2011. szeptember 20., kedd

Jókai Mór regényíró, a „nagy magyar mesemondó”, országgyűlési képviselő, főrendiházi tag, a Magyar Tudományos Akadémia igazgató-tanácsának tagja, a Szent István-rend lovagja, a Kisfaludy Társaság tagja, a Petőfi Társaság elnöke, a Dugonics Társaság tiszteletbeli tagja.


Dr. ásvai Jókai Móric (Komárom, 1825. február 18. – Budapest, Erzsébetváros, 1904. május 5.) regényíró, a „nagy magyar mesemondó”, országgyűlési képviselő, főrendiházi tag, a Magyar Tudományos Akadémia igazgató-tanácsának tagja, a Szent István-rend lovagja, a Kisfaludy Társaság tagja, a Petőfi Társaság elnöke, a Dugonics Társaság tiszteletbeli tagja.

Családja, ősei

Egyik névadó ági felmenője, Jókay Mihály I. Lipót király alatt Esztergom várában volt zászlótartó, a vár vivásánál fölfedezvén, hogy a tüzérek megvannak vesztegetve, maga irányzott egy ágyút, s úgy célzott, hogy a vár alatt táborozó törökök közül egy basának a karját sodorta el a golyó. Érdemeiért 1668. február 5-én címeres nemeslevelet nyert.

Jókai Mór Komáromban kisbirtokos református nemesi értelmiségi családban született, ásvay Jókay József ügyvéd (1781-1837) és banai Pulay Mária gyermekeként 1825. február 18-án. Rá két nappal, február 20-án kereszteltetett meg. Édesapja elszegényedett nemes volt; miután a földjeit kénytelen volt eladni, ügyvéddé lett. Barátja volt az irodalomnak (amint maga írja: «tisztelettel, még pedig különös tisztelettel viseltetem hazánknak minden jelesebb poétai lélekkel ékeskedő fiai eránt»); maga is írt időtöltésből verseket, összeirogatott más szerzőktől érdekes dolgokat; ügyes rajzoló s festő is volt és jegyzeteit találóan illusztrálta. 1812. augusztus 14-én lépett házasságra Pulay Máriával. A családnak Móric volt az ötödik gyermeke (de két bátyja még csecsemőként meghalt).

Neve

Eredetileg Jókay Móricnak hívták, mivel Móric néven anyakönyvezték. Egy anekdota szerint írótársa, Tóth Lőrinc címzett először egy levelet „Jókay Mór úrnak”, amin Jókai kezdetben bosszankodott, s frappáns válaszul ő maga is „Tóth Lőr úrnak” címezte leveleit. Később Petőfi noszogatására kezdte az irodalmi életben a Jókay Mór nevet használni. 1848. március 15. után nevében az y-t i-re cserélte, ezzel is jelezte, hogy nem akar élni a nemesi származás előnyeivel, így legismertebb regényei már Jókai Mór néven jelentek meg.

Tanulóévei

Az elemi iskoláit 1831-ben Komáromban kezdte meg, 1832-ben már ugyanott a református középiskolában a gimnáziumi declinisták sorába lépett és 1833-ban conjugista lett; mind a két osztályban Keresztesi Barsi József volt a tanára. 1834-35-ben grammatista volt Sörös Lajos tanárkodása alatt. A kis Móricban korán jelentkezett az erős képzelődés. Ennek tulajdonítható ideges félénksége, mely egyebek között abban nyilvánult meg, hogy rettegett a nagy szakállú zsidóktól, a kutyáktól és különösen attól, hogy élve eltemetik. Szülei nem eresztették el a háztól, pajtásai nem igen voltak, magában, bizarr játékokkal szeretett mulatni. Nagy hatást gyakorolt lelkére édesatyja, ki barátja volt az irodalomnak, színészetnek és maga is írogatott időtöltésből verseket, rajzolgatott, festett, mesélt az 1809-es nemzeti felkelésről, melyben részt vett; valamint édesanyja, ki jeles adomázó volt. Mindezen hajlamokat Jókai a szüleitől örökölte. Kilenc éves korában megjelent két verse nyomtatásban (egy rímes rébusz a Regélő 1834. 70. számában, és egy négysoros vers A város bolondjáról a Helmeczy Társalkodójában 1834. 54. számában), melyeket Tóth Lőrinc vitt magával Pestre s ott adatta ki.

1835-ben Pozsonyba adta őt atyja cserébe Zsigmondy Sámuel ágostai evangélikus líceumi tanárhoz, a német nyelv megtanulása végett, hol tanulmányait folytatta. Schröer Tobiás Godofréd volt a tanára, ki az akkori idők szelleme szerint szigorúan óvta az ifjakat a magyar beszédtől és irodalomtól. Jókai a német nyelven kívül jól megtanult latinul és a görögbe is belekezdett – kitűnő tanuló volt. 1837-ben hazatértekor már halálos betegen találta szeretett atyját és még azon évben el is vesztette. A fájdalom ágyba döntötte a gyermekifjút és méltán féltették életét. Hálával emlékezik a költő «áldott jó Eszter nénjére», aki őt ápolta, mert ennek az ápolásnak köszöni, hogy életben maradt. Gimnáziumi tanulmányait szülővárosában folytatta. Tanárai közül nagy szeretettel és hálával emlékezik meg Vály Ferencről, aki később sógorává lett. Úgy jellemzi őt, mint puritán szigorúságú, sokoldalú, tudományosan képzett férfiút és jeles tanárt. Tőle tanult meg Jókai három év alatt franciául, angolul és olaszul; az ő vezetése alatt készítette retorikai (1837-38) és poetikai (1838-39) feladatait. Jókainak télen-nyáron mindennap reggel öt órakor ott kellett lennie tanítója írószobájában és ezt úgy megszokta, hogy idős korában is reggel hat órakor kel felt és 10 órára elvégezte írnivalóját. Az 1839-40. iskolai évben a logikai tanfolyamot ugyancsak a komáromi református középiskolában végezte Vály vezetése mellett. A II. bölcseleti osztályra, melyet akkor fizikának neveztek, az 1841-42. iskolai évre a pápai református főiskolába küldte őt édesanyja, ahol végül az érettségit letette. Jeles tanárai voltak, köztük a természettudós Tarczy Lajos, ki egyébként az irodalmi foglalkozásban is vezetője volt az ifjúságnak. A szerencsés véletlen több tehetséges kortárssal, többek közt Kerkapoly Károllyal, Petrich Somával, Kozma Sándorral és Petőfi Sándorral hozta össze; utóbbival szoros barátságot kötött.


Jókai 11 tantárgyból mind a két félévben csupa kitűnő osztályzatot kapott és az elsők között volt mint poéta is. Volt ugyanis a főiskolában egy képző-társulat, melynek tagjai hetenkénti üléseikben a beadott irodalmi műveket bírálták, s amit elfogadtak, azt a szerzők felolvasták és saját kezűleg az érdemkönyvbe iktatták. 1841. november 21-én érdemkönyvbe írásra ítélték: Mi az? c. lírai költeményét, majd 1842-ben Az istenítélet c. elbeszélését. Írt még számos lírai művet, 1842. július 26-án pedig egy arany jutalmat nyert Tűz és víz c. elbeszélésével.

Írói pályafutásának kezdete

Erős és gyakori mellfájás kínozta, meg volt róla győződve, hogy tüdővészben van. Az iskolai év bevégeztével, augusztus 21-e után hazament szüleihez. Petőfi s Orlay pár nappal azután szintén elhagyták Pápát és Komáromnak kerültek, hogy Jókait meglátogassák; az anya szívesen fogadta és csak három nap múlva bocsátotta el őket. Levegőváltozásra lévén szüksége, anyja Kecskemétre küldte őt jogot tanulni. Ezen alföldi város testére, lelkére egyaránt üdvösen hatott. «Itt lett belőlem ember! Itt lett belőlem magyar író», mondja visszaemlékezésében ő maga. Mellbaja teljesen megszűnt, szervezete megerősödött. Megismerte az igazi magyar népéletet, a népjellemet, a puszták világát. Kecskeméten a visszatért életkedv elég változatossá tette napjait. A sugárzó szemű szőke fejű, választékos modorú ifjú meg is tudta magát kedveltetni a diákság körében. Szorgalmasan tanult, de volt ideje színielőadásokat rendezni, bennük játszani, rajzolni s festeni; sőt, kis diákokat is tanított rajzolni. Itt írta a Zsidó Fiút 1842-ben. A darab pályázatra lévén szánva, idegen kézzel kellett írva lennie. Petőfi mint színész 1843 január közepén Kecskemétre került s felkereste Jókait. A színészköltő sanyarú helyzetben volt, Jókai arra kérte őt, másolja le drámáját, gondolván, hogy majd tisztességes honoráriumot ad neki. Petőfi örömmel tette meg a baráti szolgálatot; a honoráriumot azonban nem fogadta el. Jókai tehát azzal fejezte ki háláját, hogy lefestette barátját olaj-miniatureban, violaszín sárga gombos frakkban. Petőfi nagyon megörült a képnek és később is szívesen mutogatta azt pesti barátjainak. (Ekkor festette bankházi Ács Pál arcképét is, mely a kecskeméti főiskola birtokában van). Jókai március 8-án nyújtotta be darabját a Magyar Tudományos Akadémiához és október 31-én dicséretben részesült (a pályadíjat Obernyik Főúr és pór c. drámája nyerte el.)

Április elején elkisérte Petőfit Pestre s együtt ment vele Frankenburg lakására. A jogi tanulmányok befejezése után egy évig patvarián volt Asztalos István komáromi ügyvédnél, azután mint jurátus Molnár Józsefnek irodájába jutott Pesten. Javadalma volt szálláson kívül 6 forint egy hónapra. Petőfi már ekkor Pesten lakott és ünnepelt költő volt. Örömmel fogadta Jókait és büszkén mutatta be fiatal írótársainak, akik az Életképekben megjelent Nepean sziget után ismerték. Ekkor írta Petőfi Jókai Mórhoz c. költeményét, mely a Pesti Divatlapban (1845. II. 37. sz. dec. 11.) jelent meg.

Orlai Petrich Soma: Petőfi Sándor (1840-es évek)

1845-ben a nyári hónapokat Komáromban édesanyja körében tölté; a társaságot kerülve rendesen kora reggel ment ki szigeti kertjükbe s késő este tért haza; ott készült az ügyvédi cenzúrára s írta a Hétköznapok c. regényét. Olykor ellátogatott Orbán Gábor városi rajzmesterhez, hol olajba festett egy várat. Az 1845-46-os telet ismét Pesten töltötte, többnyire Petőfi Sándor, Lisznyai Damó Kálmán, Czakó Zsigmond, Pákh Albert és Vahot Imre társaságában; ezen a télen Tompa Mihály is tartozott a társaságukhoz. 1846-ban letette a cenzúrát, ügyvédi oklevelet nyert és egy pert is vitt, melyet szerencsésen megnyert.

De az ügyvédi pályával csakhamar szakított. 1846-ban, első regényének, a Hétköznapoknak a sikere után az írásnak szentelte életét. Eszménye, az irodalom, vonzotta őt ellenállhatatlanul. Midőn megismerkedett Victor Hugo és főképpen Sue Jenő műveivel, természeti hajlandósága s e példák egyenesen arra utalták, hogy ő is ebben a költői formában és szellemben próbálja meg erejét; egymást követték a lapokban elbeszélései s mutatványai regényéből. 1846-ban Frankenburg lapjánál vállalt foglalkozást, vezetvén a színházi rovatot; nemsokára azonban Helmeczy jelenkoránál az újdonságok rovatának vezetését vette át és itt működött három hónapig.
1846 tavaszán Petőfi ösztönzésére a fiatal írói nemzedék legkiválóbb tagjai állást foglaltak a kiadók és szerkesztők ellen. Ígéretet tettek egymásnak, hogy egy évig semmiféle lapba nem írnak, hanem maguk fognak lapot alapítani, mely az ő irányukat képviseli. Tízen voltak az új irány hívei: Petőfi Sándor, Pálffi Albert, Degré Alajos, Obernyik Károly, Pákh Albert, Bérczy Károly, Tompa Mihály, Kerényi Frigyes, Lisznyai Damó Kálmán s Jókai Mór; mindnyájan a francia iskola tanítványai voltak.

A kormány ismerte embereit, semmi sem volt tehát természetesebb, mint hogy a Tízek Társasága nem kapott engedélyt lap kiadására. Frankenburg felszólította őket, hogy dolgozzanak lapjába; félévi szünet után, a társak felmentették egymást a fogadás alól és Obernyiket kivéve, mindnyájan elfogadták a meghívást. Jókai eleinte a Pesti Füzeteket, majd annak betiltása után a társaság új lapját, az Életképeket szerkesztette, dolgozatai tetemesen fokozták a lap népszerűségét. 1847 közepén Frankenburg az udvari kancelláriánál kapván hivatalt, Bécsbe költözött. Lapjának szerkesztését Jókainak adta át. Petőfi is ekkor tért Pestre (június 14-én) utazásából; Jókai naponta találkozott vele, szövetkeztek a lap érdekében; megnyerték Arany Jánost, Tompa Mihályt és többeket munkatársakul.

Az 1848-49-es forradalom idején

Petőfi nejével 1847. november 4-én megérkezvén Pestre, a Dohány utca 373. sz. alatti Schiller-ház első emeletére költöztek; e lakás egy előszobából és három utcai szobából állott, melyeknek egyikét, melynek a konyhán át külön bejárata volt, Jókainak adták ki (itt laktak együtt 1848. június 12-ig, midőn Petőfi Jókaival összezördülvén, ez elköltözött tőlük). A közös ebédet az aranysasból hozatták, bort egyikőjük sem ivott; az esték beszélgetéssel teltek el tea mellett. 1848. március 14-én az ellenzékikör közgyűlést tartott, melyen az ifjúság, köztük Jókai is, elhatározta, hogy a reformokat 12 pont alakjában a királyhoz fölterjesztik.

Este a Pilvax-kávéházban értesültek a március 13-ai bécsi forradalomról; ekkor már elhatározta az ifjúság, hogy a 12 pont érdekében nem peticionálni, hanem megadásukat követelni fogja. Másnap, március 15-én Petőfi az ifjak kávéházába ment; onnét Vasvári Pállal és Bulyovszky Gyulával Jókaihoz mentek; itt a négy ifjú megegyezett a sajtó felszabadításában. Jókai és Bulyovszky proklamaciót szerkesztettek a 12 ponthoz. A proklamáció elkészülvén, megindultak; mintegy 8 óra volt, mikor az ifjak kávéházába értek; itt Jókai szólt, felolvasta a proklamációt és a 12 pontot. Az Újvilág utcai orvosi egyetemhez érvén, beszóltak a tantermekbe; az ifjak az udvarra tódultak, hol Jókai székre állva, még egyszer elolvasta a proklamációt és Petőfi elszavalta a Nemzeti dalt. Az ifjak vállalkozása magával ragadta a tömeget, mely zajosan követte őket a mérnöki egyetem felé. Jókai ismét felolvasta a proklamációt és Petőfivel újból elszavaltatták a Nemzeti dalt. Ezután a Landerer és Heckenast-féle nyomdához indultak, mely a Hatvani utcában a Horváth-házban volt. A proklamációt és a Nemzeti dalt kinyomatták. Ezalatt Jókai jelentette a történteket a népnek. Fél 12 óra tájt a szabadsajtó első termékeit, a 12 pontot és a Nemzeti dalt, Irinyi József mutatta be a népnek és ezrenként osztották azokat szét. Délután a Nemzeti Múzeum terén népgyűlés volt és innét a városház tanácskozó termébe tódult a nép, hol a többek közt Jókai is beszélt a nép nevében és erre a polgármester Szepessy Ferenc társaival együtt kijelentette csatlakozásukat és aláírta a 12 pontot. Rögtön választottak egy rendre ügyelő választmányt (melynek másnap Jókai is tagja lett). Budán Táncsics Mihályt a rab írót kiszabadították és a Nemzeti Színházhoz vitték. Itt közkívánatra a Bánk bánt adták elő, a sokaság beözönlésére felbomlott az előadás, a zenekar a Rákóczi-indulót harsogtatta; a közönség a Marseillaise-t követelte; majd Egressy a Nemzeti dalt szavalta el; annak eskütartalmú szavait a nép utána dörgé. Vasvári, Irinyi, Petőfi hiába csillapították a tömeget a nézőtérről. Még zajosabban követelt. Ekkor Jókainak az a gondolata támadt, hogy felmegy a színpadra s onnan szól a néphez, és csakugyan felrohant. Ott találta Laborfalvi Rózát, a nagy drámai művésznőt Gertrúd királyné szerepében, aki saját nemzeti színű kokárdáját tűzte mellére. Így felékesítve, egyébként «térdig sárosan (egész nap esett az eső), karbonári köpenyegben, behorpadt cilindere mellett óriási veres tollal, oldalán jurátus karddal», lépett a közönség elé. Meghallgatták és a nép lecsendesedett: lelkesülten, de szépen, rendesen oszlott szét. Jókai a további eseményekben is folyvást élénk részt vett; nemcsak gyűléseken, demonstrációkban, a nemzetőrségben, hanem lapjában is egész lélekkel szolgálta a szent ügyet.
Jókainé Laborfalvi Róza (1848-as portré)

Az Életképek szinte politikai lappá alakultak át. Mint igazi demokrata, nevének nemesi y-ját i-vel cserélte fel. A nemzeti politikát cikkekkel, a Charivari rovatban zseniális elmésséggel támogatta; április 30-tól Petőfivel együtt szerkesztették a lapot, melynek mottója lett: Egyenlőség, szabadság, testvériség. Jókai természeténél fogva mérsékeltebb volt világszabadságért rajongó barátjánál, de ez ellenállhatatlanul ragadta magával. Midőn Petőfi az augusztus 21-iki szavazásnál Vörösmartyt is a kormány mellett hallotta szavazni, azonnal megírta költeményét Vörösmartyhoz, melyben szenvedélyesen elítéli az emberben a költőt; barátai tiltakoztak annak kiadása ellen. Midőn azonban Jókai Laborfalvy Rózával augusztus 29-én történt esküvője előtt nehány napra eltávozott a fővárosból; Petőfi augusztus 27-én mégis kiadta a költeményt az Életképekben. Jókai szerkesztői nyilatkozatban rosszalta Petőfi eljárását, ki erre kiméletlen rangú ellen-nyilatkozatban felelt, hálátlansággal vádolta őt, tiltakozott a leczkéztetés ellen és végül kijelenté, hogy a kiadónak felmondta a szerkesztést. Ezzel köztük a barátság örökre felbomlott és Petőfi ez időtől kezdve egykori barátjával megszakított minden érintkezést. Egyébként ez már elébb hidegséggé változott amiatt, hogy Petőfi nem helyeselte Jókai házasságát és okait Jókai anyjának is megírta, ki szintén ellene volt fia nősülésének, még pedig, mint Jókai sejteti, éppen e beavatkozás miatt. A házasság komoly felzúdulást váltott ki mind családja, mind barátai körében, mivel az akkor már ismert és sikeres színésznő idősebb volt Jókainál és volt egy házasságon kívüli gyermeke is.

1849-ben, Buda bevétele után, egy lakoma alkalmával találkozott utoljára Petőfivel. Jókai ott felköszöntötte azokat, akik ezután fognak meghalni a hazáért. Erre Petőfi, elbúsulva a halál sejtelmétől, oda lépett hozzá s így szólt: «Köszönöm, hogy én értem is ittál».

1848. szeptember 24-én Kossuth engedelmet kapott az országgyűléstől, hogy az Alföldön népfelkelést szervezzen. Az ifjúságból többen csatlakoztak hozzá, köztük Egressy Gábor, Csernátoni Lajos és Jókai Mór mintegy testőrségképen, esetleg, hogy ha kimerülne, felváltsák a beszédben. Kossuth elfogadta Rózsa Sándor folyamodását bűnbocsánatért és a kegyelmet Jókai vitte meg a fogolynak. A bécsi forradalom kitörése után, október elején Kossuth Jókait és Csernátonit küldte Bécsbe, hogy a felkelőket segítségre szólítsák. Az Életképek befejezvén pályafutását, Jókai készséggel fogadta Landerer és Heckenast meghívását, hogy újévkor a kormányhivatalba lépő Csengery helyett a Pesti Hírlap szerkesztését elvállalja; már december 3-án közölte programmját, melynek lényege «Magyarhon független egységének biztosítása». Bécs megfékezése után az osztrák hadsereg Pest ellen kezdett nyomulni; december 30-án a főváros lakossága a Gellért-hegy alatt hatalmas sáncokat emelt; több ezren dolgoztak a sáncokon rangkülönbség nélkűl, férfiak és nők, köztük Jókai is nejével.

A móri csata után, 1849. január 1-jén ők is Debrecenbe menekültek. Itt is hírlapírással tartotta fenn magát; február 22-én megindította az Esti Lapokat, melyet az alkotmányos irány független képviseletére alapított a radikálisok főorganuma, a Március Tizenötödike ellen.

Midőn április 14-én az országgyűlés egyhangúlag mondotta ki a detronizálást, Jókai is radikálissá lett és már előbb (április 3-án) a respublica mellett nyilatkozott. Amint honvédeink Budavárát bevették, a kormány és az országgyűlés Pestre költözött. Jókai is ott adta ki az Esti Lapokat és a Pesti Hírlap szerkesztését is átvette. Mind a két lapnak egyedüli törekvése a haza védelmére való buzdítás volt. A kormány egy hónap mulva azonban az osztrák és orosz hadak előnyomulása miatt Szegedre, onnan pedig Aradra tette székhelyét. Jókai is követte azt mindkét helyre. A világosi katasztrófa után menekülését Rákóczy János, Kossuth rokona és titkára mozdította elő, aki kocsit, lovat vett, felöltözött kocsisnak, felvette Jókait utasnak és vakmerően keresztülhajtott a szembe jövő orosz táboron. Gyulán találkozott ismét nejével és vele együtt menekült tovább a borsodi Bükk rengetegeibe. Tardonán, az erdős hegység elrejtett völgyi falujában, Csányi Béni földbirtokosnál vonta meg magát és itt élt, leginkább festéssel foglalkozva, ötödfél hónapig. Ezt az időszakot meséli el az Egy bujdosó naplója című műve. Jókainénak sikerült egy Klapka-féle komáromi menedéklevelet szerezni, mely Jókai Mór, mint Klapka György által kinevezett honvédhadnagy számára állíttatott ki s Szathmáry Zsigmond (Szigligeti testvére) honvédkapitány által Jókainénak elküldetett. Élete így meg volt mentve, de az óvatosság nem volt felesleges. Pestre csak később, Kovács János neve alatt Miskolcon szerzett útlevéllel tért vissza, s még itt is több hónapig részint neje lakásán, részint a budai hegyekben Adliczer vendéglőjében rejtőzött.

Az 1850-es évek

Az irodalom férfiaival szemben a katonai kormány kiméletes volt; azonban örökké szégyen marad, hogy egy magyar közvádló, Hegyesi 34 írót, köztük Jókait is halálra jelölt ki; de egy másik tisztességes államügyész, Kossalkó János, terjedelmes emlékiratban megvédte őket, kimutatván, hogy az irodalom nem vezette a forradalmat, csupán visszhangja volt a közérzésnek. Így volt lehetséges, hogy az 1850-es irodalmi művek közt Jókai (Sajó álnév alatt) munkái is megjelenhettek, elébb a Szilágyi Sándor által szerkesztett Magyar Emléklapok, Pesti Röpívek és «Magyar Irók füzetei»-ben közölve.

Az 1850-es években Jókai egyike volt azoknak az íróknak, kik tollukkal a nemzetmentés nagy ügyének tettek halhatatlan szolgálatot, s többet e téren nem tett nála senki. A közélet sorompói le voltak eresztve, Jókait semmi sem vonta el az irodalomtól, kizárólag annak élhetett, s ekkor jutott el dicsősége és hatása tetőpontjára. 1851-ben élénkebb irodalmi élet kezdődött, Jókai munkatársként támogatta az új szépirodalmi lapokat, és már saját neve alatt dolgozgatott Vahot Imrével szövetkezve, kinek Remény címü folyóiratába írt és félévig szerkesztőtársa volt. Minthogy lapszerkesztésre nem kapott engedélyt, 1853-54-ben a Festetics Leó gróf alapította Délibábnak lett főmunkatársa és névtelenül szerkesztette is a lapot, melybe sokat írt. 1854-től Jókai tevékenységét jó részben az akkor megindult Vasárnapi Ujságnak szentelte; ezen lap eszméje is Jókaié volt, de szerkesztője nem lehetett, tehát főmunkatársa maradt. Jókai már ekkor igen népszerű volt a magyar irodalomban. A Hölgyfutár már 1854-ben megírta, hogy Jókai ekkorig 45 kötetet írt 611 ívvel. Erdélyi János egyik legtanultabb, legönállóbb és kiválóan lelkiismeretes esztétikusunk, a Pesti Naplóban (1855. II. 108. sz.) Egy századnegyed a magyar szépirodalomból c. szemlét tartván az újabb regényirodalom felett, Jókaival is foglalkozott és e rövid mondatba foglalja észrevételét: «Jókai Mór inkább élvezendő, mint ítélendő».

Nagyon sok regényt írt és az 1850-es években hatalmas népszerűségre tett szert. Ez volt a legtermékenyebb időszaka; ezáltal ő lett az első magyar író, aki honoráriumaiból nagypolgári színvonalon élhetett.

Mindeddig keveset utazott; regényeinek érdekében 1853 május elején meglátogatta Erdélyt (ekkor járt ott először) és ott több hetet töltött, január 4-én érkezett Kolozsvárra (azután 1871. április 1-jén nejével együtt ismét Kolozsvárt volt; 1874. február 18-tól március 4-ig Prágában és Berlinben, hol Bismarckot is meglátogatta, 1876. április 9-én Felső-Olaszországba utazott és ott két hetet töltött, hogy Egy az Isten c. regényéhez tanulmányokat tegyen; augusztus 12-én erdélyi útjából visszatérve, Teleki Sándor grófhoz rándult Koltóra, innét Nagybányára, 1879 augusztusába esik vágvölgyi utazása, 1881. január 4-én érkezett a székelyekhez, 1883-ban tanulmányutat tett Lőcsén, Betléren és egyebütt is Gömörmegyében, 1886. április 28.-án egy napot töltött Boszniában a doboj-sziminhani vasút megnyitásánál.) Feleségét is többször elkísérte fellépéseire, 1857. szeptember 3-án Jókai nyitóbeszédével és Laborfalvi Róza vendégjátékával nyílt meg a Miskolci Nemzeti Színház. Ugyanebben az időszakban derült fény tüdő- és szívbajaira.

1856. március 13-án halt meg édesanyja Komáromban 66 éves korában. 1856-ban alapította a Nagy Tükör c. humorisztikus képes folyóiratot és azután 1858. augusztus 21-én az első humorisztikus hetilapot, az Üstököst. Nagy érdemei vannak a magyar néphumor összegyűjtése körül és ő nyújtott először tért a humoros rajzművészetnek. Amint az összbirodalom kudarcai után a nemzet ismét felszólalhatott eltiport jogai mellett és megtagadott alkotmányáért, Jókai a politika terén is buzgó munkásságot fejtett ki. A Magyar Tudományos Akadémia 1858. december 15-én választotta levelező tagjai sorába (1861. december 20-án rendes tag lett és 1883. május 17-én tiszteletbeli, 1892. május 5-én igazgató tag); a Kisfaludy Társaság 1860. július 15-én szintén tagjának választotta.

Politikai pályafutása

1861-ben Siklós városának képviselője lett a Teleki-féle Határozati Párt színeiben. Az 1861. évi országgyűlésen, mint a siklósi kerület képviselője, a határozati párthoz csatlakozott, május 24-én mondott beszédével avatta fel magát parlamenti szónokká. Későbbi politikai pályáján is megnyerő volt az ő kedélyes, társalgásszerű előadása s nála is érvényesültek Cicero szavai, hogy: "édes és hasznos néha a tréfa és elmésség". Az ő humora az orátori formában is mindig elbájoló s legyen bár népszerűtlen az ügy, melyért síkra száll, az esztétikai siker mindig biztosítva van számára.

1856-ban útnak indította a Nagy Tükör c. lapot. 1858-tól a Magyar Sajtónak volt főmunkatársa s 1862-ben szerkesztését is átvette; minthogy azonban e lap nem mozoghatott elég szabadon, 1863-ban maga alapította A Hon c. nagy politikai napilapot. Jókai és Zichy Nándor gróf akkor még a perszonálunión alapuló állami önállóságért küzdöttek. Alig állott fenn a Hon öt hétig, abban február 7-én Zichy Nándor gróftól Alapkérdéseink c. cikk jelent meg, mely alkalmul szolgált Pálffy Móric helytartónak, hogy a sajtót megfélemlítse; perbe fogták a szerkesztőt is, meg az írót is; február 17-én a katonai törvényszék meghozta az ítéletet; csendháborítás címén Jókait egy évi nehéz börtönre, vasban, nemessége s 1000 forint biztosíték elvesztésére, Zichy Nándort szintén egy évi nehéz börtönre vasban, továbbá grófi s kamarási méltósága elvesztésére ítélte. Április 23-án Jókai (pár héttel rá Zichy Nándor is) a budai József-kaszárnya kazamatájába vonultak be, fogságukat letöltendők. Parancsnokuk Haymerle kapitány, a későbbi külügyminiszter öccse, igen elnéző volt a foglyok iránt; a bilincs helyett félnapra terjedő svábhegyi kirándulás, olvasás, írás, lukullusi lakmározások váltogatták egymást és egy hónap mulva ő felsége kegyelméből visszanyerték szabadságukat.

1865-ben Jókai ismét a siklósi kerület mandatumával jelent meg az országgyűlésen. 1867 után is előkelő tagja volt a «balközép»-nek, benső barátja s híve Tisza Kálmánnak. 1869-ben a budapest-terézvárosi kerületben megbuktatta Gorove István minisztert; 1872-ben azonban kisebbségben maradt ugyanott Radocza János deákpárti jelölt ellenében. Ekkor a dárdai választókerület tisztelte meg őt bizalmával. 1875-ben Jókai a balközépi párt kebelében a fúzió érdekében felszólalt, miután az idők tanulságai meggyőzték róla, hogy a Deák Ferenc által teremtett alapon biztosan áll Magyarország független államisága s ezentúl mint az új Szabadelvű Párt tagja vett részt a törvényhozásban és dolgozott mint újságíró. (Az 1875-78-iki országgyűlésen a bpest-józsefvárosi, 1878-81-ben az erdélyi erzsébetvárosi, 1881-84-ben az illyefalvi kerület, 1884-96-ra a Krassó-Szörénymegye oraviczai kerületében választatott meg és 1896-ban Karcagon kisebbségben maradt). Később a Szabadelvű Pártot is otthagyta. A Hont 1882-ig szerkesztette, amikor lapja a Csernátoni Ellenőrjével összeolvadt és belőlük Nemzet címmel új kormánypárti lap lett. Ennek Jókai kezdettől fogva főszerkesztője volt, majd megszűnése után utódjának, a Magyar Nemzetnek maradt haláláig a névleges főszerkesztője. Még 1867-ben alapította az Igazmondó c. politikai néplapot, melyet 1879-ig szerkesztett. Az Üstököstől 1880-ban vonult vissza.

Időskora

1886. november 20-án vesztette el nejét, Laborfalvi Rózát, s ettől kezdve fogadott unokája, Jókai Róza (Benke Róza leánya) házában élt, aki Feszty Árpád festőművész felesége volt. Felesége halála után Olaszországban keresett vigaszt.

Jókai költészete a haza határain túl is hódított és terjesztette a magyar név becsületét Európa minden népe között. A külföldi kritika a legnagyobb elismeréssel szólt humoráról, a magyar népéletet és társadalmat festő alkotásairól. Bírta a munkát, mert örömét találta benne; életmódja juttatot reá időt. Gyermekkorától fogva mindennap hajnalban kelt fel és dolgozott tíz óráig; azután jöttek, mint maga mondta: a «nobile officiumok». Egy nyomtatott ívet is megírt egyhuzamban. Egyszerre több munkán dolgozott s egynek a fáradságát úgy pihente ki, hogy másra tért át. Volt súlyos beteg is, vért hányt, de ő ebben az állapotban is írt. Egyébiránt egészséges szervezete volt; tornázott, kitűnően lőtt és vívott. Két párbaja volt, mint szerkesztőnek: az egyik kardra ment Bulyovszky Gyulával, a másik pisztolyra Pulszky Ferenccel; amaz az ellenfél megsebesülésével, emez minden baj nélkűl végződött. Művészi ügyessége nemcsak a rajzolásban és festésben tűnt ki, hanem a műfaragásban is. Senkitől sem tanulta, de pompás dolgokat csinál fából, elefántcsontból. Fogságában felesége mellképét faragta ki hársfából meglepő hűséggel. Mint igazi költő rajongott a természetért. 1853-ban a Svábhegyen megvett egy több holdas puszta telket. Ebből a sivár helyből gyönyörű kertet, szőlőt csinált ő maga, házat épített és egész kis gazdaságot rendezett be rajta. A gyümölcstenyésztés egyik szenvedélye; a siker e téren büszkesége. Hosszú évekig élvezte zavartalanul az idilli magány boldogságát, mindaddig, míg erdős, regényes szomszédságát szőlőheggyé nem alakították. Ekkor a korcsmai kurjongatás kezdte felverni a tájék csendjét és ő fájó szívvel bár megvált egy időre a drága tanyától. Balatonfüreden vett villát és ott töltött a nyarat egészen neje haláláig. Ekkor eladta a nyaralót és azóta tetemesen megváltozván a svábhegyi viszonyok, ismét az ő régi kedves helye lett az, hová a főváros zajából az ő módja szerint pihenni, azaz dolgozni menekült. Rendes fővárosi lakását a Bajza utcában veje Feszty Árpád festőművész villájában, szerető rokonok közt tartotta. A természettudományokat behatóan tanulmányozta; mint botanikus jóval több a dilettánsnál. Különös szeretettel foglalkozott a tengeri csigákkal, melyekből ritka szép és értékes gyűjteménye volt. Különben természettudományi ismereteit nagy hatással tudta értékesíteni nem egy regényében. Számos kitüntetés közt, fejedelmi kegyekben is nagy mértékben részesült. A királyné a koronázás idején gyönyörűséggel olvasta műveit és érdeklődött a költő személye iránt is. Jókai Deák Ferenctől tudta meg ezt és 1869-ben megjelent regényét, a Szerelem bolondjait személyesen nyujtotta át ő felségének. 1876-ban a királytól a Szent István-rend kiskeresztjét kapta. 1885-ben Rudolf trónörökössel jutott ismeretségbe. Ekkor indult meg ugyanis Az osztrák-magyar monarchia írásban és képben c. vállalat, és a trónörökös Jókait bízta meg a magyar kiadás szerkesztésével és ezen munka gyakrabban hozta őt érintkezésbe a nagyrahivatott fejedelmi sarjjal. A királyfi váratlan halála mélyen lesújtotta s kegyeletének méltó kifejezést adott az Akadémiában fölötte május 5-én tartott beszédében. A felső-baranyai református egyházkerület 1862-ben világi elnökké választotta; 1867. január 5-én a Concordia jótékonysági egylet dísztagjául választotta; a Petőfi Társaságnak megalakulása (1876. január 1.) óta elnöke volt; 1879-ben a bécsi egyetemen fennálló osztrák-német olvasó-kör dísztagjául választotta; 1881. augusztus 20-án Komáromban szülőházát emléktáblával jelölték (később azt a házat is hol 1826-tól 1841-ig növekedett).

A magyar közélet, irodalom és társadalom megújuló ovációkkal ünnepelte a költőnek 50. és 60. születésnapját, de különösen nagyszerű arányokban, az egész nemzet lelkes részvételével ünnepelték meg 50 éves írói jubileumát. 1894. január 6-án József főherceg védnöksége alatt alakult meg az ünnepet rendező bizottság. Jókait ez alkalommal a kitüntetések egész özönével halmozták el. Ő felsége a király elismerését és jókivánatát miniszteri ellenjegyzéssel a hivatalos lap közölte. A királynő, Stefánia özvegy trónörökösné, József főherceg, a bolgár fejedelem üdvözlő leveleket intéztek hozzá. A szerb király február 7-én a Szent Száva-rend nagy keresztjét küldte meg neki; a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem február 19-én tiszteletbeli bölcseleti doktorrá avatta. A városok, Budapest székesfővárossal élükön, díszpolgárukká választották; az irodalmi, tudományos, közművelődési s egyéb testületek, kormány, törvényhatóságok és városok díszoklevelekkel és üdvözlő iratokkal tüntették ki. Magyar hölgyek, művészek, különféle társulatok értékes ajándékokkal, albumokkal árasztották el. Az ünnep maradandó emlékéül létesítették összes műveinek nemzeti díszkiadását, mely magában foglalja összes szépirodalmi munkáit 100 nagy kötetben. A nagy szabású vállalat, melyre 200 forintjával hirdettek előfizetést, a legjobb sikerrel járt; a föltételezett 1000 előfizetőnél jóval több gyűlt össze, a számuk csakhamar 6000-re nőtt mire 60 kötet megjelent. Ezáltal a rendező bizottság a jubileum napján átadhatta a költőnek az előfizetési összeg felét, 100 000 forintot, mint nemzeti tiszteletdíjat. A sorozat végül 1898-ben zárult, a századik kötettel.

1894. április 1-jén, Kossuth Lajos temetésén gyászbeszédet mondott. A Sárga rózsa c. művével elnyerte a Péczely-díjat.

 Jókai és neje Nagy Bella 1899-ben

1895-ben a sovinizmus és a háborús uszítás ellen mondott beszédet az Interparlamentáris Unió brüsszeli kongresszusán, mely egyben öregkori békebarát tevékenységének csúcspontját is jelentette.

1896-ban a karcagi választásokon megbukott, 1897-ben Ferenc József főrendiházi taggá nevezte ki.
Jókai viszonya Benke Róza lányával időközben megromlott, mert az idős író 1899. szeptember 16-án Budapesten, a Terézvárosban feleségül vette az akkor 20 esztendős Nagy Bellát. Az eseményt a közvélemény is óriási felháborodással fogadta. A pár nem törődött a támadásokkal, elköltöztek Fesztyéktől, majd számos külföldi utazáson vettek részt. Bécsen át utaztak Olaszországba, nászútjukról Nápolyban készült fényképfelvétel.

Jókai töretlen lendülettel írta regényeit, mint Az én életem regénye, A mi lengyelünk, Ahol a pénz nem isten (amelyhez János Szalvátor főherceg adta az ihletet) vagy A börtön virága, bár ezek színvonala már nem érte el a korábbi remekművekét.

Az ünnepelt írófejedelem

1900. május 28-án feleségével, Bellával közösen útnak indult, hogy ellátogassanak a párizsi világkiállításra, a francia írók is fogadták Jókait. 1901-02 telén feleségével Abbáziában jártak.

1902 októberében Jókai és felesége Kolozsvárra látogatott, mivel hitavalosak voltak a Mátyás-szobor leleplezési ceremóniájára. Somogyi Károly, a nagyváradi színház igazgatója és értesült az utazásról és Budapestre ment, hogy személyesen kérje meg Jókait, hogy látogasson el színházába, ahol az ő tiszteletére fog előadást rendezni. Meg is állapodtak, hogy a visszaúton Nagyváradon is megállnak.

Kolozsvár népe nagy ünnepséggel és ujjongással fogadta az írót, mikor a város díszhintóján végighaladt az utcákon. Tiszteletére még aznap este fáklyás zenét adott az ifjúság. Díszvendégként volt jelen 1902. október 12-én Mátyás király szobrának felavatásán.

1902. október 13-14-én tartózkodott Jókai és neje Nagyváradon. Miután a vonatjuk befutott az állomásra, itt is nagy fogadtatásban volt részük. Este a színházban a Szigetvári vértanúk volt műsoron, az előadást követően bankettet is tartottak. Számos embert mutattak be az írónak, köztük egy ifjú költő is volt, Ady Endre. Másnap Jókai és felesége kocsira szálltak, és ellátogattak Püspökfürdőre, majd ezután következett a búcsúzkodás. Ekkor Jókai megcsókolta Ady Endrét, és ezeket a szavakat intézte hozzá: „Amit rólam írtál, a mélyen érző igazi költő írása volt. Meg fogom őrizni írásodat s az emlékedet is halálomig.”

Utolsó útja

Az író és neje Nizzába indult, ez volt utolsó közös útjuk, mely közel fél évig tartott. A városban 1903. november 21-től 1904. április 17-ig tartózkodtak, a mellkasi fájdalmakra panaszkodó Jókaira gyógyító hatással volt a tenger, a látvány és a klíma. Nagy Bella így írt az ott-tartózkodásukról: „Az uramnak olyan jót tett a múlt télen az Adria, hogy azt gondoltuk, most hosszabb időt fogunk ott tölteni... Voltak párizsi ismerőseink, akik a telet mindig Nizzában töltötték, azoknál érdeklődtünk, s a vége az lett, hogy elindultunk ismét háztartással telelni Nizzába. Előbb a Grand Hotelban szálltunk meg, és onnan indultam egy párizsi barátnőmmel háznézőbe. Találtunk egy szép házat a tengerparti Promenade des Anglais 67. szám alatt. A ház nagyon kényelmesen volt berendezve, minden szobában volt kandalló. És az uram nagy élvezettel szokta nézni a lángoló fahasábokat...” A Magyar Nemzet 1904. január 16-i száma közölte a nizzai élményeket Jókai egy jóbarátjának küldött levelében: „Soha életemben ilyen boldog karácsonyt nem ünnepeltem meg, mint az idén Nizzában. Meleg napsugártól, még melegesebb szeretettől körülsugározva, családom körében töltöttem az öröm-árasztó ünnepet. Nem lakom bűzös penzióban; hanem egy előkelő palotában, melynek egész emeletét bérlem. Azt a nőm választotta ki, gondos utánjárás mellett a város legdíszesebb pontján, a Promenade des Anglais mentén, a tengerparton. Kényelmes otthont kívánt nekem teremteni, ahol testem-lelkem megújulhat. Itt mindent megtalálok, ami az úri komforthoz kívánatos... Én minden este azzal az imádsággal hajtom fejemet álomra s azzal ébredek fel: »Adjon az én Istenem Atyám az én szeretett nőmnek, Bellának s az én hazámnak, Magyarországnak boldog jövendőt!« Jókai Nizzában is ugyanazon napirend szerint dolgozott mint otthon: hajnalban kelt és délelőtt tíz óráig írt. Fiatalkori barátjával, a Nizzában lakó Türr Istvánnal is sok délutánt töltött együtt, régi emlékekről beszélgettek.

Jókai nizzai üdüléséből Kun Árpád a csodagyerek címmel küldött cikket a kilenc esztendős hegedűvirtuóz játékáról a Magyar Nemzet c. lapnak, amit a Vasárnapi Újság 1904. április 17-iki száma is átvette. Jókainak utolsó írását, A férj kabátja c. elbeszélését a Vasárnapi Újság közölte már az író halála után, 1904. május 29-én. Mikszáth Kálmán a következőket írta erről: „Ez volt egyszersmind utolsó novellája, mert két nagyobb regénybe kezdett, melyeknek egyikéből negyven oldal maradt, a másikból egy oldal.” Nagy Bella így írt férje utolsó heteiről: „Jókai nagyon jól érezte magát Nizzában. Napfényes időben mindig nyitott ablaknál dolgozott, ahonnan látta a tengert... Ismerősök, akik Jókait régebbről ismerték, és Nizzában is találkoztak vele, nem győzték dicsérni rugalmas frissességét és napbarnította arcszínét. Ezerkilencszázhárom novemberétől ezerkilencszáznégy áprilisáig voltunk Nizzában, s Jókai olyan jól érezte magát, hogy elhatározta, hogy ezután minden telet Nizzában fogunk tölteni. Amikor Bertiesné 1904. áprilisában búcsú-összejövetelt adott tiszteletünkre, egy pohárköszöntőt valaki azzal fejezett be, hogy viszontlátásra jövő évben. Nem jövő évben – mondta Jókai –, hanem még az idén, mert novemberben újra itt leszünk. A sors sajnos másképp döntött...”

Halála

Jókai 1904 tavaszán Nizzából hazatérve megfázott. 1904. május 5-én este 9-kor annyit mondott: "Aludni akarok". Életének 80. évében hunyt el tüdőgyulladásban. Örök nyugalomra a Kerepesi temetőben helyezték 1904. május 9-én délután, végső nyughelyére ezrek kísérték. Az író első fejfáját saját háza kapufélfájából készítették, miképpen azt végrendeletében meghagyta. 1928-ban Kismarty-Lechner Jenő és Füredi Richárd tervei alapján épült köréje impozáns síremlék.

Végrendeletének kihirdetésére 1904. május 11-én került sor, a budapesti VII. kerületi járásbíróságon.

" Végrendeletem.


Én, alulírott dr. Jókai Mór a mai napon a következő végrendeletet teszem: Lelkemet Istennek, poraimat az anyaföldnek ajánlva, teljesen ép elmével és testi jó egészségben, minden külső kényszerítés vagy befolyás nélkül vagyonomról eképen intézkedem elhunytom esetére: Miután fogadott leányomat, Feszty Árpádné Jókai Rózát az őt megillető köteles részen túl is már életemben kielégítettem, különben is részéről életemben sok keserűséget szenvedtem: annál fogva elhalálozásom esetére minden ingó és ingatlan vagyonom és járandóságom öröklésére nézve, általános és egyetlen örökösömmé szeretett feleségemet, dr. Jókai Mórné, született Grósz Bellát nevezem ki. Ezen végrendeletemet saját kezűleg írtam és aláírtam.
Kelt Budapesten, 1903. február 20-án.
Dr. Jókai Mór "

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Lap tetejére

lap tetejére

Google+ Erzsébet