2012. augusztus 2., csütörtök

Szabó Lőrinc : Nyitnikék - Téli este - Lóci elalszik




 Szabó Lőrinc : Nyitnikék

Alszik a hóban     
a hegy, a völgy;
hallgat az erdő,
hallgat a föld.

Mikor legutóbb
jártam itt,
nyár nyitogatta
pipacsait,

a nyár nyitogatta,
temette az ősz;
és volt, aki vesztett,
és nincs, aki győz.

Lombnak, virágnak
nyoma sehol,
fekete csontváz
a fa, a bokor,

s halotti csipke
a díszük is,
az a törékeny
tündéri dísz,

mit rájuk aggat
éjszaka
fehér kezével
a zuzmara.

Alszik a hóban
a hegy, a völgy,
hallgat az erdő,
hallgat a föld.

Egyszerre mégis
rezzen a táj:
hármat fütyül
egy kis madár.

Háromszor hármat
lüktet a dala,
vígan, szaporán, mint
éles fuvola.

Az a fuvolás
a Nyitnikék!
Már kezdi is újra
az énekét:

kék füttyre mindig
'kvart' lefelé:
nem sok, de örülni
ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!

Nyitni, de - nyitni, de -
nyitni kék!
Fütyülöm én is
énekét.

Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
a telet bírni
illenék!

Bírni és bízni
illenék!
Fütyül és elszáll
a Nyitnikék.

Nyitni kék! - fütyülök
utána
s nézek az eltűnő
madárra.

Nyitni kék, fütyülöm,
nyitni kék,
hinni és bízni
kellenék,

mint az a fázó
kis madár,
aki sírja, de bírja,
ami fáj,

akinek tele rosszabb,
mint az enyém,
és aki mégis
csupa remény.

Nyitni kék, indulok,
nyitni kék,
fog az én szívem is
nyitni még.

Nyitni kék! Ébred
a hegy, a völgy,
tudom, mire gondol
a néma föld.

Ő volt a szája,
a Nyitnikék,
elmondta a holnap
üzenetét:

a hitet, a vágyat
fütyülte szét,
kinyitotta a föld
örök szivét:

fütty-fütty-fütty, nyitni kék,
nyitni kék -
Nyisd ki, te, versem,
az emberekét!

1933



Téli este

Lócika megjött, hároméves,
a szél kicsípte, friss, piros,
veti mackóját, s magyarázza,
hogy nincs odaki semmi rossz,

és füstöl a ló orra, és ő
nem borult fel a ródlival,
s az ablaknál ölembe mászik
a kinéz és szól: - Csak az a baj,

hogy korán kellett hazajönni!
- s mesél és nézi csillogó
szemmel, hogy táncoltatja ott kint
fehér pillangóit a hó.

Mesél, s én érzem, gyönge szíve
a kezem alatt hogy dobog,
és egy őzike jut eszembe,
erdő és erős farkasok,

és háború és védtelenség,
és mindaz, ami hazajövet
láttam az utcákon, s amit ti,
ti is tudtok mind, emberek:

mind ami kín itt van köröttünk
s ami már ki se mondható,
mert ami még kimondható,
már az is csak irtózni jó.

... Mi lesz, őzike?...A gyerek újra
tapsol: -- Apu, de szép a tél! --
Jó volna hinni, néki hinni,
aki nem tudja, mit beszél.

1933


Szabó Lőrinc : Lóci elalszik

Azt hittük, már rég alszik, és
egyszerre frissen, hangosan
megszólalt a szomszéd szobából
Lóci, a kisfiam.

"Anyuka, kit temetnek el?"
- kérdezte; és mi, a nagyok,
összenéztünk, és a szemünkben
veszély volt és titok,

hogy mire gondol Lóci és
mitől fél, hol jár az esze,
s a meglepetés zavarában
nem felelt neki senki sem.

"Kit tesznek le a föld alá?"
- sürgette most már a gyerek.
"Azt, aki meghalt" - szólt az anyja
gyorsan és nevetett.

"A-azt?" - békült meg a kicsi,
felejtve minden rossz gyanút.
"Csak azt?...Akkor jó!" - tette hozzá
és most már elaludt.

1933

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Lap tetejére

lap tetejére

Google+ Erzsébet