Parlagi rózsák
I.
Tél és tavasz lejárnak...
Tél és tavasz lejárnak,
Nem szenvedéseim;
Fű és virág kihajtnak,
Nem én örömeim,
Örömvirágaim már
Csirában asznak el,
Kínom, kinszenvedésem
Mindennap újra kel.
Te vagy napom borúja,
Te tavaszom tele;
S mégsem lehetne élnem
Lelkednek nélküle!
II.
Oh mért határt e lángnak...
Oh mért határt e lángnak
Nem szabhatok;
Látnád, kinos gyötrelmim
Mi nő nagyok.
Oh mért nem mérhető meg
E szívüreg,
Látnád, mi tenger érzet
Fér benne meg!
Oh mért nem adhatok szót
S nyelvet neki;
Hogy a kimondhatatlant
Zenghesse ki.
Ah, kínom véghetetlen
Mint a nagy ég,
Nagysága mérhetetlen
Tenger-fenék.
Ah kínom, mint a titkos
Jehova-szó,
Gyarló ember-ajakkal
Nem mondható!
Számadás
Vágyjátok őt ismérni,
Az én szerelmemet,
Ki keblem országában
Szivem királya lett?
Ki rózsa-lánczra fűzte
Az énekek fiát,
Királyi asztalának,
Vidám troubadorát?
Egy barna kis leány az,
Oly barna mint csinos,
Kis ajka félcseresznye,
Kerekded és piros.
Éjfél adott hajának
Holló csillámu szint,
Sugár növése karcsu
A szirti nyárfakint.
Igaz-gyöngyöt teremtett
A lények istene,
S e drága, ritka gyöngyből
Lett csillogó szeme.
Teremte csattogánydalt;
S e dalból lett szava,
Kezén a Mátrabércznek
Legcsillogóbb hava.
És mind ezekbe lelket
Oly bájolót adott,
Oly május-ég-derültet,
Oly kellem-gazdagot,
Oly fürge és regényest,
És mégis érezőt,
Hogy legmerészb dalommal
Sem érhetem fel őt.
S most kérdjétek tovább is,
Ti hitlenek tülem,
E barna kis leánykát
Mikép szerethetem?
Az Én Dalom
Költő ábránd álma nélkül
Életem mi lenne?
Ha nem álmot, e sovárgó
Sziv, mi mást ölelne?
Költő szive mint az Aethna,
Lángelem' hazája;
Csak az élet jégfuvalma
Hót ne fúna rája!
Költő szíve mint a tenger,
Fél világra folyna;
Csak az ember szikla szíve
Benne gát ne volna!
Költő szíve mint a kék ég,
Csak malasztra nyilnék;
De a földön nincs meleg szív,
Mily vele betelnék!
Álmodom egy szebb világról,
Mint ez itt köröttem,
Melyben a föld még virágzóbb,
Szebb a nap fölöttem.
Sem szerelmem, sem hazám ez,
A hogy itt találom,
Élet álma, álmok élte
Te vagy én világom!
Új - Évi Ajándék
Tündér leszáll a földre minden évvel,
A népnek üdvöt osztogatni kész, -
Bőség-szarút emel mindkét kezével,
Szeméből létöröm malasztja néz,
S a nép esengő szóval jár elébe:
«Kit vesz közűlök áradó kegyébe?»
S bőségszarúját a tündér kiönti,
Özönnel árad mindenütt malaszt:
Ezt kincs, amazt új hívatal köszönti;
Más kéjvirágot, más babért szakaszt,
S a mint vannak, s kegyében részesűlnek:
Oltárkövére hálaadva gyűlnek.
Ott a malasztot esdezők körében
Sováron a költő is föltekint, -
Boldogság vágya van könyűs szemében;
«Csak én maradtam díjtalan megint?
Csak én küzdéseimnek nincs-e ára?»
Ily bánatos panasz jön ajakára.
És rózsatrónjáról leszól a tündér:
«A kincs dalok jutalma nem lehet!
Érzés világod szebb jutalmakat kér, -
Öleld, miért égsz, szent szerelmedet!»
S kit a költő oly rég imádva kére
A barna lányka lett új-évi bére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése