Czóbel Minka : Jelenség
Hosszú fehér ruhája
Sepri a rét füvét
Kakukkfű illat árad
Körülte szerteszét.
Zöldes- fehér bürökből
Koszorú van fején.
Felette lágy hullámban
A csöndes déli fény.
Nyomán, hajló fűszálak
Hosszan meginganak,
Bogár, méh, tarka pillék
Körülte zsonganak.
Halad mint déli álom –
Most vissza néz a lány,
Szitakötő pihen meg
Leomló fátyolán.
Kezében hosszú kéve:
Ezerjófű, beléndek,
Áldott gyógyfű az egyik
A másik gyilkos méreg.
Hol halad, balra, kígyók
Nőnek minden bokorban,
Jobbra, liliomszálak
Fehérlő, hosszú sorban.
Czóbel Minka: Idegen vendég
Magányos kerti úton
Elsárgult levelek,
Zöld nyár forró hevében
Már őszt jelentenek.
Hullámzó déli fényben
- Csodás - hogy kelnek-járnak
A múltból idetévedt
Szétfoszlott, könnyű árnyak.
Egykor ezek mind voltak,
Egykor mind itten éltek,
Közöttük mit akarsz itt
Idegen kóbor lélek?
Árnyak közé vegyül most
Az újabb árny-alak:
"Ki vagy?",,,,Hát nem ösmersz?''''
,,,,Én vagyok te magad!'''
Czóbel Minka: Szent Ivánnap
Szép liliomos virágok
Fehér lelkű boszorkányok
Mind elszálltak a holdfénybe
Szent Ivánnap éjjelére.
Fehér fátyol tova lebben
sebesebben sebesebben.
Fehér fátylát mind felkapja
Rajta csillog fű harmatja.
Harmatos kert, lombos árnyak,
Benne liliomok állnak.
Nyírott lombfalú bokorban
Két fehérlő hosszú sorban.
Minden liliom virágba
Zöldes fénybogárkák lángja,
Mert csókját reá lehelte
Boszorkányok csillaglelke.
Czóbel Minka: Ködvirágok
Ködvirágok,
Boszorkányok
Szálljunk, szálljunk a csöndes éjbe,
El sem árul,
Meg se bámul
Szétsugárzó csillagfénye.
Madár szárnya,
Fának árnya,
Puha ködben minden alszik,
Csöndes éjbe
Köd fehérbe
Szárnyuk röpte nem is hallszik.
Avar zörren,
Levél csörren,
dombtetőn górók merednek,
De túl
a ködfátyolon túl
Szép tündérkertek nevetnek.
Szálljunk, szálljunk,
Fátyol szárnyunk,
Nincs lefogva, nincs lekötve,
Ködvirágok,
Boszorkányok,
Szálljunk, szálljunk be a ködbe.
Czóbel Minka: Ezüst nyárfák
Mintha csak egyedül
Lennék e világon,
Körültem nagy nehéz,
Meleg nyári álom.
Száz fehér virággal,
Száz tündér mesével
A napsugár tüzes,
Arany szemével.
Merre terjed szárnya
A nagy boldogságnak?...
- Hát a fehér felhők
Hova, merre szállnak?
- Keletről nyugotra,
Elfújta már a szél...
Megzörren a gyenge
Ezüst nyárfa-levél.
Czóbel Minka: Magányosak
Hatalmas szürke szikla
Magas kopár hegyen,
Felette tiszta csillag
Sötétlő kék egen.
Bár létük közel hozva
- Egymást nem ismerik,
Szavuk nincs - némák árvák
S magános mindenik.
Éjente felviláglik
A tiszta fénysugár,
S éjente távol égről
A szikláig leszáll.
De magányos a csillag,
Mert nem is tudja tán,
Hogy fénye visszacsillan
A szikla oldalán.
S a szikla meg nem érzi
A tiszta sugarat,
Örökre, mindörökre
Csak magános marad.
Czóbel Minka :Búcsú
Eljött az ősz, madár is elszállt
- Isten veled!
Forgó szél elseperte tőlem
Szerelmedet!
Hogy jött? hogy ment? ki mondhatná meg?
Virág ha vész,
Fejét lehajtja, fonnyad-szárad,
Ez az egész.
Előbb, ha szóltál, hangod lágy volt.
Mostan szavad
Hideg, kemény lett, szívem tőle
Majd meghasad.
Vágyó szemem réten virágot
Már nem talál,
A hegyen túl, hózivatarban
Zúg a halál.
És zúg az erdő minden fája
Vihar alatt,
Haragos, durva szélvész járja
Az ágakat.
A nyári ég világos kékje
Fejünk felett
Szürkére vált - tavaszból ősz lett
- - - Isten veled!
Czóbel Minka: Harmathullás
Bűbájos éj! bódítón száll a légben
Hársfáknak holdsugáros illata,
Holdfénytől, csillagfénytől, fénybogártól
Tündöklő lett az árnyas éjszaka.
Az ismert, napvilágos, földi élet
Varázslatos homályba elmerült,
Lelkünk felett az éj ezüstös fátyla
Megnyugtatón, gyöngéden elterül.
Egy angyal hosszú fényes fátyolszárnya
Siklik most el az alvó felett,
Hajlongó fűszálakra hinti, szórja
A tündöklő, nagy harmatcseppeket.
Czóbel Minka: Magános úton
Hiába szólok, nem felelhet senki,
Nem érti senki, senki meg szavam,
A rettentő, félelmes pusztaságon
Magam vagyok, egyedül, egymagam.
Ki távol áll, ki alantabb, ki feljebb,
De vélem egyik, egyik sem rokon,
Előre csak! fáradtan, összetörve,
Vad, tövises, magános utakon.
S te fenn az égben, Te Örök-magános,
Meghallod-e kiáltó gyermeked?
Vagy te is olyan magasan állsz felettem,
Hogy szavam soha meg nem értheted?
Czóbel Minka - A fekete lovas
Akác-sorok közt veres holdvilág süt.
Út homokjában, porfellegben Egy lovas közeleg.
Fekete ménen ül.
A nagy ló csetlik-botlik,
Bozontos farka
Lábát csapdossa.
Lekonyul feje
Vedlett térdére.
De azért csak halad
Feltarthatatlanul.
A lovas arcát nem látja senki,
De rémület-keltő minden mozdulatja,
Egyenes tartása, feje-járása.
Csak halad a nagy fekete árnyék,
A vörös holdvilág réztárnyérja előtt,
Hiába térsz ki néki,
Elér mégis.
Elér egymásután minden helyre,
Eléri a leggyorsabb futót is,
Lomha fekete lovával
A fekete lovas.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése