2011. szeptember 20., kedd

Arany János magyar költő, a Kisfaludy Társaság elnöke, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatója és főtitkára.

A fiatal Arany János

Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) magyar költő, a Kisfaludy Társaság elnöke, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatója és főtitkára.

Irodalmi pályafutása az 1845-ben született Az elveszett alkotmány című szatirikus eposszal kezdődött, de igazán ismertté az 1846-ban készült Toldi tette.

Származása

Az Arany család ősi fészke Köleséren található, innen költöztek előbb Szilágynagyfaluba , majd Szalontára; első földjüket és nemességüket Bocskai Istvántól kapták, címerüket I. Rákóczi György adományozta 1634-ben, de ezt elvesztették, amikor Mária Terézia 1745-ben herceg Esterházy Antalnak adományozta a hajdúvárosokat. A nemeslevél birtokában a família 1778 óta külön pereskedett jussáért, de nemességüket jogi úton sem sikerült visszaszerezniük.

Gyermekkora

Vagyontalan nemesi családban született 1817. március 2-án. Tizedik gyermek volt, de kilenc testvére közül csak a legidősebb, Sára maradt életben. Szülei, Arany György (* 1757 - † Nagyszalonta, 1844. január 2.) és Megyeri Sára (* 1772. november 2. - † Nagyszalonta, 1836. augusztus 20.) földművelők voltak.

Szüleinek késői és egyetlen fiúgyermeke volt; amikor született, nővére már rég férjhez ment, gyermeke is volt. Szülei hívő reformátusok voltak, és így János fiatal korától békés, csendes környezetben nőtt fel, idős szüleivel. Tanulékonysága korán feltűnt: mire hatévesen Szalontán iskolába került, már nemcsak tökéletesen olvasott, hanem már ismert bibliai történeteket, énekeket és a könnyű irodalom termékeit is. Már iskolai évei alatt közismert kis poétája volt Szalontának.

Iskolaévei

Szalontai iskolaéveinek (1823–1833) végén, hogy szülei anyagi helyzetén könnyítsen, a tanulás mellett tanított is, és az iskolában lakott. 1833-ban a költészeti osztályba lépett; azon év novemberétől Debrecenben tanult. Mivel reményei nem váltak valóra és pénze kevés volt, 1834 márciusában Kisújszállásra ment egy évre, ideiglenes tanítónak, hogy egy kis pénzt szerezzen tanulmányai folytatására. Kisújszálláson Török Pál, a későbbi református püspök volt a rektor. Jeles könyvtára megnyílt Arany előtt, aki éjjel-nappal olvasott; a német és francia nyelvben is gyakorolta magát és latinból, németből fordítgatott, sőt a költészettel is kísérletezett. Egy év múlva visszament Debrecenbe, és Erdélyi József lányait tanítván mellékesen, tanárai is felfigyeltek rá. Kisújszállási ajánlóleveleivel és szorgalmával hamarosan az osztály élére került, és a tanítás folytán anyagi helyzete is tűrhetővé vált. Ő mégis megunván az iskolai egyhangúságot, nem tanító, hanem festő vagy szobrász akart lenni, s a kollégiumot 1836 februárjában önként elhagyta.


Színészként

Tanárait meglepve, Debrecenben a Fáncsy és László igazgatása alatt működött színésztársulatba állott; ez azonban már április 1-jén föloszolván, a Hubay által toborzott vándorszínész-csapathoz csatlakozott, és Nagykároly, majd Szatmár, végül pedig Máramarossziget lett vándorlásuk célja. A néhány havi sanyarú vándorlás és hányattatás során megtapasztalta az egyre érezhetőbb nyomort. Ekkor egy éjszaka, álmában halottnak látta édesanyját, ezért hazaindult, gyalog. Amikor hazaért, megtudta, hogy apja megvakult, és két héttel később anyja kolerában meghalt – ennek hatására egy ideig elhallgatott benne a költő. Egyháza s a város részvéttel tekintve a fiú sorsára, megválasztották őt conrectornak. A grammatikai osztályokat tanította 1839 tavaszáig; ekkor egy évig írnok volt a városnál, azután rendes aljegyző lett Nagyszalontán. 1836-tól 1840-ig nem szűnt meg folytatni olvasmányait, Shakespeare német fordításait akkor forgatta először. Homéroszt is elővette. A franciában Telemaque és Florian után Molière-be fogott. 1840 novemberében feleségül vette Ercsey Juliannát, egy ügyvédnek árva, vagyontalan leányát, akitől 1841-ben született Juliska lánya és 1844-ben László fia. László később bankárrá, népköltészet-gyűjtővé, kitűnő költővé, és irodalomtudóssá fejlődött. Ezekre Arany nagyon büszke volt.

Elismert költővé válása; az Elveszett alkotmány és a Toldi

1842 tavaszán Szilágyi István egykori tanulótársa jött mint rektor Szalontára és Aranyt a további irodalmi munkásságra buzdította, s különösen a görög tragédiaszerzők fordítására unszolta; majd az angol nyelvben jártasságot szerezvén, Shakespeare-t kezdte tanulmányozni, s fordítgatni.

Arany János 1845 nyarán írta az Elveszett Alkotmány c. szatirikus eposzt, amit beküldött a Kisfaludy Társaság vígeposz-pályázatára. A mű meg is jelent a Kisfaludy-társaság Évlapjai VII. kötetében és vele a 25 arannyal járó pályadíjat el is nyerte, bár Vörösmarty bírálta hexametereit. A bíráló szavak további munkára késztették Aranyt.

1846-ban az Életképekben (I. 13. sz.) jelent meg tőle egy falusi beszély: Egyszerű beszélyke, Úti tárczámból és egy másik Hermina címmel (II. 9. sz.).

1846-ban a Kisfaludy Társaság újabb pályázatot írt ki. Ezt a pályázatot Erdélyi János készítette elő, s az ő utasítására vették fel a követelmények közé a népies formát. A pályázat szövege: „Készíttessék költői beszély, versben, melynek hőse valamelyt, a nép ajakin élő történeti személy, például: Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb. Forma és szellem népies legyen. Beküldés határnapja: nov. 26. 1846. Jutalma 15 db arany.” A Toldi már egyöntetű győzelmet aratott, s nemcsak a pályadíjat nyerte meg (1847. február 6-án, amikor a társaság a kitűzött 15 aranyat kivételesen húszra emelte), hanem bírálói ámulatát is. Egyszerre ünnepelt költő lett, jeles írók figyelme fordult feléje, és Petőfi volt az első, aki üdvözlésére sietett. Egy évre rá a Kisfaludy Társaság is tagjai közé választotta.

Ez időtől kezdve folyamatosan írogatott az Életképekbe és a Pesti Divatlapba kisebb költeményeket. 1847-ben készítette el a Toldi estéjét és mellette a Murány ostromát. 1847. június 1-10-én Petőfi meglátogatván őt, szoros barátság szövődött köztük és sűrűn leveleztek. Levelezésük jelentős kor- és irodalomtörténeti dokumentum.

1848-ban a Kisfaludy-társaság tagjai sorába vette őt fel. 1848-49-ben néhány verset és kisebb elbeszélést írt a folyóiratokba, néhány közéleti helyzetdalt írt (Nemzetőr dal), de nem hozott létre jelentékeny esztétikai értéket, mivel a közösségi hangnem távol állt szubjektív líraiságától. A kormány által megindított Nép Barátja c. lap szerkesztését nem vállalta el, csak nevét kölcsönözte oda, a valódi szerkesztő Vas Gereben volt. Arany eleinte több költeményt és népszerű politikai cikket irt bele, de 1849. március 10-től már neve se fordul elő a lapon. Mint nemzetőr részt vett a szalontai századdal az aradi várostrom körűli szolgálatban, mintegy 8-10 hétig. A szabadságharc alatt is folyvást jegyző maradt 1849 tavaszáig. Ekkor a magyar belügyminisztériumnál fogalmazói hivatalt vállalt és lakását Debrecenbe, majd Pestre tette át. Családja Szalontán maradt, hol Petőfi családja 1849 január végétől májusig náluk lakott.

A szabadságharc után

A világosi fegyverletétel után egy ideig bujdosni kényszerült, mint magánegyén lakott Szalontán 1851 őszéig. Időközben Tisza Lajos hívta meg Gesztre, hogy fiát, Domokost a költészetre oktassa. Szemléletének ellentmondásaira jellemző, hogy a bukott forradalmat kétféleképpen értékelte: elégikusan és ironikusan.

Az 1851. év második felében a nagykőrösi református gimnáziumban a magyar és latin nyelv és irodalom tanárává választatott, hova azon év őszén egész családjával át is költözött. A hely parlagiasságával feloldhatatlan ellentmondásba került tehetsége. 10 évig mégis lelkiismeretes, pontos tanár volt. Az 1850. évtől fogva újra dolgozgatott folyóiratokba s albumokba, leginkább lírai költeményeket írt. Ezen időszakból valók nagyobb művei is. Mint nagykőrösi tanár rendszeresebben kezdte tanulmányozni a magyar nyelvet és irodalmat. A világirodalom nagyobb eposzait is újra olvasgatta. Egy pár értekezést írt az Uj Magyar Museumba. (1854., 1857.)

Az MTA tagjaként

A Magyar Tudományos Akadémia tíz évi szünet után 1858. december 15-én nagygyűlést tartván, előbb levelező, majd ugyanaz nap rendes taggá választotta s székét 1859. október 31-én Zrínyi és Tasso c. értekezésével foglalta el.

Mentora, Szilágyi István biztatására, teljesen egyedül tanult meg angolul. Beszélni nem tudott, csak az írásképet ismerte. Közben betegeskedik, gyomorbántalmai vannak. 1860. július 15-én a Kisfaludy Társaság igazgatójának választotta s ő elfoglalván ez állást, Pestre költözött, egyszersmind 1860 novemberében megindította a Szépirodalmi Figyelőt, amelyet 1862 október végéig szerkesztett, mire 1863-ban a Koszorút indította meg, amely 1865. június végén szűnt meg. Arany mindkét lapban számos cikket, úgy mint írói arcképeket, értekezést a magyar verselésről és bírálatokat írt. Belső feszültsége versek írására ösztönözte. Lírája ebben az évtizedben bontakozott ki legsokoldalúbban. Mélyen átélte a polgárosodó világ elidegenedését.

1865-ben leánya, Juliska, méhgyulladást kapott - szervezete legyöngült, majd a tüdőbaj végképp legyőzte, fél évvel azután meg is halt, hogy Szél Kálmántól megszületett kislánya, Szél Piroska (a költő unokája). Szeretett leányának váratlan halála mélyen megrendítette Arany Jánost, olyannyira, hogy amikor verset kezdett írni lánya emlékére, a negyedik sor után megakadt, s ezt írta füzetébe a folytatás helyett: "Nagyon fáj! nem megy!" A családi életében bekövetkezett tragédia hatására több mint egy évtizedre a költő is elhallgatott benne. 1868-tól Aranyék nevelték Juliska kislányát, aki 21 éves korában ugyancsak a tüdőbaj áldozata lett.

Szalay László elhunytával a Magyar Tudományos Akadémia titkára lett 1865. január 26-ával; az új alapszabályok kihirdetése után pedig 1870. január 17-én a közgyűlés főtitkárnak nyilvánította. A király, koronázása alkalmával 1867-ben a Szent István-rend keresztjével tüntette ki.

1865-től 1876-ig eredeti művein alig dolgozott valamit. 1877-ben lemondott főtitkári hivataláról, de ezt az Akadémia nem fogadta el; Arany azonban 1879-ben harmadízben kérte fölmentését a titkári hivataltól; az akadémia ekkor elfogadta lemondását. Miután titkári fizetését 1877 óta nem vette fel, legalább az akadémia palotájában elfoglalt lakásnak további megtartására kérték föl, egyszersmind a tiszteletbeli főtitkári címet ruházták reá 1879. május 22-én. Ugyanezen a gyűlésen igazgató taggá is választatott. Hivatalától való visszavonulása után számos lírai költeményt s balladát irt.

Toldi szerelme

1879-ben készült el a Toldi szerelme című elbeszélés tizenkét énekben, amelynek első kiadása két hónap alatt elfogyott. A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság is jutalmával tüntette ki. Élete végén Arany nagyobb vállalkozásai közül csak a Toldi szerelmét fejezte be.

Toldi estéje

Aranyt a bukott forradalmi korszak írójának szokás tartani. Igaz, a forradalom alatt lapot is szerkesztett (Nép Barátja), a szabadságharc ügye mellett végig kitartott, s mélyen átélte a bukás tragikumát, rezignációja világlátásából is szervesen következett. Ezt tükrözik a Toldi estéje és A rab gólya is.

Betegsége és halála

Ettől fogva egész haláláig keveset dolgozott, mert egészsége megrendült: 1868-ban veszélyes máj- és bélgyulladást állapítottak meg nála, s emiatt évenként a karlsbadi fürdőt látogatta. 1870-ben megoperálták, és több epekövét távolították el. Hallása és szeme is gyöngülni kezdett, de neje gondoskodásának és adekvát étrendjének köszönhetően még hivatalos állását is betölthette.

Az 1870-es évek során befejezte a Hamlet és a János király fordítását, lefordította Arisztophanész összes műveit, elkészült a Bolond Istókkal, valamint megírta az Őszikék című ciklusát, s bevégezte a Toldi-trilógia középső részét, a Toldi szerelmét.

Régi betegsége, a heveny hörgőgyulladás, 1878 áprilisában lépett fel ismét, súlyosabb alakban, míg végül a Petőfi-szobor 1882. október 15-i avatásán megfázott, s tüdőgyulladást kapott. Ettől kezdve állapota fokozatosan romlott. 1882. október 22-én déli 12 órakor hunyt el Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia palotájában, élete 66-ik, házasságának 42-ik évében.

Temetésére 24-én, délután 3 órakor került sor a Kerepesi temetőben, a református egyház szertartása szerint. Végső nyughelyére az akadémia tagjai testületileg kísérték. Ravatalánál Gyulai Pál, Szász Károly és Török Pál református püspök tartottak gyászbeszédet. Később a Margitszigetről áttelepített tölgyeket ültettek a sírja fölé.

A Kisfaludy-társaságban 1883. október 24-én Gyulai Pál, a Magyar Tudományos Akadémiában, az 1884. június 8-i ülésen pedig Szász Károly tartott fölötte emlékbeszédet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Lap tetejére

lap tetejére

Google+ Erzsébet