt, se nevet, se tanácsot,
Legyen emléke mindig áldott.
Tűrte, hogy járjak szabadon,
Sokszor de balga utamon,
Örült, ha vakmerőn repültem,
És nem szidott, ha tétlen ültem.
Ha ijesztett a meredek,
Kezem megfogta. Szeretett.
A szíve egy volt a szívemmel,
Mért nem lehettem olyan ember,
Mint az apám?

Halk, szűkszavú volt és szegény,
A bánat fátyla volt szemén.
Sok élőt, sok halottat gyászolt,
Az élet néki pusztaság volt,
Száz keserűség pohara,
Kegyetlen izzó Szahara,
Örök homok, kevés oázis,
Sokat bántották. Én is, más is.
De sohasem panaszkodott,
Férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.
A sok bajt elviselte mégis,
Mért nem tanultam tűrni én is,
Mint az apám?

Mikor az ideje letelt,
Lázadozón nem feleselt,
Meghalt, mikor meghalni kellett,
Senki sem állt az ágya mellett.
Én istenem, ha menni kell,
Add, én is így mehessek el,
Éjjel, sötétben, észrevétlen,
Büszkén, magamban, ahogy éltem.
Mikor az élet menekül,
Haljak meg én is egyedül,
Egy vén díványra ráborulva,
És senkire se rászorulva,
Mint az apám.

Heltai Jenő: Ősz

Megállítani nem lehet
Az eliramló életet,
Felhők vándorlását,
Tenger hullámzását,
Frissen nyílt virágok hamar hervadását.

Elfelejteni nem lehet
A szomorú szerelmeket,
Elhallgatott szókat,
Elszalasztott jókat,
Örök nemlátásra halkan búcsúzókat.

Fölszárítani nem lehet
Az igazán sírt könnyeket,
Anya a fiáért,
Mátka a mátkáért,
Sok derék katona vére hullásáért.

Meggyógyítani nem lehet
Az összetépett szíveket,
Kár a kidőlt fákért,
Átsírt éjszakákért,
Kár szegény, pusztuló szép Magyarországért.

Heltai Jenő: Dal

Az életem javát már eltemettem,
Az ifjuságom elmaradt mögöttem,
Mint vén koldus mögött a sánta eb.
A maradékbul éldegélek holtig
S ha meghalok, ki mondja majd, hogy volt itt
Valaki, százezreknél becsesebb?

Ki mondja? Senki. Senki meg nem értett.
Igaz mértékkel nekem sose mértek,
Megcsaltak és kifosztva állok itt.
Ki bánja? Mindegy. Nem fáj. Nem panaszlom,
Hogy múzsám és a többi csókos asszony
Másoknak adta legjobb csókjait.

Rablók, hódítók, költők és királyok
Nyüzsögjetek! Én csöndben félreállok,
Nem izgat vágy és nem hevít hit.
Oda nem adnám semmiért nyugalmam
És csak magamnak dúdolgatom halkan
A bölcs lemondás fanyar dalait.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Lap tetejére

lap tetejére

Google+ Erzsébet