A tihanyi ekhóhoz
Óh, Tihannak rijjadó leánya!
Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
Egy magános árva szív.
Egy magános árva szív.
Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! amit én nem bírok,
Verd ki zengő bérceden.
Verd ki zengő bérceden.
Zordon erők, durva bércek, szírtok!
Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
Egy szegény boldogtalant.
Egy szegény boldogtalant.
Akik hajdan jó barátim voltak
Még felkőltek ellenem,
Űldözőim pártjához hajoltak:
Óh! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
Bár hozzájok hív valék.
Bár hozzájok hív valék.
Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
Szívem bús panasszait.
Szívem bús panasszait.
Lilla is, ki bennem a reménynek
Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
A tenger kínok között.
A tenger kínok között.
Óh, van-é még egy erémi szállás,
Régi barlang, szent fedél,
Melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
Mely megháborítana.
Mely megháborítana.
Abban, gondolom, hogy semmi jussal
Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
Itt egy kőben helyt fogok,
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Russzó Ermenonvillében,
Ember és polgár leszek.
Ember és polgár leszek.
Itt tanúlom rejtek érdememmel
Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értrelemmel
Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban
Könnyezem le napjaim.
Könnyezem le napjaim.
Itt halok meg. E setét erdőben
A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időben
Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Szent lesz tisztelt hamvamért.
1803
To the echo of Tihany
Rise up, Oh, Tihany's clamorous daughter,
fly forth from your sacred hills!
He, whom fate has tossed on stormy waters,
sits facing your bank and wilts...
Here by the moon's faded lighting
crying over hopes lost in the fighting
beats an orphan's lonely heart,
beats an orphan's lonely heart.
While those, who won't suffer pain and sorrow
in the arms of happiness,
bathe and drink at Füred through tomorrow
knowing naught of loneliness,
I must sob here, sob a-crying,
and what I can't, Nymph, help! I've been a-trying -
make it ring out on your peaks,
make it ring out on your peaks!
Fierce forests, rough rocks, loath lethal ledges!
You should sing my mute complaint!
You may have hearts, though hid by hedges,
that in fellow-humans aren't;
from their midst they've exorcized me,
called me names so they could ostracize me,
one who's hapless, lonely, poor,
one who's hapless, lonely, poor.
Those who, in the old days, once were true friends
turned their backs and turned their heel,
they've joined ranks with all my evil portents
what discomfiture I feel!
When in the end they treat me so
rushing at me as though I were their foe,
although I stayed true to them,
although I stayed true to them!
There's no one to comfort now my spirit
I have surely lost all friends,
he who hears my name, wants naught to do with it,
no one consoles, none defends.
There's no heart inside you, humans -
let me pour in hollows of the mountains
all the sorrows of my heart,
all the sorrows of my heart!
Lilla too, who was the only ransom
of a spark of hope in me,
caved in to the tyranny of custom,
and social hypocrisy.
Blessed soul, how are you doing?
I'm alone, I live forlorn and brooding
midst a sea of misery,
midst a sea of misery.
Is there still somewhere a hermit's lodging
one old cave, one holy roof,
where a sage in silence could be watching,
mountain-safe and mingle-proof?
Give me just one rock for cushion!
No human, no bird shall find my prison,
none, who could disturb my peace,
none, who could disturb my peace!
I don't think I'd be expropriating
anybody's ancient right,
if I made this rock my place of dwelling
with a scorned virtue beside,
on this isle beneath a foothill
and, like Rousseau in his Ermenonville,
I'd be man and citizen,
I'd be man and citizen.
Here, with secret wit, then I would study
how to rouse my sleeping soul,
nature with intelligence would feed me
making me all wise and whole.
Far away here, in a distant
unknown world, that's holy, lonely, instant -
I'd live out my days in tears,
I'd live out my days in tears.
This is where I'll die. A peasant neighbor
in the woods will dig my grave,
future happy tourists will then wager
they might find my place he gave.
And the tree in whose shady tent
my lonely grave will slumber in content
they'll hold sacred for my bones,
they'll hold sacred for my bones!
Makkai, Adam
Az estve
A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,
Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.
Haldokló súgári halavánnyá lésznek,
Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Az aranyos felhők tetején lefestve
Mosolyog a híves szárnyon járó estve;
Melynek új balzsammal bíztató harmatja
Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja.
A madarkák meghűlt fészkeknek szélein
Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein.
A kis filemile míg magát kisírta,
Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.
A vadak, farkasok űlnek szenderedve,
Barlangjában belől bömböl a mord medve. -
Ah, ti csendes szellők fúvallati, jertek,
Jertek füleimbe, ti édes koncertek;
Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;
A ti nyájasságtok minden bút eltemet.
Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek,
Lankadt kebelembe életet öntsetek!
Mit érzek?...míg szólok, egy kis nyájas szellet
Rám gyengén mennyei illatot lehellett.
Suhogó szárnyával a fák árnyékinál
Egy fűszerszámozott theátromot csinál,
Melybe a gráciák örömmel repűlnek,
A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek;
Hol a csendes berek barna rajzolatja
Magát a hold rezgő fényénél ingatja.
Egyszóval, e vídám melancholiának
Kies szállásai örömre nyílának.
Késsél még, setét éj, komor óráiddal,
Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:
Úgyis e világba semmi részem nincsen,
Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen;
Mikor a világnak lármáját sokallom,
Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom,
Mikor az emberek körűltem zsibongnak,
S kényektől részegen egymásra tolongnak.
Bódult emberi nem, hát szabad létedre
Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?
Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen,
Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.
Mért szabtál hát határt önfiaid között;
Ládd-é már egymástól mind megkülönözött.
Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.
Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,
Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,
S többet: mert még akkor a had és veszettség
Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.
Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
Az igazságtévő határkő és halom,
A másét bántani nem hagyó tilalom
Nem adott még okot annyi sok lármára,
Mert az elégség volt mindennek határa.
Nem állott volt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.
Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,
Melyből boldogokká tudja őket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen miből venni.
Nem bújt el a fösvény több embertársától,
Hogy ment legyen pénze a haramiától,
Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett,
Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.
Nem is csuda, mert már a rétek árkolva,
És a mezők körűl vagynak barázdolva;
Az erdők tilalmas korlát közt állanak,
Hogy bennek az urak vadjai lakjanak;
A vizek a szegény emberekre nézve
Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve.
Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág,
Melyet árendába nem ád még a világ.
Te vagy még, éltető levegő! amelyen
Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen.
Téged még, óh legszebb hangú szimfónia,
Ingyen is hallgathat minden emberfia:
S titeket, óh édes erdei hangzások,
Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások:
Mikor a mesterség gyáva hangjainál
A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál.
Óh, áldott természet! óh csak te vagy nékem
Az a tetőled nyert birtokom s vidékem,
Melynek én örökös főldesura lettem,
Mihelyt teáltalad embernek születtem.
1794
Evening (English)
The resplendent chariot of the sun goes down inside
the gates of death that open beautifully, thrown wide.
Where the horizon flushes, the sunbeams fade away,
above the gold-strewn clouds evening smiles back at day,
lets delicate droplets fall from her cool wings anew
to lay on the open hearts of roses a balm of dew.
The small birds doff their array of late songs and rest,
sleepily balanced on the cool edges of a nest.
And now the woeful nightingale has cried her fill,
and the lark that warbled sadly in the nest is still.
The wolves, wild creatures in the wood, all slumber there,
from within his den come the grim roars of the bear.
Ah, gently breathe into my ears, breeze,
your sweet concerts, with your quiet airs ease
my soul, immerse it in the soft flow of gladness,
let your affable music drown my every sadness;
float around me, zephyrs, lingering about,
pour life into my soul that droops in doubt.
What do I feel? The air, even as I speak,
wafts tender fragrances upon my waiting cheek,
in the shade of trees creates with a flash of whirring wing
an aromatic center of joy where the Graces will sing,
perched on the soft arms of delight for them outspread
under the vibrant Moon, and because of that light overhead
the brown outline of the grove will begin to shimmer and sway -
in a word, the pleasant abodes of joy have opened their day.
Tarry still with your somber hours, stay on, night,
do not let your cold wings cover me, blight
my blithe mood, for in truth of that world I have no part
which would shed its peace on my unwilling mind and heart,
I, who object to it in all its blatancy,
to the jostling hordes that bustle around me noisily,
to the hollow rattle of the pompous miser in his pride,
to the drunken desires bumping each other at my side.
You crazy human race! Why abandon your state
of freedom? This earth was wholly yours, yet you create
your own fetters, allow the hoarder and the proud
to take from you their tithe, your kingdom disavowed.
Wherefore these frontiers to shut out your son?
See, you are separated, each from the other one.
The "mine, " the "yours, " once created, how loud the outcry,
now that the good old word for "ours" has passed us by.'
Farmland, before it became private property,
fed many, without lawsuits and angry talk of legality.
More, even, than now were fed, for in those early days
the generations had not died in the poisonous blaze
of war; law had no beggars then, no one was born
rich or poor - all inherited plenty's horn.
The legal rights of hills and boundaries, the obsession
to prohibit that anyone touch what was another's possession
had not yet given rise to mutual belligerency,
for to possess enough was considered a man's sufficiency.
The arrogant lord had not yet come forth with his proclamation
of laws that vassals must heed under pain of condemnation.
Even on Christmas to have only a dry crust for feast,
that the lord might have cakes and kidney pies as his very least.
Not yet did the king own multiple millions of souls,
from whom to extort tithes as he levied his heavy tolls.
He might have procured the means of making them happy and blest,
instead of acquiring his own luxurious Tonkin nest.
The miser had not yet hidden away from the human fold,
scared of his fellow men, of brigands after his gold.
And the brigand himself was made by a brigand world, no doubt,
for none is born evil; the good in man is put to rout.
And small wonder, for around the fields are dug forbidding trenches,
and every man-made ditch that encircles a meadow wrenches
land from the poor; about the forests barriers rear
their prohibitions: the lord's game dwell in here.
As for the waters, the poor of these may not have any;
trees they themselves have hewn, to fence out the thirsting many.
You are the only one, Oh golden light of the Moon,
that the world has not yet leased, earth's sole remaining boon.
And you remain safe still, Oh vivifying air,
from the ducts of engineers that move in everywhere.
And you, choirs of loveliest voices, can still be heard
by every mortal who listens free to the song of a bird.
You, sweet sounds of woodlands not heard in any town,
on the shepherd and laborer filter softly down,
while in the world of fashion at high society's call
they dance the artificial strains of a tiresome ball.
Oh, blessed Nature, my estate and community,
1, the proud landowner in perpetuity:
Grant that was made to me by you alone, seeing
that through you only, I was created a human being.
Mason, Madeline
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése