2011. szeptember 25., vasárnap

Ember Mária, magyar író, újságíró, műkritikus, műfordító, történész, kutató.



Ember Mária, 1950-ig Elsner (Abádszalók, 1931. április 19. – Budapest, 2001. december 30.) magyar író, újságíró, műkritikus, műfordító, történész, kutató.

Életrajzi adatok

A budapesti bölcsészkaron magyar–német szakos diplomát szerzett.

1950-től az Athenaeum Könyvkiadó lektorgyakornoka, majd az Irodalmi Újság újságíró-gyakornoka.

1951-től az Irodalmi Újság munkatársa.

Az 1956-os eseményekben résztvevő társ, Hegedűs B. András meg nem tagadása miatt hosszú időre eltiltották hivatásának gyakorlásától. Azokban az években általános iskolai tanárként dolgozott. Az 1956-os forradalmat vállaló meggyőződéséért fél évtizedig a német nyelv és a magyar irodalom tanításából élt (1957-1961), a Neue Zeitung munkatársa (1961) és a Pesti Műsor szerkesztőségi tagja is volt.

Testvére Ember Judit, rendező.

Munkája

Ember Mária nem volt főállású író, megélnie mindig az újságírásból, a szerkesztésből kellett, nevéhez kiváló képzőművészeti kritikák és útikönyvek is fűződnek. Első regénye, a Magamnak mesélem 1968-ban, Véletlenek című kisregénye 1971-ben látott napvilágot. Hajtűkanyar című regénye 1974-ben jelent meg, amelyben a szépirodalmat történeti dokumentumokkal szervesítve tulajdonképpen új műfajt teremtett.

Első regénye (Magamnak mesélem; 1968) egy tragikus tévútnak a kezdetéről szól, leányregény, egy nyári táborozás története, kis szerelmekkel. A NÉKOSZ vezetőképző tábora, a lélektelen intézkedések engedelmes végrehajtására. Kevés mű szólt hasonló tisztánlátással a keletkező új korszak, közösség és réteg vonzásáról és veszélyeiről. Ember Mária műveinek alapkonfliktusa az egyén és a közösség, a befogadás és a kitaszítottság kettőssége.

A magyarországi holokauszt-szépirodalom első hírnökeként 1974-ben megjelent és szokatlanul nagy visszhangot kiváltó Hajtűkanyar nyomán - kezdetben egykönyvesként, vagy egytémájú alkotóként említik őt. A történelmet beszéli el, a debreceni zsidó-családok kitaszíttatását, lágerbe hurcoltatását és megmenekülését.

Ember Mária nevezetes mottója, hogy ő nem "a" zsidó sors, hanem a magyar történelem elbeszélésére vállalkozott.

1991-ig a Magyar Nemzet olvasószerkesztőjeként dolgozott.

A Barátság című, Magyarország népei kölcsönös megismerését szolgáló kulturális és közéleti folyóiratot civil kezdeményezésként 1994-ben alapította Ember Mária és Mayer Éva

Az 1980-as évek végén az 1953-as Wallenberg koncepciós per nyomán kutatásokat kezdett. A per egyik áldozata Szalai Pál az USA-ból Budapestre látogatott, felkereste Ember Máriát. A Magyar Nemzetben megjelent beszélgetés nyomán Ember Mária kutatást folytatott budapesti és moszkvai levéltárakban. Könyve 1992-ben (Ránk akarták kenni, Héttorony Könyvkiadó) dokumentálja az 1953-as koncepciós pert.

Ember Mária könyvei

  • München, útikönyv, 1971
  • Hajtűkanyar (1974), ISBN 9637467173 Katalizator Iroda 1994,
  • Aktavers és egyéb történetek (1979), Magvető, Budapest
  • Nevetséges Kozmosz Kiadó (1979 - Kaján Tibor illusztrációival.)
  • Bajorországi utazások, Budapest, (1980), Panoráma
  • Kutyát küldött a tenger, Budapest, (1982), Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó
  • Nyugat-Berlin, útikönyv, 1985;
  • Viccgyűjtemény, 1985, 2. bőv. kiad. (1988)
  • Berlin, az NDK fővárosa, útikönyv (1969), átdolg. kiadás, 1977, 3. jav., bőv. kiad. 1988;
  • Jár-kel, mint zsidóban a fájdalom (1988)
  • A halálvonat artistái és más történelmi interjúk, 1989;
  • Politikai viccgyűjtemény, 1989
  • Ránk akarták kenni, Héttorony Könyvkiadó, 1992
  • Wallenberg Budapesten. Városháza, Budapest, 2000
  • Mindent késve (1956-os napló, Budapest, 2006)

Így írtak róla  

Murányi Gábor| Népszabadság| 2002. január 2.


Meghalt Ember Mária

Hosszan tartó, súlyos, munkával enyhített betegség után 2001. december 30-án meghalt Ember Mária író, műfordító, újságíró. Hetven éves volt. Két részletben, több mint két évtizeden át dolgozott a Magyar Nemzetnél, kétszer kényszerült onnan, meggyőződésből és csendes tiltakozásul távozni. Először 1956 után, amikor forradalmat vállaló meggyőződéséért fél évtizedig a német nyelv és a magyar irodalom tanításából élt, másodszor 1991 végén, olvasószerkesztői székéből felállva távozott az első szabad kormány által megerőszakolt laptól.

Szerkesztői, újságírói tevékenységéről a sok hányattatáson átment napilap, illetve az általa 1994-ben alapított Barátság című, a Magyarország népei kölcsönös megismerkedését szolgáló folyóirat oldalait lapozva alkothat csak fogalmat az érdeklődő. A "mellékállásban" űzött írói, műfordítói munkásságát könyvek sora őrzi, noha még irodalmárok is hajlamosak olykor - a magyarországi holokauszt-szépirodalom első hírnökeként 1974-ben megjelent és szokatlanul nagy visszhangot kiváltó Hajtűkanyar nyomán - egykönyvesként, vagy engedékenyebb pillanatukban egytémájú alkotóként említeni őt. Figyelmen kívül hagyva Ember Mária nevezetes mottóját, hogy ő nem "a" zsidó sors, hanem a magyar történelem elbeszélésére vállalkozott. Tegyük hozzá: nemcsak említett kötetében, hanem kitelepítés-regényében, az Egy boldog nőben, az általa előszeretettel alkalmazott elegyes műfajú, az Aktavers és egyéb történetek, a 100 kép, illetve a Jár-kel, mint zsidóban a fájdalom, a Wallenberg Budapesten, vagy a "posztumusz" minősítést éppen csak elkerülő 2000-ben fogunk még élni? című köteteiben.

Mária, kedves,


hát kétezerkettőt már nem akarta megélni. Ezen egyáltalán nem csodálkozom, bár meg kell hogy jegyezzem, most, január elsején délelőtt, amikor ezeket a búcsúsorokat hidegebb fejjel próbálom magamból kipréselni, úgy, olyan gyönyörűen melenget a nap, ahogy máskor csak a Fehérvári úti erkélyén szokott. Végigasszisztálva betegségének egyre kilátástalanabb stációit, utolsó hónapjaiban inkább csak azzal lepett meg, hogy miként hatalmasodott el Magában az élni és az alkotni vágyás. Párhuzamosan azzal, ahogy napról napra szűkültek félnapokról órákra, majd negyedórákra azok az időszakok, amiket felfogása szerint "normálisan", vagyis munkával tölthetett. Ez persze így megint csak nem pontos. Mióta először szembesült a rák fenyegetésével, s miután rezignáltan megjegyezte: "hát igen, ennyi volt a ráadás", nos onnantól kezdve addig ismeretlen felfedezőkedvvel, már-már hedonizmussal nemcsak kereste, de meg is akarta mutatni az élet munka melletti kis örömeit, a melengető napot, a szobája falán lógó remek festmények pasztell árnyalatait, egy jégbehűtött kompót pazar ízkavalkádját, s eközben nemcsak befejezett, ahogy tervezte, néhány harmadba-félbehagyott írást (másokat pedig örökre torzóban hagyott), hanem újakba is fogott.


Másodszor ítéltek halálra - mondta három esztendeje, s nem kellett magyaráznia, mire gondol. Az egy alkalommal regénycímmé is emelt "Véletlenek" úgy hozták, hogy a szűk Elsner-családból (a tágabbiról most ne beszéljünk) majdnem mindenki túlélte a deportálást, "csak" a családfőn teljesedett be a magyar történelem diktálta végzet ("Milyen szerencsés is az, aki eltemetheti az apját" - figyelmeztetett egyszer kijózanító vigasztalással). 1945 után következett hát a "ráadás" - újabb magyar történelmi tapasztalatokkal. S ez a ráadás lett a Maga fél évszázad alatti - újságcikkek ezreiből, oknyomozó riportba oltott történeti tanulmányokból, viccgyűjteményekből, képzőművészeti esszékből s persze legfőképp: irodalomból megtermelt - életműve.


A nekrológszerzők persze elsőként említik majd a Hajtűkanyart, de csak azért, mert ők még nem olvashatták a Maga szívéhez (s az enyémhez is) legközelebb álló 2000-ben fogunk még élni? című kisregényét, ezt az életrajzi tetralógiájának köztes és már a betegség szorításában formálódó darabját. Amelyet könyvvé tárgyiasulva a tisztes kiadói igyekezetnek köszönhetően még kézbe vehetett.


Látva az idő szorításában vergődő igyekezetét, nem egyszer eljátszottam azzal a csodacsiholó gondolattal, hogy most rögtön megfogalmazom a nekrológját. Hiszen 1987-ben - hírül véve Dalí haldoklását, napokon belül várható elhunytát - Maga, mint hidegfejű, sokat tapasztalt újságíró megírta festőméltató búcsúztatóját, amely írás aztán - "pro domo Dalí haláláig" jelzettel két és fél esztendőn keresztül porosodott az olvasószerkesztői asztalon. Nem tudom, hogy a mágia segített volna vagy sem, olyan hit kellett volna hozzá, amivel nem mertem próbálkozni.


Régen, tán sosemvolt időben, amikor lapzárta után a New York palota már sosem-lesz szerkesztőségi folyosóján vártuk az első kinyomott példányok érkezését, s túl voltunk a napi hírek megtárgyalásán, rátértünk az akkor megírhatatlan régvolt(ok)ra. Ilyenkor sokat kérdezgettem sorsa másik meghatározó történéséről, 1956-ról, az akkori szereplőkről, s ennek kapcsán hangzott el a sajátos végrendelete: szeretné, ha majd nem nekrológokban, nem temetői ravatalozóban, hanem ilyen meghitt éjszakai duruzsolások alkalmával idéznék meg.


Nem vitás, van abban valami elszomorító, hogy én itt, e hasábokon búcsúzom Magától. De Mária, hol van már az a magyarnemzetes folyosó?

Élet és Irodalom
XLVI. évfolyam 2. szám, 2002. január 11.


Karsai László
Ember Mária, a magyar holokauszt történésze

"Dehogy vagyok én történész!" - szinte nevetve mondta Mária a telefonba. Vitatkozni próbáltam vele, kértem, hogy Raoul Wallenbergről szóló könyvébe iktasson szabályos jegyzeteket, hivatkozásokat, ahogy az egy történészhez illik. Dehogynem volt ő történész. Hajtűkanyar című művét regénynek nevezte, de a belső oldalra saját kézírásával ezt írta: "Ennek a könyvnek a tárgya nem "a" zsidó sors. Amit ez a könyv elbeszél, az magyar történelem." Ember Mária kamaszlányként élte túl a holokausztot, szerencséje volt, őt több ezer társával együtt nem Auschwitzba, hanem Bécs mellé, Strasshofba deportálták. Nem regény a Hajtűkanyar, bár vannak benne szépirodalmi leírások, hanem legjobb esetben is: dokumentumregény. Eredeti levéltári dokumentumokkal (lábjegyzet persze egy száll se...) és olyan erővel megírva, hogy jómagam is, aki pedig lassan két évtizede csak a cigány és zsidó holokauszttal kapcsolatos írásokat, dokumentumokat olvasok, néha megremegek. Nincs történész, aki plasztikusabban fogalmazta volna meg 1944 tavaszának rettenetét, azt a cinikusságában is elképesztően hatékony módszert, ahogy a nácik és magyar cinkosaik elkezdték a zsidókat megbélyegezni, kifosztani. "Ezt a mesteri rendezést, ezt a művészi fokozni tudást (...) először elvenni a pénzt, az ékszert, de száz pengőt és a karikagyűrűt meghagyni, abban a nyugodt tudatban, hogy lesz még idő elszedni azt is; kizárni az embert a kamarából, az ipartestületből, kirúgni az állásából, de egyelőre meghagyni a lakásában, elvégre ott sem maradhat már sokáig; bezáratni a zsidó üzleteket, de elrendelni, hogy a kereskedők még két héten át félig leeresztett redőny mellett kötelesek a keresztény vevőközönség rendelkezésére állni: félhomályban a saját boltjukban; takaréklángon tartani a reményt..." (Hajtűkanyar. 1977, 130. o.).
Mária többet tudott a magyar holokausztról, mint nagyon sok, magát holokauszt-szakértőnek kikiáltó "céhbeli" történész. Mindig sietett, rengeteget dolgozott. Braham professzornak, amikor a Népirtás politikája első kiadása megjelent, írt egy hosszú levelet, oldalakon keresztül sorolva a fordítók és főleg a kiadásért felelős személy (nevét borítsa a feledés jótékony homálya) otromba hibáit. Amikor a könyv második magyar kiadását készítettük elő, hosszú órákon keresztül diktálta nekem telefonba a fordítási, tartalmi hibákat. Nagyon megörült, amikor megtudta, hogy a második kiadásban már eleve az eredeti magyar dokumentumok, képviselőházi beszédek szerepelnek majd. Az első magyar kiadásban ezeket angolból fordították vissza, sokszor egészen érdekes úton jutva el a Pick szalámigyártól a Gangeszig, de véletlenül sem a Tiszáig...
Mária nagyon tudott kérdezni, figyelni. Nagyon szerette New Yorkot, nagyon keményen megdolgoztatott, amikor egy teljes napig azzal tisztelt meg, hogy botcsinálta idegenvezetője lehettem. De még New Yorkban is dolgozott. Tudta, hogy nekem más a véleményem a magyar Zsidó Tanácsról, mint Braham professzornak. Egy asztalhoz ültetett minket, ő kérdezett, mi válaszoltunk. Középen csendben forgott a magnó, egyre keményebben vitáztunk, de Mária kérdései miatt is igyekeztünk egyre árnyaltabban, pontosabban fogalmazni. Nagyon sokat tanultam azon az estén, nagyon sajnálom, hogy Mária végül is nem publikálta ezt az anyagot. De publikált sok mást, interjúkat, az Auschwitzban 1944 nyarán készült híres fotókat és tanulmányokat. Az elmúlt években több alapos tanulmányt írt Raoul Wallenbergről. Tőle tudjuk, hogyan próbálta az ÁVH 1945 után előbb a nyilasokra, majd a moszkvai anticionista perekkel teljes összhangban az 1944-45-ös zsidó vezetés egyes tagjaira kenni Wallenberg eltűnését. Egyik könyvének én voltam a lektora. A kézirat első változatát elolvasva írtam neki egy rövid levelet és egy nagyon hosszú lektori véleményt. Nem a kiadónak küldtem el a lektori véleményt, olyan borzalmas dolgokat írtam benne. A levélben, nagyon szomorúan azt írtam Máriának, hogy végtelenül sajnálnám, ha megharagudna rám, de ez a kézirat pocsék. "Megfenyegettem", hogy ha megharagszik rám, akkor pontosan úgy fog viselkedni, mint X. Y., aki kérte, hogy írjak a könyvéről recenziót, megtettem (23 gépelt oldalas lett), azóta nem köszön nekem. "Postafordultával" hívott föl telefonon, a felháborodástól reszkető hangon: "Laci, hogy képzeli maga, hogy én olyan hülye lennék, mint X. Y.? Köszönöm a bírálatot, sokat dolgozott a kéziraton." Alig győztem a bocsánatkéréseket.
Néhány hónapja írtam neki, kéziratot kértem tőle, új tanulmányt. Nem válaszolt. Több hétbe tellett, míg megtudtam, olyan beteg, hogy már nem tud dolgozni.

Szerettem és tiszteltem őt.
A magyar holokauszt-szaktudomány nagyon sokat köszönhet neki.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Lap tetejére

lap tetejére

Google+ Erzsébet