2011. november 16., szerda

Kormos istván : Mese Vackorról, egy pisze kölyökmackóról



Mese Vackorról, egy pisze kölyökmackóról

Megismerünk egy pisze kölyökmackót, aki mindig elcsavargott az erdőn

Hol volt,
hol nem,
messze, messze,
volt egy boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
Vackor nevű
kicsi medve,
nem is medve,
csak egy apró,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.

Az az apró,
kölyökmackó,
az volt ám csak
nagy csavargó,
egész nap járta az erdőt –
hiába kereste anyja,
bömbölt utána az apja,
nem lelték a csöpp tekergőt.

Hát egy szép nap,
alkonyatkor,
megint messze
kószál Vackor,
csalta játék,
tarka lepke –
itt egy kicsit vackort szedett,
vackort, azaz vadon termő
erdei vadkörtét, ahogy
vadon termette az erdő,
ott egy kicsit fára mászott,
le a fáról,
föl a fára,
szagos fűbe heveredett,
barlangba bújt bújócskázva;
addig,
addig,
napnyugodtig,
míg elérte,
el az este.

Este,
este,
csöndes este,
sötét a távol,
a messze,
sötét a hegy
és az erdő.
Fenn az égbolt elsötétül,
a kék sötétebbre kékül,
sötét dunyha:
száll a felhő.
Fél is ám a kicsi medve,
megriad a pisze mackó,
menne haza
árkon-bokron,
futna átal
dimben-dombon,
bújna anyja bundájához,
apjához a csöpp csavargó.

Hanem
hajjaj,
nagy ám
a baj!
Mert elmosta,
el az este,
elmosta az árkot-bokrot,
el a szelíd dimbet-dombot,
amin átal
az az apró,
az a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó
az otthonát megkeresse.

Fölötte az ég ragyog:
feljöttek a csillagok,
de a piszén pisze,
boglyos,
a bolondos,
erdő mélyiben zokog.
Hull a könnye,
hulldogál,
csöpp mancsára
csurdogál:
szipog,
szepeg,
hüppöget,
ejt nagy kövér
csöppöket,
ül egy lombos
fa alatt,
és keserves bánatában,
vigasztalan búsultában
szíve majdhogy megszakad.

Hát az apja
micsinál?
Talán nyugodtan
pipál?
Ugyan nem,
hanem az erdőn
kölyke után ordibál:
– Vackor fiam,
hallod-e?
Héj, te kölök,
fuss ide!
Szaladj hozzám,
hogyha mondom,
mert elraklak,
rontom-bontom!

Hanem mire
kiabál?
Csöpp kölykére
nem talál.
Bejárhatja,
be az erdőt –
mehet átal
árkon-bokron,
mászhat átal
dimben-dombon,
sűrű erdőn csatangolhat,
barlangokban barangolhat,
míg egy fa alatt meglátja,
nagy hüppögve megtalálja,
meg a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze csöpp tekergőt.

Örömében felkiált,
ölbe kapja csöpp fiát:
– Vackor kölykem,
hallod-e?
Hogyan császkáltál
ide?
Nem megmondtam,
el ne kószálj,
tiltottam, hogy
messze bóklálj,
hanem ez volt az utolsó –
többet minket
nem ijesztesz,
hét határra
nem tekergesz,
mert aszondom,
kutya brumma:
holnap reggel kézen kaplak,
és az óvodába adlak,
az ám,
te pisze csavargó.

És apjával akkor
hazasétált Vackor.

Vackor elindul az óvodába

Másnap reggel
a napocska
fönn az égen,
fönn a kéken,
fönn a világ tetejében
sugarát özönnel ontja;
rásüt a kerek világra,
rá a hegyre,
az erdőre,
fűre,
fára
és a virágra;
beragyog az erdő mélyén
Vackorék hűs barlangjába,
és a barlang
hűvös mélyén
ama alvó
kölyökmackó
híres,
neves,
nevezetes,
piszén pisze csöpp orrára.

Szól is Vackor
édesanyja:
– Ne aludj már,
te mihaszna!
Kelj föl hamar,
kölykem, édes!
Reggelizni,
héj, te éhes!
Nézd, hogy süt a
napocska,
épp arra a
híres,
neves,
nevezetes,
piszén pisze orrodra!

Hanem bizony
az az apró,
nevezetes
kölyökmackó
nem hallgat anyja szavára –
egyet mordul,
kettőt ásít,
messze hangzót,
óriásit,
s fordul szépen a hasára.

Apja is szól:
– Kutya brumma!
Meddig kell még
az a dunna?
Kelj föl, Vackor,
mert aszondom,
hogyha én elnáspángollak,
istenesen elporollak,
sajogni fog ám a bunda!

Erre Vackor
ugrik ám,
pattan az ágyból
szaporán,
szökik talpra
az az apró,
piszén pisze
kölyökmackó;
szeméből az álmot törli,
és köszönti
apját,
anyját,
s két mancsával elfésüli
kerek kobakján a boglyos,
lompos,
loncsos
és loboncos,
híres,
neves,
nevezetes
nagy bozontját.

Reggelije:
tejeskávé,
kávé mellé
édes málé,
málé mellé
csalamádé,
utána meg
csokoládé.
Útravaló:
három vackor.
Kézbe, azaz mancsba kapja,
s indul akkor.

Megcsókolja
édesanyja,
barackot nyom kobakjára,
s hívja apja,
szólván hozzá:
– Gyere, Vackor.
Búcsúzz el anyádtól estig,
ha nem estig,
valameddig,
s induljunk az óvodába,
induljunk el, kölykem, akkor.

És elindult akkor
óvodába Vackor.


Vackor az óvodába érkezik

Hej, óvoda,
óvoda,
de fényes az ablaka,
de tágas az ajtaja,
de szép tiszta
minden terme,
zsibong a sok
gyerek benne;
olyan, mint egy kacsalábon
forgó, ékes palota.

Hej, óvoda,
óvoda,
de sok gyerek
jár oda:
Katona Anna – egy,
Varga Bence – kettő,
Pór Jutka – három,
Fazekas Marci – négy,
Fazekas Eszter – öt,
Domokos Matyi – hat,
Vas Pista – hét,
Pengő Gyöngyi – nyolc,
Fodor Dávid – kilenc,
Kováts Vicu – tíz,
tíz,
tíz,
tiszta víz,
sok gyerek,
sok cseprő-apró,
ahová indult a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
híres,
neves,
nevezetes,
piszén pisze kölyökmackó.

Ha elindult
valahára,
megérkezett
nagy sokára,
odaért az óvodába
a csöpp, piszén pisze mackó –
megállt az apjával akkor
a tárt ajtó előtt Vackor,
s nem tudta, hogy mi fán terem
s hogy mire való az ajtó.

Nézi,
nézi,
nézegeti,
tányértalpát
emelgeti,
a kilincset végignyalja;
az üveget
karmolássza,
hétszer körül-
kerülgeti,
a lábtörlőt
markolássza,
kóstolgatja,
majd lenyeli,
de nem tudja,
hogy a csengő,
mire szolgál az a zengő,
nem tudja a csöpp mihaszna.

Nagyot nevet
Vackor apja,
s így kiált fel:
– Kutya brumma!
Ide hallgass,
kölykem, Vackor!
Csöngetek egy messze hangzót,
s tüstént kinyitják az ajtót,
aztán szépen besétálunk,
be az óvodába akkor!

Úgy is tettek.
Becsöngettek.
Szólt a csengő,
messze hangzó,
s tüstént kinyílott az ajtó.

És besétált akkor
az apjával Vackor.


Vackor bemutatkozik a gyerekeknek

Hej, óvoda,
óvoda,
az volt ám csak
a csoda!
Mint valami kacsalábon
forgó, ékes palota.
Kinyílott az ajtaja,
fénylett szárnyas ablaka,
ragyogott sok
fényes terme,
zsongott a sok
gyerek benne:
Katona Anna – egy,
Varga Bence – kettő,
Pór Jutka – három,
Fazekas Marci – négy,
Fazekas Eszter – öt,
Domokos Matyi – hat,
Vas Pista – hét,
Pengő Gyöngyi – nyolc,
Fodor Dávid – kilenc,
Kováts Vicu – tíz,
tíz,
tíz,
tiszta víz,
s ahogy állt köztük a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó,
az az apró,
azt se tudta:

kicsoda,
azt se tudta:
micsoda,
ki az apja,
ki fia!

Meleg volt a bunda rajta,
foghatta mancsát az apja,
szégyen ide,
szégyen oda,
elsírta magát az apró,
lompos,
loncsos
és bozontos,
híres,
neves,
nevezetes,
piszén pisze kölyökmackó.

Ajjaj,
jajjaj,
hajjajjaj!
Most lett még csak
csuda zaj!
De még milyen messze hangzó!
Ahogy a terembe lépett
az a híres,
nevezetes,
síró,
rívó,
piszén pisze kölyökmackó.

Vackor apja
így szólt akkor:
– Héj, gyerekek,
figyeljetek!
Ez a síró kölyökmackó
az én kicsi kölykem,
azaz:
az én pici fiam,
Vackor!
Ne nevessetek hát rajta,
azért bömböl a mihaszna,
mert még nem járt óvodában.
Örökösen
erdőn kószált,
barlangunktól
messze bóklált,
most lett ember igazában!
Aszondom hát:
kutya brumma,
igaz mackószívet takar
ez a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
bundásságos barna bunda!

Elhallgat a sok gyerek,
már csak Vackor pityereg,
szipog,
szepeg,
s csöpp mancsával
maszatolja el a képén
a keserves könnyeket.
Aztán sóhajt:
– Hóha, hó!
Fára mászni
vóna jó!

Szól az óvó néni akkor:
– Gyere bátran,
kicsi Vackor!
Nyújtsd ide a csöpp kezed.
Mondd meg, kedves,
honnan jöttél,
hány éves vagy,
hol születtél,
mondd meg szépen,
merre jártál,
hol kószáltál,
hol bóklásztál,
ne félj itt, te piszén pisze,
gyere bátran közelebb!

Közelebb lép akkor,
s csak ennyit mond Vackor:

– Brumma, brumma,
hóha, hó!
Fára mászni
vóna jó!
Az én körmeim nagyok,
öt és fél éves vagyok,
sűrű, sötét rengetegben
egy szép napon megszülettem,
örökké csak erdőn jártam,
ott kószáltam,
ott bóklásztam,
magasságos fákra másztam,
barlangokban bújócskáztam,
szagos fűbe heveredtem,
mikor pedig
éhes voltam,
finom érett
vackort ettem.
De már erdőn
nem tekergek,
apát,
anyát,
nemzetségem atyafiát
csavargással nem ijesztek.

Hadd járhassak óvodába,
ilyen csudás palotába,
meghálálom,
ha nem, akkor
ne legyen a nevem Vackor!

A gyerekek
körbefogták,
s a kis boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackót
nagy vihánccal átkarolták:
Katona Anna – egy,
Varga Bence – kettő,
Pór Jutka – három,
Fazekas Marci – négy,
Fazekas Eszter – öt,
Domokos Matyi – hat,
Vas Pista – hét,
Pengő Gyöngyi – nyolc,
Fodor Dávid – kilenc,
Kováts Vicu – tíz,
tíz,
tíz,
tiszta víz,
sok gyerek,
sok cseprő-apró,
és közöttük brummogatva
ott táncolt az a csöpp boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.

És ott maradt akkor
óvodásnak Vackor.


Vackor megmondja, hogy nem szereti a mézet

Hol volt,
hol nem,
volt az apró,
híres,
neves,
nevezetes,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó,
akit elvitt óvodába,
el az öreg apamackó.

Héj, az óvodában Vackor
első napon szökni próbált,
nem is egyszer,
hanem hatszor!
Szökni, de minek?

Ha az okát
tudta volna,
ha egy szóval
mondta volna,
akkor is –
ki érti meg?
Mert hát sehol a világban,
világ bármelyik zugában
nem élhet olyan vidáman
az a híres
kölyökmackó,
ahogy ama szóban forgó,
kényes,
fényes,
kacsalábon pergő-forgó,
gyönggyel ékes
palotában.

Miért is ne járna oda?
Hiszen mennyi csudaszépet
rejt a házak közé búvó
öreg óvoda!
Éppen ezért
a csöpp Vackor
megbánta, hogy szökni próbált,
szökni hatszor;
leült hát a piszén pisze,
hoppsz!
leült egy kicsi székre,
a körötte zsizsgő-bozsgó
óvodások gyűrűjébe.

Hogyha leült,
hát nem állott,
csavarogni
nem kívánt ott,
énekelt épp a sok gyerek
s az az apró,
híres,
neves,
nevezetes,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.

Száll az ének
magosan,
fújta velük
hangosan,
mély hangját kieresztette,
mint egy vénséges vén medve:

„Cifra palota,
zöld az ablaka,
jöjj ki, harmatos szép rózsa,
vár a viola.

Kicsi vagyok én,
majd megnövök én,
esztendőre vagy kettőre
férjhez megyek én.”

Szállt az ének
magosan,
fújta Vackor
hangosan,
aztán véget ért az ének,
aztán asztalt terítettek,
aztán csak elcsendesedtek,
s nekiláttak az ebédnek.

Azaz nekiláttak volna,
mert a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze csöpp mackónak
igencsak megnyúlt az orra.
Héjjha, de meg ám!
Alig tekingetett széjjel,
egy nagy üveg:
TELI MÉZZEL,
telis-tele virágmézzel
állt az asztalán.

Szól Fazekas Marci:
– Kezdd el!
Egyél, kenyeres pajtásom,
tied az egész üveggel!
Szól Katona Anna:
– Rajta!
Az efféle virágmézet
szereti a mackófajta!
Vas Pista is mondja:
– Kééééérlek!
Ha nagy leszek,
költő leszek,
s csak ezt zengem:
Jók a mézek!

Hanem Vackor csöndesen
csak ennyit mond a kisszéken:
– A mézet nem szeretem.

Héjjha,
hujjuj!
Micsoda?
Az volt még csak
a csoda!
Ilyen csudát se látott még
a jó öreg óvoda.

Hát létezik olyan medve,
aki mézet nem eszik?
Mondta a bölcs Kováts Vicu,
hogy ilyen különös,
apró,
mézet nem kívánó mackó
talán minden ezer évben
véletlenül születik.

Feleli bűnbánón Vackor:
– Ne szidjatok azért, kérlek,
inkább megeszem a mézet,
meg én akkor.
De hát ha nem szeretem?
Én legjobban a világon,
túl minden méznyalintáson,
a jó vadkörtét kívánom,
vadkörtét – illetve vackort;
vackort adjatok nekem!

– Ne búsuljál, Vackor,
amért nincsen vackor!
Fölösleges keseregned:
nem muszáj a mézet enned.
Egyél főzeléket szépen,
van itt elég
tökfőzelék,
s finom édes
túrós rétes.
De rendesen ülj a széken!
Ne nyúládozz a tányérba,
főként pedig a máséba!
Itt a kanál,
ezt vedd mancsba,
szépen tányér fölé tartva,
így kell merni,
és így enni,
s meglásd, hogy nem lesz baj semmi!

És sóhajtva akkor
asztalhoz ült Vackor.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Lap tetejére

lap tetejére

Google+ Erzsébet