2011. szeptember 20., kedd

Arany János Művei


Művei

Elbeszélő költemények

Ezek a Toldi, a Toldi estéje, a Toldi szerelme, amelyek a Toldi-trilógiát alkotják.

Pázmány lovag költeménye, Ifj. Johann Strauss egyedüli operájának volt témája, Dóczy Lajos átírásában.

Lírai költészete

  • A rab gólya (1847): 1847-ben Arany több kísérletet tesz a lírai kisepika megteremtésére. Közéjük tartozik e verse is. Itt a rab madárnak a költői hagyományból vett allegóriáját a kiszolgáltatottságnak belülről, lélekállapotként való ábrázolásává fejleszti. Lépést tesz a sokjelentésű jelkép megteremtése felé, s későbbi balladáinak statikusabb (líraibb) előzményét teremti meg.
  • Letészem a lantot (1850): A mű a Világos előtti elégikus hangnem egyenes folytatása. Két létállapotot szembesít: egy értékben gazdag és egy értékszegény világot. Az előbbi a múlt, az utóbbi a jelen. Vörösmarty az Előszóban három létállapotot hasonlít össze: értékgazdag múltat, értékszegény jelent és ironikus (látszólag értékgazdag, valójában értékszegény) jövőt. Dinamikus folyamat három állomásának tekinti őket. Arany verse sokkal állóképszerűbb: a múlt a jelenből visszatekintve jelenik meg. A három ponttal késleltetett mondatok, a kérdések, sőt az első sor is az elégikus hangnemet erősíti, sóhajszerű, rövid mondattal s közöttük és utánuk levő szünettel.
  • A nagyidai cigányok (1851), Bolond Istók (1850, 1878): A forradalom ironikus értékelését A nagyidai cigányokból ismerhetjük meg. Arany a magyar liberális nemesség álláspontjával rokonszenvezett: a lassú, szerves fejlődésben hitt. Ezért tartotta álmodozónak Kossuthot is. Költőileg elsőrendű ironikus szatírájának világképe sokat köszönhet Kemény Zsigmond: Forradalom után című röpiratának (1850). Arany költeményének sikere: a vígeposz műfajából eredő kevert hangnemet, a groteszk költőietlenítést nagy nyelvi leleménnyel valósítja meg, mindvégig a várhatót leromboló mondatszerkezeteket használ: „Ló, három, szilajok, valamint a csiga, (…) Dicsőségünk nem fér papirosomra, Nohát nem is bántom. (…) Lenyakazva egymást, szépen megbékéltek. F…e nép a cigány: megölné az apját, Mert nem néz a senkit, – igaz, hogy nem is lát.” A nagyidai cigányokban és a Bolond Istókban – mely utóbbinak első éneke 1850-ben, a második 1878-ban készült – Arany első nagyepikai művének jellegzetességét fejlesztette tovább: a szerkezetnek különböző szintjein tagadta meg a folytonosságot. A költemény előre haladásával kibontakozik a magát kigúnyoló elbeszélő hangnem. A Bolond Istók megtorpanások sorozata. Az elbeszélő kifogy a történetből. A történet (T) és az elbeszélés síkja egymást zavarja a műben több helyen is (például: I. ének 117. versszak).
  • Kertben (1851): „Közönyös a világ… az élet / Egy összezsúfolt táncterem, (…) Nagy részvétel, ha némelyikünk / Az ismerőst … megismeri.” A Kertben című költemény mutatja, hogy Arany a forradalom leverése miatt érzett elkeseredését iróniával fejezte ki. Világos után fejlődésnek indult a tőkés rendszer, de idegen érdekeket szolgált. A társadalom torz módon fejlődött, s a magyarság csak hátrányait érezhette a polgárosodásnak. Bach rendszere kitörölte a személyes kapcsolatokat, gépezet részeivé alacsonyította az állampolgárokat. A Kertben a fásult közhangulatnak az ábrázolása. A vers felütését a beletörődés hangneme határozza meg. A jambikus lejtést írásjeles szünetekkel és viszonylag hosszú több szótagos szavakkal lassítja a költő. Az ötödik versszakban viszont a beletörődést keserű irónia váltja fel. A kertész, aki a szöveg elején a gyógyítót jelentette, a végszóra a halállal azonosítódik. A vers központi jelképének ez az átértelmeződése növeli az irónia élét. A műben Arany a kései 18. századi magyar versszerkezetet fejleszti tovább. Ami Csokonai ódájában még kép és jelentés kettőssége volt, az itt egyetlen folyamat két összetevője: a látvány elmélkedéssé alakul át. A Kertben eredetisége azonban nem ebben a folyamatszerűségben rejlik. Az első sorok falusi életképet ígérnek, az utolsó három szakasz társadalmi állapot jellemzése. A gondolatmenet az egyeditől az általános, a konkréttól az elvont felé halad. A felépítés formáját Arany másodlagos szerkezeti elvként alkalmazott ellentéttel társítja. A mű első felében sűrítéssel él: a körülírást az állítás kulcsszavával fejezi be. Az állapotot előbb leírja, majd egyetlen jelzővel foglalja össze az elmondottakat: „Kevés ember jő látogatni, / Az is csak elmegy hidegen: / Látszik, hogy a halott szegény volt, / Szegény s a mellett idegen.” A vers második felében a versszak összegző állítással kezdődik, amelyhez képest a szakasz további része kifejtés szerepét tölti be.
  • Visszatekintés (1852): Arany elégiái mind önironikusak: a Visszatekintés képsorában sztoikus magatartását, puritán életvitelét kudarcként ábrázolja. Belső meghasonlottságát önvizsgálatnak veti alá. A versben értékbő és értékszegény ellentétpárok töltik be a formaszervező elv szerepét. Az öröm poharának, az ifjúság kertjének humanizált képe a borult ég, a vaskorlát, a lánc és a sír humanizálatlan képével van szembeállítva. E szóképek jelentettjei a következő értékpárok: élet és nem élet, örülni és nem örülni, megtalálni és kerülni, félőn keresni a boldogságot, függetlenségre vágyni és láncot hordani. A költemény gondolatmenete a VI. szakasz 5. sorának végéig cáfolatok sorához hasonlít. Nagyszerű nyelvi sűrítéssel fejezi ki a beszélő lelki feszültségét. E beszélő látszólag önhibáján kívül tehetetlen, de él benne a lelkiismeret-furdalás. A rokon értelmű metaforikus ellentétek után, jelkép értékű hasonlat szemlélteti az önellentmondásos léthelyzetet: "Mint a vadnak, mely hálóit / El ugyan nem tépheti, / De magát, míg hánykolódik, / Jobban behömpölygeti.” A zárlat kisebb művészi hatású. A mű befejezésében Arany a „hit – remény – szeretet” hármasságnak a biedermeier almanach-költészet bibliai hagyományához folyamodik. A Világost követő évtized a magyarság történelmének legreménytelenebb időszakai közé tartozott. A nagyidai cigányokat kedvezőtlenül fogadták, s előbb Byront, majd Madáchot kellett megvédenie Aranynak a pesszimizmus vádjával szemben. Íróink kötelességüknek érezték, hogy lelki támaszt nyújtsanak a csüggedésben. Ezzel is indokolható, hogy nagykőrösi éveiben Arany az oktató zárlattal rekesztette be versét. A megnyugtató verszárlatok azért kisebb esztétikai hatásúak, mert nem következnek szervesen a vers korábbi részéből.
  • A lejtőn (1852–57): Nem minden, az ötvenes években írt lírájának egészére jellemző a tanító célzat. Ez a költemény is elégikus hangnemű: értékszegény jelennel értékgazdag múltat állít szembe. A beszélő jelenlegi lelkiállapotát leszálló estéhez, emlékeit zöld virágos hantokhoz hasonlítja. Hitét kétség váltotta fel; most már lefelé vezet útja. A lejtőn dalszerű vers, ezt a rövid terjedelem és a gyakori belső ismétlődés okozza. A Visszatekintés, A lejtőn nyolcas és nyolcadfeles trocheusok váltakozásából áll, de a későbbiekben több a kettős mássalhangzó (21 db), s ez kiugróan magas, ha hozzátesszük, hogy a Visszatekintés első három szakaszában 4 található. Arany gazdaságos szóanyaggal él, minden harmadik-negyedik szót megismétel. A belső ismétlődések hozzájárulnak ahhoz, hogy a szöveg lírai műként hat az olvasóra. Metaforahasználat tekintetében a képszerűtlen, magyarázó-elmélkedő rész nem az utolsó sorokkal esik egybe, hanem a zárlat tisztán metaforikus, mint a felütés. Három fő szóképének: az estének, a felhőnek és a lejtőnek a visszafordíthatatlanság, a kilátástalanság és a helyrehozhatatlanság a hasonlítottja. Ezeket a lírai én úgy látja, mint leszálló sötétséget, éjben a vízbe gázolást. Első és utolsó sorai két olyan irodalmi műre utalnak, amely fontos szerepet töltött be Arany élményvilágában. A vers kezdete Poe, A holló című híres költeményét idézi fel. A zárlata azokra a sorokra emlékeztet, amelyek Ophelia halálának körülményeit beszélik el (Hamlet). Ez bizonyossá teszi, hogy A lejtőn a halállal való szembenézés állapotát fejezi ki. Az idő- és térmegjelölés által meghatározott beszédhelyzethez a kilátástalanság hangneme társul, az este és a lejtő képzetét a „Vissza sem fordulhatok!” sor kapcsolja össze.

  • 1848 után a vallás szerepe a természettudományok fejlődésével a korábbiakhoz képest bizonyos mértékben háttérbe szorul. A túlvilág létének hitele kétségessé válik, s így megrázó élménnyé lett a halál véglegessége. Arany átérezte korának nagy világnézeti válságát, s lélektani hatását lírájában a nagy művészet nyelvén tudta kifejezni.Balladái 

A nagykőrösi évek balladái

  • Arany elsősorban lírikus, de hajlama a gondolatibb líra felé vonzotta. Az epikát is ennek jegyében lirizálta. (A Toldi estéje és a balladák bizonyítják ezt.) A balladák a legjobban szerkesztett költemények Arany életművében. Végigkomponáltságuk egyedülálló. Balladáinak leszármazottaival Adynál találkozhatunk. Arany már 1847-ben kísérletezett balladával, és verstípusait a nagykőrösi években még magasabb színvonalra emelte. Alkatához közelebb állt a történetet kihagyásokkal, párbeszédekkel dramatizáló ballada – amelyet a skót és székely népköltészetből ismert meg, mint a történetet lassan adagoló románc – ezt a latin népek (spanyolok) költészetéből és a németektől ismert. Jól bizonyítható ez a Hunyadi balladakör két részének: az V. Lászlónak (1853) és a Mátyás anyjának (1854) az összehasonlításával: az előbbi sokkal nagyobb igénnyel íródott. Balladatípusain belül három szerkezeti megoldást találunk. Az elsőt egyszólamú, vonalszerűen előrehaladó balladának nevezhetjük. Ez áll legközelebb a románchoz. Ide tartoznak első balladakísérletei: A varró leányok (1847), Az egri lány (1853) és két nagy vers: Zách Klára (1855) és A walesi bárdok (1856).
  • Zách Klára (1855): A tömbszerűen szaggatott történetmondás annyit jelent, hogy a költő szakaszosan lelassítja az elbeszélést, az így kapott egységek közé pedig gyors átkötést vagy kihagyást iktat, azaz bizonyos eseményeket elhallgat. A tömböket belső ismétlésekkel állapotszerűvé lassítja, s így a történet lélekállapotok sorává alakul. A lépcsőzetesen előrehaladó szerkezetet a bosszúálló királyné szavainak fokozásos idézése zárja le. Az egyetlen szakasznyi lirizált, az elbeszélő jelenére vonatkoztatott kitekintés az epilógus szerepét tölti be.
  • A walesi bárdok (1856): A szakaszos tördeltség benyomását erősítő belső ismétlések itt is uralkodó szerepet visznek mind az elbeszélés, mind a párbeszéd szintjén, sőt közöttük is. A tetőpontot nem az elhallgatás, majd a mondatszerkesztés síkján megvalósított fokozás idézi elő, hanem a nyelv felemelése a betű szerinti szintről a szójátékok és igei metaforák szintjére: "Szó bennszakad, hang fennakad, / Lehellet megszegik. – ”

  • Arany második balladatípusát a többszólamú, előrehaladó szerkezet jellemzi. Ennek a típusnak távolibb a rokonsága a románccal. Két jelentős vers tartozik ide: az V. László és a Szondi két apródja
  • V. László (1853): Írásmódja már kezdő szakaszaiban is töredékes mondatszerkesztésű. A szaggatottságot fokozza, hogy a költő egy állítmányhoz egyszerre kapcsol betű szerint és metaforikusan olvasandó alanyt: „Buda falán a rab / – Egy-egy felhődarab – / Ereszkedik alá.” A költemény tördeltsége fokozódik attól kezdve, hogy a foglyok megszöknek, a király pedig Prágába menekül. Az elbeszélés azonos szólamon belül változatokkal, két szólam között párhuzamos mondatszerkesztéssel hangsúlyozza, hogy az egyidejű, de térben távolodó történések szorosan összetartoznak.
  • Szondi két apródja (1856): Itt a kétszólamúság még hamarabb bontakozik ki. A kétágú történet alapjául az időbeli eltérés szolgál. Az apródok a múltat idézik fel, Ali szolgája viszont a jelenről beszél, s a két szólam egymásra vonatkoztatottsága nyilvánvaló. Arany kétszólamú balladái az adagolás, a felépítés mintapéldái; formájuk önteremtő fejlődés során jön létre, az előrehaladás addig tart, amíg a hangnem ki nem meríti önmaga lehetőségeit. Ezen a tetőponton a belső ismétlések zsúfoltsága („álla halála”) már-már a mesterkéltséget súrolná, de ekkor a kevésbé míves nyelvezetű, mondattanilag annál világosabb szerkezetű záradék hirtelen befejezi a történetet. A költő tökéletesen ellenőrzése alatt tartja témáját, az írásmód pontosan követi a szerkezet fordulópontját. Történelmi balladái politikai célzatosságot rejtenek magukban. Az 1850-es években fel kellett rázni a nemzetet fásultságából, s Arany magára vállalta ezt a feladatot. (Az V. László végszavaival – „De visszajő a rab…!” – osztrák börtönökben sínylődő hazafiak hozzátartozóiba próbált lelket önteni, a Zách Klára Haynau bosszúját idézte fel, a Szondi két apródja és A walesi bárdok arra emlékeztetett, hogy a magyar költő nem dicsőítheti Ferenc Józsefet.) Arany a nemzeti önrendelkezés eszményének értékét állította akkor, amikor a magyarság függetlenségét eltörölték, és történeti példázataival egyszerre tanít a megalkuvás elutasítására és a sorssal való kemény harcra.
  • Ágnes asszony (1853): Történeti példázataival egyidőben a balladának egy más fajtájával is próbálkozik. E lélektani témájú verstípusnak megalkotásakor az egyén sorsának egyetemes kérdései foglalkoztatták. Ezt a harmadik típust egyszólamú, de körkörös felépítés jellemzi. Ide tartozik egyik legnagyobb verse az Ágnes asszony. Három szerkezeti egységből áll. Az első négy versszak egyszeri történést beszél el, mérsékelt gyorsasággal. A következő tömb a szöveg leghosszabb része. A börtönben töltött rövid időt nagyon lassan beszéli el, a bíróságon történteket hosszú párbeszéd formájában tudjuk meg. Míg 14 szakasz foglalkozik e pár órával, addig Ágnes asszony életének hosszú éveiről 7 versszak ír csupán. A zárlat a felütés változata, mintegy állóképpé merevíti a kezdő sorokban leírt képet. Arany e művében a bűnt teszi kérdésessé: Ágnes asszony úgy érzi nem felelős a tettéért, mert nem ő cselekedett, hanem vele történt valami. A ballada erősen lirizált. (A Zách Klárában a líraiság úgy nyilvánul meg, hogy a külső történés kihagyásai a belső történésre irányítják a figyelmet.) E műben a körkörösség a drámai monológ szerkezetéhez hasonlít, s a költő a lelkiismeret és az önvád jelképes kifejezésével egyetlen lélekállapot tárgyiasítását adja – mint A rab gólyában vagy Az örök zsidóban.
  • Az örök zsidó (1860): A korszakot lezáró, nagy vers elégikus líra és tragikus ballada ötvözete. Az örök zsidó legendáját Matthew Paris angol szerzetes 13. századi krónikájából ismerjük. (Karthaphilos, Pilátus ajtónállója a halálra ítélt Krisztust a palotából kiléptekor megütötte, s ezt mondta: Menj már, miért késlekedsz. Krisztus így felelt neki: Én megyek, de te várj, míg visszatérek.) Ez a történet Vörösmartyt is foglalkoztatta, de költeménye töredékben maradt. Arany új verstípust alakít ki e művében, amely a 19. század közepén jelent meg az európai költészetben. Drámai monológot, amelyben a lírikus valamely történelmi vagy költött személy álarca mögül szól az olvasóhoz. A szereplírának ez a formája áltörténetiséget, távlatot és tárgyiasságot ad a szubjektív lélekállapotnak. Arany költői nyelven fogalmazta meg a kérdést, amely Világos után tépelődésre késztette: körkörös-e a történelem vagy létezik fejlődés? Nagyszerűen felépített és feszültséggel teli költemény. Első két szakaszában a fenyegetettséget a térbeliség nyelvén fogalmazza meg: a beszélőnek futnia kell, mert a fönt agyonnyomja, a lent padig kifut alóla. A következő öt sor időbeliségbe vetíti át az ellenséges erők haragját; múlt, jelen s jövő mind vészterhes, az örök zsidónak nincs helye a Mindenségben. A lét idegen az egyéntől, semmi nem azonos önmagával: ez az újabb két versszak metaforáinak betű szerinti jelentése. Az újabb 10 sor a beszélő teljes elmagányosodását fejezi ki. Az örök zsidó alakját Arany az egyén lélektani elidegenedésének jelképévé fejleszti. Eddig tart a saját léthelyzet leírása. A második szerkezeti egység három versszaknyi fokozás. Elmélkedés, amely az egyéni lét céltalanságának kérdését veti fel. A kereszténység a túlvilágban jelöli meg a lét célját. Arany számára bizonytalanná vált e magyarázat. Hitevesztettségét az örök zsidó alakjában juttatta kifejezésre. Mérlegelvén, vajon a természetben nem ér-e minden inkább célhoz, mint az ember. Amikor a mű címszereplője a záró versszakban az irgalomra tereli a szót, a befejezés ironikusnak, és nem megoldásszerűnek hat. Nem célba érésről van itt szó, csupán megpihenésről. Az örök zsidó azt reméli, hogy egyszer talán megáll a végtelen rohanás. Mivel a szöveg végig egy elképzelt szereplő magánbeszéde, ezért eldöntetlen, vajon a létnek értelmet ad-e a vég. (A költemény művészi hatása összefügg azzal, hogy Arany kínzó kérdésként fogalmazza meg, s egyetemes jelképbe kivetítve tárgyiasítja a belső feszültségnek okát, amely döntő szerepet játszott élményvilágában.) Legjelentősebb alkotói korszakát lezáró mű ez. Az Akadémia tagjává választotta. 1860 őszén felhagyott nagykőrösi tanári állásával, s Pestre költözött. Igen magas színvonalú folyóiratot szerkesztett, Szépirodalmi Figyelő, majd Koszorú címmel. Értekezőként a magyar irodalomelmélet fejlesztésére tett kezdeményezést.
  • Mátyás anyja (1854): Az aggódó Szilágyi Erzsébet levélben próbált hírt kapni Prágában raboskodó fiáról. Allegorikus a hírvivőként szereplő holló, a Hunyadiak címerállata.

Buda halála

  • Buda halála (1863): A vállalkozó szellem felélénkülése jellemzi Aranyt a kiegyezés előtti években. Ekkor készül el ez a mű is, a hun-trilógia egyedül befejezett része. A költeményt az elbeszélés ütemének változtatása, a műnemkeverésnek balladaszerű módja jellemzi. Ezt a művét Arany következetesebben tervezte meg, mint a Toldi-trilógiát, s az elkészült részek szigorú végigszerkesztettséget mutatnak, mint a balladák a maguk szűkebb keretei között. A lírai költeményekhez is szoros kapcsolat fűzi ezt a félbemaradt művet: az Előhang A lejtőn változataként is olvasható. A szöveg megszerkesztettsége is teljes, a metaforikus felépítés a lírai költeményekével vetekszik. Etele hun király összetettebb, több önismerettel rendelkező hős, mint Toldi. A hun-trilógia szereplői belső jellemzésben gazdagok. A lelkiismeret és az önvád hatása alatt állnak. A költő gyakran idézi belső magánbeszédüket. A Csaba-trilógia egészének világképében egyetlen elv érvényesült volna: az első dolgozat (1853) II. rész 1. éneke azt állítja, hogy a sorsban minden felfelé menetelt ugyanakkora út követ lefelé; a második dolgozatban (1855–56) a III. rész 3. éneke szerint Attila „Azt hive győzelmében, hogy már legyőzetett.” A II. részből elkészült Keveházában (1853) döntő mozzanat, hogy a győztes mindig legyőzetett is; a Buda halálában azon a ponton tetőződik be a történés, amikor Etele leszúrja Budát, s felismeri, hogy e tette saját vesztét is jelenti. A hun-trilógia világképének törvényszerűsége rokonságban van a sors fölfelé és lefelé mutató mozgásának egységéről szóló gondolattal. Arany volt egyetlen költőnk, akinek mély érzéke volt a tragikum iránt. A hun-trilógia tragikuma csak a második két rész elkészülésével kaphatta volna meg igazi jelentőségét. Az első rész még csak fölveti a végzetszerűség lehetőségét, érvényesülésének bemutatására csak később kerülhet sor. A tragikum előérzetének kifejezése, a belső jellemzés, a metaforában gazdag nagy művészi hatású, korszerű alkotássá teszi a hun-trilógiát.

Műfordításai

Versek

  • A Dismal-mocsárok tava (Thomas Moore)
  • Az ördög elvitte a fináncot (Robert Burns)
  • Az utolsó főpap (Ludwig August Frankl)
  • Ballada az elűzött és visszatért grófról (Johann Wolfgang von Goethe)
  • Megszegett sok esküvésed (Horatius)
  • Sir Patrick Spens (skót ballada)
  • Az új görög dalnok (A „Don Juan”-ból) (George Byron)
  • Egy hő csókot (Robert Burns)

Shakespeare-drámák


  • Hamlet, dán királyfi
  • János király
  • Szentivánéji álom

Egyesületi, testületi tagságai

A Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli főtitkára, igazgatója és rendes tagja
A Kisfaludy Társaság igazgatója és rendes tagja
A Concordia budapesti jótékonysági egylet tiszteletbeli tagja
A bölcsészhallgatókat segítő egyesület bizottságának tiszteletbeli tagja

Művei:
Arany János Összes verse

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Lap tetejére

lap tetejére

Google+ Erzsébet