2011. szeptember 26., hétfő

Gárdonyi Géza .: író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja.


Gárdonyi Géza (eredetileg Ziegler Géza; Gárdony-Agárdpuszta, 1863. augusztus 3. – Eger, 1922. október 30.) író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja. A 19–20. századforduló magyar irodalmának népszerűségében máig kiemelkedő alakja. Korának sajátos figurája, egyik irodalmi körhöz sem sorolható tagja volt. Életműve átmenetet képez a 19. századi romantikus, anekdotikus történetmesélés és a 20. századdal születő Nyugat-nemzedék szecessziós, naturalista-szimbolista stíluseszménye között.

A pályafutását 1881-ben népiskolai tanítóként kezdő, majd 1885 után újságíróként folytató Gárdonyi 1897 után vidéki visszavonultságban alkotott („az egri remete”), szépírói munkásságának szentelve életét. Pályáját folyamatos útkeresés, tematikai és formai kalandozás jellemezte, prózaírói életműve ennek fényében három korszakra osztható. Az 1890-es években írt népies hangvételű novellái és elbeszélései hozták meg számára a kortársak elismerését (Az én falum, 1898), de az utókor elsősorban a századfordulót követő évtizedben keletkezett történelmi regényei révén ismeri (Egri csillagok, 1901; A láthatatlan ember, 1902; Isten rabjai, 1908), illetve a magyar lélektani regény korai darabjainak szerzőjét tiszteli személyében (Szunyoghy miatyánkja, 1913; Ida regénye, 1920). Bár költői és drámaírói munkássága kevésbé bizonyult maradandónak, szintén jelentős. Az 1900-as években a szórakoztató célú népszínművek kliséin túllépve lélekábrázoló jellegű népies történeteket dramatizált színpadra (A bor, 1901).

Neve

Ziegler Géza néven látta meg a napvilágot, s első ízben tizenhat évesen, 1881. május 5-én az egri Füllentőben megjelent humoreszkjét írta alá Gárdonyi Z. Géza néven. Írói nevét születési anyakönyvezési helyszíne, Gárdony után választotta, s 1881 után – a Z. elhagyásával – egyre gyakrabban, az 1890-es évektől pedig kizárólagosan ezt tüntette fel művei fejlécén. Ez a tény, valamint 1879 után keletkezett, Ziegler Géza névre kiállított iratai (1882-es tanítói oklevele, 1884-es sárvári osztálytanítói bizonyítványa, 1885-ös házassági anyakönyve stb.) cáfolni látszanak a Magyar katolikus lexikon azon értesülését, hogy 1879-ben felvette volna a Gárdonyi Géza nevet. Abból, hogy gyermekeit Gárdonyi családnévvel anyakönyvezték, arra következtethetnénk, legidősebb gyermeke születése, 1887 előtt hivatalossá kellett tennie írói nevét, erre is rácáfolnak azonban 1890-es évekbeli személyes okmányai. Az Új magyar életrajzi lexikon – közelebbi forrásjelölés nélkül – tudni véli, hogy az író 1897-től, Egerbe költözése évétől hivatalosan is viselte a Gárdonyi Géza nevet, ennek azonban nem találni nyomát a szócikkünkhöz forrásműként felhasznált, róla szóló életrajzi monográfiákban.

Pályája során számos álnevet használt, főként újságírói tevékenysége kapcsán, illetve pályája korai szakaszában írt röpiratai és ponyvái címlapján, később pedig gyermekmeséi fejlécén. Ezek betűrendben: Balatoni, Black William dr., Don Vigole, Egy katholikus, Egy katholikus pap, Figurás Feri, Figurás Géza, g.g., gh.t., Garabonciás diák, Gárdonyi bácsi, Géza bácsi, Göre, Göre Gábor, Ista Pista, Katufrék Fekete Géza Pétör, Mindentudó Gergely bácsi, Mummery Róbert, Nagyapó, Nemeskéry Sándor, Paprika János, Répa Matyi, Somogyi lantos, Tamásffy dr., Yang A. dr., Yang O. I. dr., -yi.

Származása és családja

Gárdonyi édesapja, a nemeskéri születésű Ziegler Sándor Mihály (1823–1879) szászországi származású, evangélikus felekezetű, évszázadokon át Sopron környékén élt és dolgozott vasművesek – kovácsok, lakatosmesterek – leszármazottja volt. Iskoláiból gépészlegényként szabadult, majd Bécsben folytatott gépészmérnöki tanulmányokat. Több találmány fűződött a nevéhez, így például az önélező ekevas és egyfajta acélzománcozási eljárás. Huszonöt éves korában már kétszáz ember dolgozott a keze alatt a bécsi Ziegler-gyárban, ahol egyebek mellett először gyártottak acél ekevasat és acélfésűt. A szabadságharc kitörésekor elhagyta Bécset és feladta az anyagi biztonságot, s mint „Kossuth fegyvergyárosa” tüntette ki magát a nemzeti küzdelemben. Hadnagyi rangban a saját pénzén felszerelt pesti, később Nagyváradra, majd Aradra telepített fegyvergyár igazgatója volt, kivívta Kossuth megbecsülését és Petőfi barátságát. A szabadságharc leverését követően teljes vagyonát az ellenség kezén hagyva szökött el Aradról. Álruhába öltözve, az országot megkerülve, Bukaresten és Bécsen keresztül érkezett meg szülőfalujába, Nemeskérre, de csakhamar elfogták és haditörvényszék elé került. Megmenekülését annak köszönhette, hogy a hatóságoknál kegyben lévő jóakarói aláírásukkal igazolták: a pesti fegyvergyáros csupán névrokon, Ziegler a szabadságharc során végig Bécsben tartózkodott. Ezt követően évekig valóban az osztrák fővárosban élt, különböző gépgyárakban dolgozott, majd az 1850-es években végleg hazatért Magyarországra.

Egyik hazai megbízása a szőlősgyöröki gőzmalom megépítése és felszerelése volt. E munkája során ismerte meg, majd 1860. december 8-án feleségül vette a nála tizenhét évvel fiatalabb Nagy Teréziát (1840–1926), parasztsorba süllyedt szőlősgyöröki római katolikus kurtanemesek sarját. Frigyükből hét gyermek – egy leány és hat fiú – született: Tera (1861–1865), Géza (1863–1922), Béla (†1865), Béla (1866–1888), Dezső (1868–1874), Árpád (1869–1871), Árpád (1875–1893). Hat testvére közül csupán két öccse érte meg a felnőttkort – hogy még fiatalon a sírba is hulljanak –: az apjuk nyomába szegődő, lakatoslegénnyé váló Béla, és a színészi pályát választó, vízi balesetben meghalt ifjabbik Árpád. A szőlősgyöröki gőzmalom elkészülte után Ziegler uradalmi gépészként, cséplőgépkezelőként és -karbantartóként kereste kenyerét. Megalkuvásra képtelen, lázadó természetű ember lévén, munkaadói sehol nem tűrték meg hosszabb ideig, így gyakran kényszerült új munkahelyre szegődni és lakóhelyet váltani. 1861. június 1-jétől Ziegler a Veszprém vármegyei akarattyapusztai Fiáth-uradalom kovácsa lett, majd 1862. február 21-én a Fejér vármegyei Gárdonyba költözött az akkor már egygyermekes házaspár.

Gyermek- és ifjúkora

Géza fiuk születésekor a Ziegler család tehát éppen a Velencei-tó déli előterében, a Gárdonyhoz tartozó agárdpusztai Nádasdy-uradalomban élt, ahol a családfő uradalmi gépészként dolgozott. A leendő író egy nádfedelű, hosszú gerincű cselédházban látta meg a napvilágot 1863. augusztus 3-án (az emléktáblával megjelölt épület ma a Gárdonyi Géza Emlékháznak ad otthont). A csecsemőt az agárdpusztai Szent Anna-kápolnában anyjuk római katolikus vallására keresztelték. Agárdpusztán sem sokat időztek azonban, az apa 1879-es haláláig összesen tizenhat településen fordult meg a család. 1864. április 24-étől a Somogy vármegyei Kilitin, 1866. szeptember 29-étől átmenetileg a Fejér vármegyei Pátkán, majd Székesfehérváron éltek. 1868 nyarán Pestre, az erzsébetvárosi Rózsa utcába költözött a család, míg az apa Szarvason dolgozott cséplőgépkezelőként. Később egy lipótmezei szolgálati lakásban éltek, a családfő ugyanis a Magyar Királyi Országos Tébolyda főgépészi állását foglalta el. Az apa később az Óbudai Hajógyár munkása lett, s a család is követte Óbudára. A gyermek Ziegler Géza Budán kezdte meg elemi iskolai tanulmányait 1868 végén, majd miután apja 1870. május 1-jén a Borsod vármegyei Sályban, a Laszty-birtokon kapott állást, három osztályt a faluban, az 1873–1874-es tanévet pedig már Hejőcsabán végezte. Az 1873. május 26-áig nyúló hároméves sályi tartózkodás volt Gárdonyi gyermekkorának legemlékezetesebb, legönfeledtebb korszaka. Itt alakult ki benne a magyar vidékről alkotott idillikus képe, s itt ismerkedett meg a nép gondolatvilágával, hiedelmeivel, a népköltészettel – és Duka Vilmácska személyében az első gyerekszerelemmel.

Zieglerék 1874. június 1-jén a Zemplén vármegyei Taktaharkány melletti Jajhalomba költöztek, Géza az 1874–1875-ös tanévben a sárospataki református kollégium tanulója volt. Noha apja jóvoltából és mintájára kora gyermekkorától falta a könyveket, meglehetősen gyenge képességű diáknak bizonyult, saját későbbi szavaival: „Februárban kimaradtam az iskolából, mert mindenből szekundám volt.” A család lankadatlan vándorlása folytatódott: 1875. december 3-án Tiszalúcon telepedtek le, majd a borsod–zempléni vidéknek búcsút intve 1876. április 1-jén visszaköltöztek a fővárosba. A családfő előbb a Fehér Miklós-féle gépgyárban helyezkedett el, a család a Soroksári úton lakott, majd az apa 1877. október 1-jétől a Károlyiak kál-nagyútpusztai uradalmában vállalt állást (ez lett utolsó munkahelye). Gézát 1876-ban a budapesti Calvin téri református gimnáziumba íratták be. Nem tartozott a szorgalmasabb vagy kiemelkedő képességű nebulók közé, de tanulmányi előmenetelére ekkor már nem volt különösebb panasz. Később e pesti esztendőkre úgy tekintett vissza, mint élete egyik legboldogabb időszakára. Itt kötötte első barátságait – többek között későbbi pályatársával, Pekár Gyulával –, itt érte az első diákszerelem, tizenöt évesen itt szerezte első maradandó irodalmi élményeit (Cervantes Don Quijotéja) és írta első verseit.

1878-ban letette érettségi vizsgáját, majd a betegségre hajlamos, gyenge fizikumú, vékonydongájú fiú mesterember ősei hagyományaival szakítva szeptemberben az Egri Érseki Római Katolikus Fitanítóképző Intézet (röviden a Líceum) növendéke lett. Ha szerette a pesti diákéletet, úgy annál nehezebben viselte a nélkülözésektől, a magányosság és a céltalanság érzésétől terhes egri esztendőket. Noha szegény sorú család sarjaként érseki ösztöndíjban részesült, és alkalmi házitanítóként sovány keresethez is jutott, mégis mostoha körülmények között élt. Egy évig a Magazin utcai Antali Borcsa-féle diákmenhely egyik nyomorúságos szobájában lakott harmadmagával, majd egy fáskamrából kialakított deszkafalú házikóban tengődött. Lelki állapotára és anyagi helyzetére további csapást mért apja 1879. októberi halála. Mindemellett a tanulás sem lelkesítette, nem fűtötték tanári ambíciók, ahogy ő fogalmazott: „Kedv, hajlam… majd megjön az is, csak diploma legyen!” Hiányzott belőle az elhivatottság érzése, a tanítóképezdében a közepes képességű diákok közé tartozott. Magyar nyelvből egy ízben professzora, Répássy János meg is buktatta a következő szavak kíséretében: „Fiam, tebelőled sohse lesz nagy ember, de a kenyeredet azért meg tudod keresni.” Répássy megérte volt tanítványa irodalmi csillagzatának felemelkedését, s élete legnagyobb gyalázatának nevezte korábbi szavait. Más szempontból mégis termékenynek bizonyultak az egri évek. Az irodalombarát egri képezdészek önképzőkörének egy ideig alelnöke volt. 1879-ben itt, a részben általa szerkesztett és illusztrált Drukk (vagy Druck) című diákélclapban jelentek meg első írásai, ennek megszűntével a Frici című hetilap élcrovatába írt rövid, csattanós történeteket. 1881 elejétől egy újonnan induló egri élclap, a Füllentő illusztrátora és Don Vigole álnéven néhány humoreszkjének szerzője volt. A városi papságot, a túlbuzgó egri híveket és a líceum tanárait kifigurázó – szintén álnévvel megjelent – írásai többször sodorták kínos helyzetbe.

Néptanítói és újságírói pályafutása

A harmadév befejezése utáni nyárra hazaköltözött édesanyjához, Szőlősgyörökre, és hogy egyéves tanítói gyakorlatát teljesítse, 1881. szeptember 28-án a Somogy vármegyei Karádon vállalt segédtanítói állást. Ismét nyomorúságos körülmények között élt, az osztályteremben szalmazsákon hált, s szánalmas keresményét is arra fordította, hogy Köpönyeg címen – bukásra ítélt – lapot indítson a somogyországi községben. Karádi évével teljesítette próbatanítását, és vizsgái letételét követően, 1882. május 30-án átvehette – „elégségesen képesített” megjegyzéssel kiadott – népiskolai tanítói oklevelét is. 1882. szeptember 5-én a Veszprém vármegyei Devecser elemi iskolájában helyezkedett el segédtanítóként, majd 1884. január 20-a és június 29-e között a Vas vármegyei Sárváron volt osztálytanító. Időről időre tolla után nyúlt, s ha meglehetős rendszertelenséggel is, de dunántúli és fővárosi lapok közölték írásait, elbeszéléseit és verseit (Zalamegye, Somogy, Veszprém és Vidéke, Pápai Lapok, Vasmegyei Lapok, Dunántúl, Ország-Világ, Budapesti Néplap, Pesti Hírlap, Néptanítók Lapja, Fővárosi Gyorsíró stb.). Gyorsan múló ifjonti szerelmi vágyakozásait és a lelkét annál makacsabbul mardosó csalódásait versbe öntötte, s 1882-ben első – soha el nem készült – regénye megírásába is belefogott. Ugyanebben az évben írta meg – a devecseri kántor, Tima Lajos biztatására – „Fel nagy örömre…” kezdetű karácsonyi egyházi énekét. 1883-tól különböző, jobbára ismeretlen élclapokban (Füstölő, Pipa János) jelentek meg kisebb szatirikus történetei. Írt tehát, ha tehette, de eközben a még egri képezdész korában megidézett tanítóság iránti „kedv és hajlam” nem költözött be a szívébe. Sanyarú életkörülmények között tanítással töltött évei során felhalmozódott benne a mellőzöttség keserű érzése, s Devecserben tapasztalta meg először a szerelmi csalódás ízét, gyengéd érzelmei sem Tima Herminnél (patrónusa leányánál), sem Gergelyi Katalinnál nem találtak viszonzásra. Egyre fojtogatóbbnak érezte a vidéki néptanítói életet, s legszívesebben városi könyvkereskedőként képzelte el jövőjét. 1883 augusztusában még szerzetesnek is jelentkezett, de a pozsonyi ferencesek rendfőnöke elutasította kérelmét. Sárvárt ellenzéki magatartása miatt kellett elhagynia: az évzáró ünnepségen a himnusz elhangzása után tanítványai rögtön rázendítettek az általa betanított, „Jaj, de huncut a német, hogy a fene enné meg…” kezdetű nótára. 1884. szeptember 6-a, az 1884–1885-ös tanév kezdete ismét tanítóként köszöntött az ifjú Ziegler Gézára a Veszprém vármegyei Dabronyban. Ám ezúttal a katolikus felekezeti iskola választott kántortanítója volt, ami életkörülményeit tekintve előrelépést jelentett. Szolgálati lakást kapott, így hát maga mellé vette édesanyját és Árpád öccsét is. Újult erővel, lelkiismerettel végezte tanítói munkáját, amelyben szabadkezet kapott: egy sor játékos módszert vezetett be az írás-olvasás tanítására, s a kor didaktikai zsinórmértékétől eltérve, a maga elképzelése szerint oktatta a betűírás tudományát. Tanítványai és a falu népe egyaránt megbecsülték, s a sikerélmény megbékítette sorsával, a néptanítói pályával, bár továbbra is anyagi gondok gyötörték. Az írással, a dunántúli lapokkal való levelezéssel nem hagyott fel, s 1885 februárjában rámosolygott a nem várt szerencse: a pécsi Dunántúl című lap külső munkatársa lett

1885. október 15-én lemondott kántortanítói állásáról, október 28-án házasságot kötött a dabronyi Csányi Máriával, s az ifjú házasok Győrben telepedtek le. Eleinte házitanítóskodásból kívánta fenntartani magát, de nem sikerült munkát találnia, így a zsurnalisztika felé fordult. Noha már korábban is jelentek meg írásai különféle lapoknál, igazából itt, Győrben indult el újságírói karrierje. 1885 őszén Pereszlényi János lapszerkesztő meghívására előbb három hónapon keresztül a negyvennyolcas függetlenségi eszmékhez hű Hazánk főmunkatársa lett. 1886 januárjában megindította és 1888-ig szerkesztette a Tanítóbarát című tanügyi folyóiratot, valamint sajtó alá rendezte a Néptanítók Naptárának 1886–1888-as évfolyamait. Ezzel párhuzamosan nem szünetelt hírlapírói tevékenysége sem, 1886. január 1-jétől a Győri Közlöny főmunkatársa, 1886. június 18-ától pedig ezzel egyidejűleg a Budapesti Hírlap külső munkatársa volt. 1886 szeptemberében családjával együtt Győrből Budapestre költözött, s a Budapesti Hírlap munkatársaként tevékenykedett. Aktív sakkversenyző lévén szerkesztette a Magyar Sakklapot, illetve az Egyetértés sakkrovatát. Ugyanakkor rövid időre a Budapesti Állami Tanítóképezde magyar–történelem szakos hallgatója lett. A Pedagógium magyar nyelv és irodalom tanárával, Király Pállal csakhamar összekülönbözött, miután a Budapesti Hírlap hasábjain vitriolos kritikát írt professzora tudományos munkásságáról, s azt nem is volt hajlandó visszavonni. Tanulmányainak és a fővárosi zsurnalisztalétnek egyaránt búcsút kellett intenie, s még 1887 elején visszatért Győrbe. A Győri Hírlap alkalmazásában folytatta újságírói munkáját, 1887. december 25-étől pedig a Garabonciás Diák című élclap számára is dolgozott. 1888. július 1-jétől átmenetileg ismét a Hazánk hírlapírója volt, röviddel később az immár egygyermekes család Szegedre költözött. Ziegler a kormánypárti Szegedi Híradó munkatársa lett, egyidejűleg 1888. december 25-étől 1890. április 1-jéig szerkesztette az újság mellékletét, az általa alapított Szögedi Paprika című élclapot is. 1890. május 1-jén átszegődött a független Szegedi Naplóhoz, a folyóirat belső munkatársa, egyúttal a lap vasárnapi melléklete, a Hüvelyk Matyi szerkesztője lett. A Tisza-parti város irodalmi kávéháza, a Hungária gyakori vendégeként szívélyes baráti kapcsolatba került Dankó Pistával, s ekkor és később is több maga írta nótaszöveggel segítette ki a cigányprímást. Nagy társasági életet azonban itt sem élt, szegedi éveiben is megmutatkozott emberkerülő hajlama, folytonos elvágyódása és útkeresése. Így hát kapva kapott az alkalmon, amikor 1891. augusztus 1-jei kezdéssel felkínálták számára az Arad és Vidéke belső munkatársi, riporteri állását. Aradon azonban ismét súlyos csalódás érte: a beígért munkakörnél nagyobb felelősség szakadt a nyakába, a beígért fizetségnél viszont rendszeresen kisebb összeg ütötte a markát.

Egészségi és idegi állapota megromlott, 1891 novemberében Aradon felmondott és Budapestre költözött, hogy a fővárosban kezeltesse gyomorbaját. December 11-étől – barátja, Bródy Sándor beajánlására – a Magyar Hírlap alkalmazta belső munkatársként, később politikai rovatvezetőként. Itt indította el 1892. június 6-án a később népszerűvé váló Göre Gábor-levelek folyamát, s itt és így ragadt rá pályatársai körében egy életen át használt baráti ragadványneve: Göre. Emellett írásokat, tárcákat küldött a Pesti Hírlap, az Egyetértés, a Függetlenség, gyermekeknek szóló történeteket és meséket írt Az Én Újságom és a Mátyás Deák számára. 1892-ben feleségétől különvált, aki gyermekeikkel együtt Győrbe költözött, 1893-ban meghalt szeretett Árpád öccse – az örökké magányos Gárdonyi magára maradt a századfordulós Budapest forgatagában is. A politikai újságírást nem szenvedhette, ezért 1894 júniusában kialkudta főszerkesztőjével, hogy eztán mindösszesen havonta négy tárca és két Göre-történet megírására kötelezhető. Ezzel párhuzamosan 1894. május 18-ától – ismét Bródy Sándor protekciójával – egy éven át a Feszty Árpád-féle körképvállalat titkáraként is tevékenykedett, feladata a körképet népszerűsítő írások, riportok megírása volt. Ezzel bejáratos lett a korabeli Budapest irodalmi életét meghatározó Jókai–Feszty-szalonba. 1895 végén maga is körképvállalatot alapított: Dante Alighieri Isteni színjátéka ihlette meg a Pokol-körkép megtervezésére, vázlatának megfestésére és megvalósítására. Az 1896 májusában a Városligetben megnyílt, összetákolt pavilonban sebtében megfestett körkép csúfosan megbukott, dacára az egyedi hangot megütő Gárdonyi-reklámszövegeknek („Menjen kérem a Pokolba!”, „Azt hallottam, Budapesten megnyílott már a Pokol, vigyázzon kend, komámasszony, nemsokára meglakol!”). Gárdonyit a kudarc letörte ugyan, de nem annyira, hogy tervbe ne vegye egy Petőfi-körkép és egy fehérló-áldozatot bemutató élő szereplős zsánerkép felállítását. Ez idő tájt szervezett országos gyűjtést, hogy a segesvári csatatéren elesett Petőfi feltételezett sírja fölé méltó emléket emeljen a nemzet. Törekvése részben sikerrel járt: 1897-ben felállították Köllő Miklós Petőfi-szobrát, de nem az egykori csatatéren, hanem a segesvári várban. 1896 márciusában a vasúti szabadjegy megvonása miatt összekülönbözött a Magyar Hírlap szerkesztőségével, s a Budapesti Hírlap élclapmelléklete, a Kakas Márton munkatársa lett.

Magánélete

Gárdonyi 1885. október 28-án Győrben lépett házasságra Csányi Máriával, a dabronyi római katolikus plébános, Muraközy József törvénytelen tizenhat éves leányával (az életrajzok az 1960-as évekig a plébános unokahúgaként ismerték a menyasszonyt). Frigyükből négy gyermek született: Sándor (1887–1965), Gizella (1889–?), József (1891–1948) és Géza (1893–?). Fiuk, Gárdonyi József beszámolója szerint szülei házassága nem szerelmi házasság volt, kezdettől fogva boldogtalannak ítéltetett, Gárdonyi a gazdag hozományt ígérő szülők unszolására egyezett bele a házasságkötésbe, kitörési lehetőséget látva a nászban. Ifjú felesége azonban már egy hónap elteltével – más férfi karján – elhagyta, majd visszatért az őt visszafogadó férjhez. Ez így ment éveken át úgy, hogy már házasságuk hajnalán elenyésztek a családi szeretet kialakulásának feltételei. A kilenc hónapja nős Gárdonyi ezt írta naplójába: „Ennek a házasságnak vagy válás vagy gyilkosság lesz a vége.” Tény ugyanakkor, hogy házasságuk történetét az apja irányában tagadhatatlanul elfogult fiú, Gárdonyi József életrajzi munkájából ismerjük. Maga Gárdonyi sem szóban, sem írásban nem ejtett szót magánéletének 1885 utáni részleteiről, bár viszontagságos házasságuk egyes motívumait beleszőtte 1903-ban megjelent Az a hatalmas harmadik című regényébe. Egyes életrajzírói szerint maga Gárdonyi sem menthető fel a felelősség alól, személyiségéből kiindulva elképzelhető, hogy túl magas követelményeket állított ifjú arája elé, s a befelé forduló, elmélyült író egyenrangú szellemi-lelki társ helyett csupán egy a kamaszkora végén járó, szórakozni vágyó fiatal leánykát talált az oldalán.

Frigyük végül 1892 júliusában különválással végződött. Tíz hónappal később felesége életet adott egy fiúgyermeknek, akit Gárdonyi a nevére vett, de a későbbiekben nem törődött vele (a legenda ma is tartja magát, hogy a színészi pályát választó ifjabb Gárdonyi Géza nem az író fia volt). A törvény szerint nagyobb gyermekei is Győrben élő feleségénél maradtak, de Gárdonyi rendszeresen, havonta látogatta családját. A válást hivatalosan csak 1907-ben mondták ki, a házasfelek egymással szemben sem anyagi, sem más természetű követeléseket nem támasztottak. Megözvegyült édesanyját már dabronyi kántortanítóként magához vette az író, mikor azonban szegedi újságíró lett, az anya visszaköltözött Szőlősgyörökre. Gárdonyi pesti zsurnalisztaként szívesen töltötte a nyarakat anyja györöki házában. 1896-ban végleg magához vette az idősödő asszonyt, 1897. évi Egerbe költözését követően pedig két idősebb fiát is ő nevelte és taníttatta. Súlyos idegbetegségben szenvedő Gizella leányánál 1908-ban elmebajt állapítottak meg, s 1912-ben apja helyezte el az egri irgalmasok kórházában; a szerencsétlen leány a gyógyintézet falai közt élte le életét. Fiai, Sándor és József később apjuk irodalmi hagyatékának rendezésével és megismertetésével, az egri ház emlékhellyé alakításával tüntették ki magukat.

Rosszul sikerült házassága után, az 1890-es években előbb rövid ideig Feszty Árpád Margit (Masa) nevű nevelt leánya, majd hat éven keresztül Szarvassy Margit tanítónő iránt táplált gyengéd érzelmeket. Fesztyék visszautasították leánykérését, utóbbi szerelme pedig nem teljesült be, eleinte az író tartózkodó magatartása miatt, majd – miután már Margit hajlott volna a házasságra – Gárdonyi rendezetlen családi állapotára hivatkozva tért ki a leánykérés elől. Egerbe költözése után Gárdonyit közel két évtizeden keresztül fűzte jobbára plátói kapcsolat a férjét és a férje által biztosított egzisztenciát elhagyó Mátékovicsné Tóth Ilonához – ahogy az író nevezte: Milához –, aki a haláláig hű lelki társa és betegágyában gondozója volt. Számára Mila testesítette meg a női eszményt, akinek törékeny alakja és már-már éterien tiszta lelke rendre megjelenik Gárdonyi prózai műveiben (az Isten rabjai Margitja, Ida regénye stb.) és kései verseiben egyaránt

Halála


Testi-lelki egészségét a megpróbáltatások megkoptatták, állapota leromlott. Bár szív-, máj- és vesebántalmakra egyaránt panaszkodott, s látása is meggyengült, orvosai még közvetlenül halála előtt sem állapítottak meg végzetes kórt nála. Fia beszámolója szerint – a lélekvándorlásban és a spiritizmusban is hívő – Gárdonyi akarta magának a halált. 1922. október 14-e után nem mozdult ágyából, kezébe többé tollat nem vett, s ötvenkilenc esztendősen, október 30-án, egri otthonában elhunyt. Noha végakaratában arról rendelkezett, hogy szűk családi körben helyezzék örök nyugalomra egri háza kertjében, Eger városa ezt méltatlannak érezte volna láthatatlan emberével szemben. November 1-jén bronzkoporsóban fekvő testét alma matere, az egri líceum aulájában ravatalozták fel, s tiszteletére a város mind a huszonhárom templomtornyában megkondították a lélekharangot. Az egyházi szertartást követően – Tordai Ányos egri cisztercita tanár javaslatára – az egri vár Bebek-bástyáján kialakított díszsírhelyen hantolták el, gerendakereszt fejfájára végakarata szerint az azóta legendássá vált frázist vésték: „Csak a teste!”

Főbb művei


Gárdonyi Géza műveinek felsorolásában az első kiadások címei és megjelenési adatai szerepelnek, az Országos Széchényi Könyvtár kézi katalógusa alapján.


Regényei

  • Cyprián. Győr: Gaar. 1888.
  • A báró lelke. Budapest: Könyves Kálmán Rt. 1893.
  • A világjáró angol: Kalandos regény. Budapest: Rozsnyai. 1894.
  • A lámpás. Budapest: Rozsnyai. 1895.
  • A kékszemű Dávidkáné. Budapest: Singer és Wolfner. 1899.
  • Az egri csillagok: Bornemissza Gergely élete I–II. Budapest: Légrády. 1901.
  • Láthatatlan ember. Budapest: Singer és Wolfner. 1902.
  • Az a hatalmas harmadik. Budapest: Singer és Wolfner. 1903.
  • Az öreg tekintetes. Budapest: Singer és Wolfner. 1905.
  • Ábel és Eszter. Budapest: Singer és Wolfner. 1907.
  • Átkozott józanság! Budapest: Singer és Wolfner. 1907.
  • Isten rabjai. Budapest: Singer és Wolfner. 1908.
  • Szunyoghy miatyánkja. Budapest: Singer és Wolfner. 1916.
  • Ki-ki a párjával. Budapest: Légrády. 1923.
  • Ida regénye. Budapest: Légrády. 1924.
  • A kürt. Budapest: Dante. 1924.
  • Aggyisten, Biri! Budapest: Dante. 1925.
  • Vallomás. Budapest: Dante. 1926.
  • Zivatar pékéknél. Budapest: Dante. 1926.
  • A kapitány. Budapest: Dante. 1926.
  • Te, Berkenye! Budapest: Dante. 1928.
  • Bibi. Budapest: Dante. 1929.
  • Julcsa kútja – Leánynézőben: Két regényke. Budapest: Dante. 1929.
  • Az arany srapnel. Budapest: Dante. 1943.

Elbeszélései, novellái, anekdotái, karcolatai


  • Szerelmes történetek. Budapest: Aigner. 1886.
  • Száz novella I–II. Győr: szerző. 1886.
  • A szerelem titkai. Budapest. 1886. (Yang A. dr. álnéven)
  • Figurák: Furcsa emberekről furcsa históriák. Budapest: Singer és Wolfner. 1890. (Mikszáth Kálmán előszavával)
  • Parlamentünk jeles figurái. Budapest: Rozsnyai. 1894. (Nemeskéry Sándor álnéven)
  • Novellák I–II. Budapest: Magyar ny. 1894.
  • Tárczák. Budapest: Magyar ny. 1894.
  • A házassági ajánlat: Monológ. Budapest: Rozsnyai. 1894.
  • A Pöhölyék életéből. Budapest: Singer és Wolfner. 1895.
  • Tarka-barka történetek. Budapest: Singer és Wolfner. 1895.
  • Két menyasszony és más elbeszélések. Budapest: Singer és Wolfner. 1897.
  • Az én falum: Egy tanító följegyzései I–II. Budapest: Légrády. 1898–1900.
  • Göre Gábor juhásznótája. Budapest. 1898.
  • Göre Gábor álnéven írt sorozata:
  • Göre Gábor bíró úr könyve: Mindönféle levelei, kalandozásai és tapasztalattyai az Katufrék sógorral, Durbints sógorral mög az Maros kutyával. Budapest: Singer és Wolfner. 1896.
  • Göre Martsa lakodalma: Más esetök is vagynak az könyvbe. Budapest: Singer és Wolfner. 1897.
  • Durbints sógor. Budapest: Singer és Wolfner. 1899.
  • A pesti úr. Budapest: Singer és Wolfner. 1899.
  • A Kátsa. Budapest: Singer és Wolfner. 1899.
  • Veszödelmek, más szóval nem matska ugrás ide Amerika se. Budapest: Singer és Wolfner. 1899.
  • Bojgás az világba mög más mindönféle. Budapest: Singer és Wolfner. 1901.
  • Tapasztalatok, vagyis más szóval az nagy kiállításon szörzött tapasztalatok. Budapest: Singer és Wolfner. 1901.
  • No még öggyet… Budapest: Dick. 1925.
  • Vakarts, vagyis a zutósó könyvem. Budapest: Dick. 1925.
  • Tizenkét novella. Budapest: Singer és Wolfner. 1901.
  • Emlékezetes napok a magyar történelemből. Budapest: Singer és Wolfmer. 1903.
  • A Kátsa tzigány adomái. Budapest: Révai. 1903.
  • A zöld erszény és más elbeszélések. Budapest: Singer és Wolfner. 1903.
  • Tihanyi Pista baklövései. Budapest: Singer és Wolfner. 1904.
  • Bolond Istók és más efféle bolond történetek. Budapest: Singer és Wolfner. 1904.
  • Két katica-bogár. Budapest: Singer és Wolfner. 1906.
  • Mi erősebb a halálnál? Budapest: Singer és Wolfner. 1909.
  • Hosszúhajú veszedelem: Az agglegény-elbeszélések I–II. Budapest: Singer és Wolfner. 1912.
  • Messze van odáig. Budapest: Singer és Wolfner. 1913.
  • Levél a kaszárnyából. Budapest: Magyar Jövő. 1924.
  • Kevi Pál halála és más történetek. Budapest: Magyar Jövő. 1924.
  • Arany, tömjén, mirha: Legendák, evangéliumi álmok. Budapest: Németh. 1924.
  • Amiket az útleíró elhallgat. Budapest: Dante. 1927.
  • Boldog halál szekerén. Budapest: Dante. 1928.
  • Hallatlan kiváncsiság. Budapest: Dante. 1929.
  • Krisztus bankója. Budapest: Dante. 1929.
  • Aranymorzsák. Budapest: Dante. 1935.
  • A falábú ember és más elbeszélések. Arad: Kölcsey Egyesület. 1943.
  • Krisztus bankója – Andorás körösztje: Elbeszélések. Szerk. Erdős Jenő. Budapest: Stádium. 1944.
  • Tüzek meg árnyékok: Válogatott novellák. Szerk. Nagy Pál. Marosvásárhely: Állami Irodalmi és Művészeti. 1957.
  • Kék pille: Válogatott elbeszélések 1888–1922. Szerk. Oláh László. Budapest: Szépirodalmi. 1958.
  • Erdei történet: Elbeszélések. Szerk. Bokor Mária. Bukarest: Irodalmi. 1961.
  • Szegény ember jó órája: Elbeszélések. Szerk. Z. Szalai Sándor, Tóth Gyula. Budapest: Szépirodalmi. 1964.
  • Néha az ember feledékeny: Rajzok és novellák. Szerk. Antal Árpád. Kolozsvár: Dacia. 1974.
  • Az ezeréves ember: Elbeszélések, karcolatok, tárcák. Szerk. Szász László. Bukarest: Kriterion. 1980.
  • Kinek a párja?: Gárdonyi Géza kötetben meg nem jelent írásai. Szerk. Urbán László. Érd: Gárdonyi Géza Általános Iskola. 1993.
  • Szívlobbanás: Kisregények, novellák, publicisztikák. Szerk. Urbán V. László. Budapest: Aqua. 1995.
  • Tengeren járók csillaga: Elbeszélések. Budapest: Szent István Társulat. 2005.
  • Bűntárgyalás: Elbeszélések. Szerk. Dávid Gyula. Kolozsvár: Komp-Press; Polis. 2006.
  • Az utolsó boszorkány: Válogatott elbeszélések. Szerk. Veress István. Budapest: Arión. 2007.
  • A mezítelen ember: Válogatott elbeszélések. Szerk. Veress István. Budapest: Arión. 2008.
  • A szamaritánus álma: Elbeszélések. Budapest: Szent Maximilian. 2009.

Önéletírásai, naplói, esszéi


  • Mai csodák: A természet mindenségéből. Budapest: Dante. 1925.
  • Földre néző szem: Intelmek fiaimhoz. Budapest: Dante. 1929.
  • Én magam: Gondolatok. Budapest: Dante. 1935.
  • Magyarul így! Budapest: Dante. 1938.
  • Gyermekkori emlékeim. Budapest: Szépirodalmi. 1951.
  • Tükörképeim: Önéletírások, karcolatok, esszék. Szerk. Z. Szalai Sándor, Tóth Gyula. Budapest: Szépirodalmi. 1965.
  • Szüleim gyémántja: Önéletírások, elbeszélések. Szerk. Z. Szalai Sándor, Tóth Gyula. Budapest: Móra. 1969.
  • Titkosnapló. Szerk. Z. Szalai Sándor. Budapest: Szépirodalmi. 1974.
  • Földre néző szem: Gárdonyi Géza füveskönyve. Szeged: Lazi. 2003.
  • Égre néző lélek: Gárdonyi Géza füveskönyve. Szeged: Lazi. 2003.

Meséi

  • Mindentudó Gergely bácsi könyve. Budapest: Singer és Wolfner. 1898.
  • Nagyapó tréfái I–III. Budapest: Singer és Wolfner. 1902.
  • Nagyapó 100 tréfája. Budapest: Singer és Wolfner. 1902.
  • Nevető könyv: Tizenkét vidám történet. Budapest: Singer és Wolfner. 1903.
  • Mindentudó Gergely bácsi második könyve. Budapest: Singer és Wolfner. 1904.
  • Gárdonyi Géza gyermekmeséi I–III. Budapest: Dante. 1939.
  • A hálátlan krokodilus és más mesék. Budapest: Dante. 1939.
  • A rózsaszínű cica és más vidámságok. Budapest: Dante. 1940.
  • Barátaink, az állatok. Budapest: Dante. 1942.
  • Róka koma. Budapest: Ifjúsági. 1956.
  • Móka meg a fia. Budapest: Ifjúsági. 1956.
  • Cifra mese: Mesék és hasznos történetek. Szerk. Z. Szalai Sándor, Tóth Gyula. Budapest: Móra. 1967.
  • Gólyák, méhek, kislibák. Szerk. R. Molnár Erzsébet. Bukarest: Creangă. 1980.
  • Állatmesék. Budapest: Mágus. 1995.
  • A mindentudó kalap. Szeged: Excalibur. 2000

Versei

  • Április: Költemények. Budapest: Singer és Wolfner. 1894.
  • Fűzfalevél, nyárfalevél…: Költemények Budapest: Singer és Wolfner. 1904.
  • December: Költemények. Budapest: Dante. 1929.
  • Gárdonyi Géza versei. Szerk. Bóka László. Budapest: Magyar Helikon. 1958.
  • Útra-készülés: Istenes versek. Szerk. Kindelmann Győző. Budapest: Szent István Társulat. 2007.

Színpadi művei

  • Zendülés a pokolban: Látványos bohóság. Győr: Sauervein ny. 1887.
  • Divatgróf: Egy névtelen akadémia 100-ik gyűlése. Győr. 1888.
  • Argyrus királyfi: Tündéries dalmű egy felvonásban. Szeged: Bába ny. 1891.
  • A bor: Falusi történet három felvonásban. Budapest: Singer és Wolfner. 1901.
  • Karácsonyi álom: Betlehemes-játék 3 felvonásban. Budapest: Singer és Wolfner. 1902.
  • Annuska: Vígjáték három felvonásban. Budapest: Singer és Wolfner. 1903.
  • Fehér Anna: Betyár-történet 3 felvonásban. Budapest: Singer és Wolfner. 1906.
  • Fekete nap: Történet a szabadságháborúból 3 felvonásban. Budapest: Singer és Wolfner. 1906.
  • Falusi verebek: Köznapi történet három felvonásban. Budapest: Singer és Wolfner. 1909.
  • Szentjánosbogárkák: Tíz kisebb színmű. Budapest: Légrády. 1924.
  • Zéta: Színmű. Budapest: Dante. 1929. (A láthatatlan ember alapján)
Bővebben itt : A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Lap tetejére

lap tetejére

Google+ Erzsébet