2011. szeptember 25., vasárnap

Dukai Takách Judit: Juliskám halálára - Barna leány - Édes érzés - Leányélet -Békességkívánás - Tavaszi gondolat - Az én lakhelyem



Dukai Takách Judit: Juliskám halálára


Boldog, boldog idők! hová repültetek,
Képzelt arany-várak, hát mind ledőltetek
A semmiség ölébe?

Mikor karjaimmal még ölelhettelek
Mikor enyémnek még nevezhettelek
Reményem tükörébe!

Azt véltem kedvesem, hogy felnevekedel,
Előre láttam már miként törekedel
A jobb lelkek pályáján;

Azt véltem aggkorom támasza majd te léssz,
Jeges ágyam, mohos völgyébe is te téssz
Életem végóráján.

S majd ha ezüst szálak fedik atyád fejét
A reszkető inak elfogyó erejét
Szereteted pótolja;

De hajh, eltüntek a gyönyörübb képzetek,
Helyébe fájdalmak, epesztő rémzetek
Csoportja egymást tolja.

Mint a rózsabimbó, ha jön a kora dél,
Halványodott fejét lehajtva véget ér
Illatozó kebele:

Téged tavaszodon fagylalt vad szellete
Előle alkotód dicsőbb lehellete,
Lelked mennybe repüle.

Jajgatok; te intesz, de nem, hogy elmenjek,
Hanem mint te, én is oly ártatlan legyek,
S olyan lehessen vérem,

Te légy hát vezetőm - én tied nem lehetek;
Téged már dicsőbbé tettek a végzetek
S létedet fel nem érem.

Engedd, hadd mulasson lelkem emlékiddel,
Megjelenek, kedves! gyakran testvériddel
Menyasszonyi ágyadnál;

Mágnesi erővel húz ég s föld engemet,
Ott is, itt is látom az én kedvesemet,
S némulok a scénánál.

Kis kertemnek híves árnyú fái alól
Gyönyörködve nézem mint nőnek a plánták;
Százszor jobbízűet eszem én azokból,

Mert tudom, hogy önnön kezeim munkálták.
Oh, mily édes akkor nyugalma lelkemnek,
Ha tisztemből semmit elmúlni nem hagyok;

Kellemes körében kis házinépemnek
Érzem, hogy feleség s édesanya vagyok.
Így élek itt s íme időmet így töltöm,

Kies Paty, tebenned zengem el énekem;
Amit az esztendő ád, rendre elköltöm,
Kevés, de elég az s minek is több nekem!

Berzsenyi Dániel : Dukai Takách Judithoz

Hogy a szelíden érző szép nemet
Letiltva minden főbb pályáiról,
Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta
A férfitörvény, vajjon jól van-e?
Igen: ha az csak úgy tekintetik,
Mint ösztöninknek szenvedő edénye
S nyers kényeinknek játszó eszköze.

De hát csak erre vagynak-é teremtve
Azok, kik embert szülnek és nevelnek;
Kik életünknek gyönge bimbait
Dajkálva őrzik forró keblöken,
S véröknek édes nedviből itatják;
Kik szebb korunknak ékes napjain
Rózsás kötéllel kapcsolnak magokhoz
S lelkünket égi érzésben feresztik;
Kik ősz korunkban reszkető fejünket
Ismét ölökbe vészik s dajka-karral
Vezetnek éltünk véghatárihoz,
S ölelve tésznek a halál ölébe,
Míg ott is újra vélünk egyesülnek?

Oh, nagy s dicső cél van nekik feladva,
S rendeltetésök szebb, mint a miénk!
De mint mehetnek nagy pályájokon
Bevont szemekkel s békós lábakon?
S kivánhatunk-e tőlök oly csudát,
Hogy céljainknak megfeleljenek,
És lelkeinkkel öszvezengjenek,
Ha őket a vak gyermekségbe zárjuk?
A míveletlen föld csak gazt terem:
A lélek is csak úgy emelkedik
A virtusokhoz égi szárnyakon,
Ha delphi isten önt sugárt belé,
Mely úgy kifejti lelkünk díszeit,
Mint éltető nap a virágkebelt.

Midőn csapongva ömledő dalod
Klavírod érző hangjain lebeg,
Midőn nyilazva repdez ajkidon
Az ihletett szív s nyilt ész lángigéje,
Mely szívet-elmét egyaránt hevít:
Akkor, barátném, akkor érezem,
Mit veszte a föld durva gyermeke,
Hogy a Teremtő legbecsesb alakját,
Kinek kezébe szívünk adva van,
Játéka, kénye rabjává alázta!

Te megboszúlva méltóságtokat
Kihágsz nemednek szűk korlátiból,
Melyekbe zárva tartja vad nemem;
Kihágsz, s merészen fényesb útra térsz,
Melyen csak a nagy férfinyomdokok
Vezetnek a szép tiltott táj felé;
Hol a vakító fénybe vont igazság,
Ámbár szemünket kápráztatja is,
De megmutatja a virtusnak útját,
Melly halhatatlan istenekhez int;
S hol a poesis nyájas istenei,
Szemünkhez illő földi öltözetben,
Enyelgve zárnak karjaik közé,
S a symboláknak hímes fátyolában
Öleltetik meg a nagyot s dicsőt,
S belénk mosolygják rózsás szájaikkal
Az égi szikrát s égi tiszta kényt.

Érzed hatalmas ihletésöket,
S hevült kebelt nyitsz szép sugalmaiknak,
S mint a kalitka zárát elhagyó
S ismét szabadban lengő fülmile
Örömre gerjed, s harsány csattogással
Repül az erdők zöld árnyékiba,
S üdvezli a rég óhajtott galyakról
A tarka völgyet s virradó eget:
Meglelkesedve s égi szárnyra kelve
Lengsz vígan Áon szent virúlatin,
Hol a teremtő Pindar díthyrambja
Harsogva zúg le Pindus ormain,
S a gyönge Sappho esdeklő dala
Nyögdelve reszket gyenge húrjain;
Hol új meg újabb szépségek csudáit
Bájolva látja repdező szemed,
Hol új meg újabb zengzetű melosz
Lángolva járja általlelkedet
S zengésbe hozza gyenge lantodat.

De, oh leányka! még itt nincs határ!
A képzelődés szép játékai,
Az érzemények édes ömledési
Szépítik ámbár boldogságodat,
De nem tehetnek boldoggá magok.
Kettősen érzed a jót és gonoszt,
S a sorsnak ádáz kényén függ nyugalmad.
Nézd a magasban fénylő bölcseséget,
Körülragyogva csillagnimbuszával
Az istenelmek békes sátorában,
Hová nem érhet semmi földi tőr!
Ott, ott tanuld meg a bölcsek nyugalmát
Ismérni, s győzni a föld szörnyeit,
Indúlatinknak pusztító dühét
És a szerencse játékit nevetni,
Használni élted szűk kerületét
S bátran letenni a halál kezébe.

Int a dicső táj. Járd zengő ajakkal.
Vezessen érző kebled istene.
Ölelje myrtus barna fürtidet.
Az égi Múzsák s Grátiák ölén
Álmodd el élted rózsaálmait,
S védjen Minerva pályád zajjain,
Mint Áriont a tenger istenei,
Midőn zenegve szállt a delfinen.

Berzsenyi Dániel, 1815


Dukai Takách Judit:Barna leány

Barna lánynak bús a szíve,
Könnyekkel ázik két szeme.
Fájdalmában hova legyen,
Virágos kertjébe megyen.
Éppen akkor harmatozott,
Mikor Sarlott sétálgatott.
A virágok virágoztak,
Gyöngyharmattól szép színt kaptak.
Mikor rózsához sétállott,
Ott egy szelíd hangot hallott;
Szól a rózsa: "Törj le engem,
Hadd viruljak hómelleden".
De a leány némán nyögdell,
Neki piros rózsa nem kell.
A szemérmes kék viola:
"Szakassz le engem" - így szóla.
De a leány reá tekint,
Nem szól, csak bús könnyeket hint.
Szól a szegfű: "Én is szép vagyok;
Kedvesen is illatozok.
Kötözgess engem füzérre,
Szeretődnek örömére".
Megáll Sarlott s imígy szóla:
A szegfű is hogy bosszintja;
Azért szegfűt én nem szedek,
Mert szeretőt nem ismerek!...

Dukai Takách Judit:
Édes érzés

Édes érzés a szeretet,
Mely nyilával sebesített;
Nyilaidtól, látod, vérzem,
Nyilaid sebeit érzem.
Tégedet ki ne szeretne,
Nálad nélkül ki lehetne;
Nálad nélkül nem is élhet.
Melletted a holt is élhet.
Domborodott melled hódít,
Nincs oly szív, kit meg nem bódít.
Az alatt egy érzékeny szív,
Csak az boldog, kihez az hív.
Ennek oka csak te lettél,
Hogy engem raboddá tettél.
Szép fejeddel meggyötörtél,
Szerelmed rabjává tettél.
Az egekre felesküszöm,
Hogy szeretni meg nem szűnöm,
Míg a halál bús fátyola
Szememet bé nem takarja;
Kinyílt szívem te előtted,
Melyből bőven megérthetted:
Hogy szeretlek halálomig,
Míg a szívem szét nem omlik.

Dukai Takách Judit:Leányélet

Szép aranyideim! be szerencséltettek,
Minden boldogságban engem részeltettek.
Szebedon repülök mint egy szabad madár,
Semmi fenyítéknek durva lánca nem zár.

Szép aranyideim! hálát adok nektek,
Hogy így árasztjátok reám jótételtek!
Semmi bús gondokat reám nem mértetek?
Óh, ha majd elmúltok, mit adnék értetek!...

Dukai Takách Judit:Békességkívánás

Kint sétáltam egykor mulattomból este,
Szemléltem a holdat s vérpatakot feste.
Kérdém, mit jelent ez, mondja meg valaki,
Melyre felelnék az égnek alaki:
"A franc hőssel leszen háborútok néktek,
Majd a félelemtől tűz nélkül elégtek."
Így megrongáltatik mostan Magyarország,
Hogy sok idő kell, még majd azt helyrehozzák.
Ezeknek mondása nálam már nem újság,
Bizonysága a sok, mozgó katonaság.
A nemesség felkel s már indul merészen,
Elszánva magát hazáért egészen.
Indul már a francnak ontani vad vérét,
Fennhagyván tettével dicsőséges hírét.
Az ellenség viszont már fegyvert köszörül,
Hogy magyar vért ont, bízik s büszkén örül.
Azt mondják, hogy a had Isten decretuma,
Elfordítani is van tehát hatalma:
Add meg óh felettünk lakó szent Istenség,
Hogy legyen már egyszer állandó békesség.

Dukai Takách Judit:Tavaszi gondolat


Minden örül, valamerre
Könnyes szemeim néznek,
Még a bús gerlicék is tán
Vígabb éneket zengenek.
Örömöket a patakok
Csergedezve jelentik,
Víg kedvöket a fülmilék
Gallyak között éneklik.

Minden észrevette immár,
Hogy elmult a komor tél,
Az erdő is megvidámult
Játszik benne a langy szél.
Huhognak a komor baglyok
Este odvas fáikon
A vándorfecskék fészkökbe
Lapulnak falainkon.

Mindennek van kikeletje,
Minden újul és vidul,
Minden az égnek hatalmát
Megismeri s megindul;
Minden elhervadott virág
Felövedz új életet,
Minden, kórók új szép színben
Áldják a természetet.

Óh! - csak nékem nincs kikelet,
Nincs részemre vidulás
Nem jön edző bajaimtól
Sehonnan szabadulás.
S hát én semmi részt sem veszek
E sebgyógyító írból?
Nincs nekem hát kikeletem?
Nem látok ki e sírból?

Nem reménylek tiszta eget
Már beborult napomra,
Míg nefelejcsek nem lesznek
Ültetve sírhalmomra.
De mit töröm én magamat?
Mit zúgolódom - hiszen
Adhat még majd kikeletet
Nekem is a jó Isten.

Óh dicső láthatatlan
Seborvosító kezek!
Adjatok nekei is egy víg
Kikeletet óh egek.
Ne epedj, ne, óh búsult szív,
Hagyd el e bús képzetet.
A tél után, majd tavasz lesz:
Áldjuk a természetet!

Dukai Takách Judit:Az én lakhelyem

Egy csendes kalibám itt, hol a szép Rába
A virágos rétek partjait locsolja,
Tőled, szent természet érzése, hiába,
Szívemet semmi tárgy másfelé nem vonja.

Távol a nagyvilág fényes lármájától,
Félrevonva annak csábító gőzétől,
A hízelkedőknek menten csapatjától,
Nyugodtan sok veszély ragadó tőrétől:

Itt élek csendesen és megelégedve;
Nagyravágyás mellem soha nem dagasztja.
Nem ér sem nap, sem éj békételenedve
S panaszokra számat semmi nem fakasztja.

Ha szívemet éri bánat avagy öröm,
Csak némán hullatom keblembe könnyemet,
Kirendelt sorsomat békével eltűröm
S enyhülni érezem mindenkor terhemet.

Kis kertemnek híves árnyú fái alól
Gyönyörködve nézem mint nőnek a plánták;
Százszor jobbízűet eszem én azokból,
Mert tudom, hogy önnön kezeim munkálták.

Óh, mily édes akkor nyugalma lelkemnek,
Ha tisztemből semmit elmúlni nem hagyok;
Kellemes körében kis házinépemnek
Érzem, hogy feleség s édesanya vagyok.

Így élek itt s íme időmet így töltöm,
Kies Paty, tebenned zengem el énekem;
Amit az esztendő ád, rendre elköltötm,
Kevés, de elég az, s minek is többnekem!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Lap tetejére

lap tetejére

Google+ Erzsébet