Kaffka Margit - Nem hiszek
Egy fáradt pille ringott haldokolva
tarlott gallyon, barnás levél alatt.
Sápadt falombok halovány árnyéka
remegve űzött őszi sugarat.
Nagyon szomorú mese volt az élet.
A fán már útrakészült száz madár.
És mind nekem csacsogta búcsúzóra,
hogy a nyaram sohsem jön vissza már.
Bealkonyúlt keserves sóhajomra,
és csillagkönnyel lett tele az ég.
Azon az éjen álmok látogattak
oly teli fénnyel, mint tán soha még.
Olyan kicsike, szűk volt a szobácskám,
mégis egész tündérország befért.
És álmodtam merész, nagy boldogságrul,
álmodtam nagy, boldogságos mesét.
Álmodtam én már sokszor égiszépet,
és mindig fájó szívvel ébredék.
Elég! Álmodni nem akarok többet,
se húnyt reményeket siratni még.
Tudom: jő majd a józan, szürke reggel,
és szomorú lesz. Csupa köd, hideg.
Jöhetne már maga a boldogság is,
annak se tudnék hinni. Nem hiszek.
Kaffka Margit: Valamiért ez a sok rózsa
Úgy összeborzong, megremeg.
Könnyelmű, tarka violák is
Egymásnak csendet intenek.
Csitul a szellő, – lábhegyen csak
Kímélve, búsan közeleg, –
A legyintését féltve, óva,
Zajtalanul összefogózva,
Fogják fel néma levelek,
- Megilletődött őrszemek, –
Mik szegett fővel, sorra állnak
Ablakánál a kerti háznak…
Ott benn, – elgyötrött némaságnak
Kél hosszú, panaszos jaja,
Halkan, kisértőn, – mintha távol
Árnyak völgyéből hallszana,
Majd vergődő sikolyra válik,
Mint a lélekharang szava – - –
Ott benn, – virágos kerti házban
Rettentő, fagyos elmúlás van,
Az élet oda van, – oda.
A virágoknak asszonya,
Küszködve most haldoklik éppen
Egy férfi szívében.
Kaffka Margit: Augusztus
Szőke búza között pipacsos kis kalap,
Hiába süt a nap, - árnyék van az alatt.
Sétál a kisasszony komlóba, búzába,
Lengő a ruhája, pipacsbokrétája.
Nézi Csere Jóska: Ej, be szemrevaló
Picike cipellő, - szűkráncú viganó!
Hogy libeg, közeleg ott az árokszélen!
Idetart, itt terem... Cseng a szava: "Kérem,
Maga talán olyan - falubeli legény?
Nem lelem az utat, úgy eltévedtem én.
Mutassa meg merre! Vagy inkább - vezessen!
Ilyen nagy mezőbe sose jártam Pesten."
Szőke búzaföldön lemenőben a nap,
Szőke lány hajárul lekerül a kalap.
Gyenge, puha szellő játszva bomlik vele,
Pipacsbokrétának hullong a levele,
Rebben a fürjmadár nád megett, sás alatt...
Egyszer csak a legény visszanéz, elmarad.
Hangos szavú rigó csúfságra jár véle:
- De belenéztél a kisasszony szemébe!
Kacag a kisasszony: "Ej de messzire jár!
Széles ez az árok! Átsegít, ugyebár?
Köszönöm, köszönöm! Már jól van! Eresszen!
Ilyen erős ember nincs az egész Pesten!"
Megeste a tarlót gyöngy estveli harmat,
Csere Jóska hallgat, - szegett fővel ballag,
Szemügyre vesz minden útszéli virágot,
- "Lám, egy se törik le, amire ráhágott!
Több kárt tenne benne fiókmadár lába -"
- És indul utána, - és lép a nyomába.
Útszéli virágot tapossa azér' is, -
Ki szánja? Ki bánja? Így pusztulok én is!
- A kisasszony szava mesemondás, álom:
- "Sohase volt nekem ilyen szép virágom,
De nem is lesz többet! Nincs is hol keressem!
Vadkomlót, pipacsot nem árulnak Pesten."
Megeste az utat sírószemű harmat,
A legény is csendes, a leány is hallgat,
Nyugtalan fellegek bomolnak az égen,
Valami bús nóta szól a faluvégen, - -
Felnéz a kisasszony gondba, gondolatba:
- "Rojtos keszkenőjét vajon kitől kapta?
Lám, van aki varrja, - lám, van aki szője!
Szépséges, hűséges barna szeretője!" -
Csere Jóska szeme odatéved lesbe:
- "Hej, azt a virágot vajon kinek szedte?
Van akinek adja! Van akit szeressen!
Sok cifra uraság azon a nagy Pesten."
Kaffka Margit : Primavéra
Csak halkan járj, halkan.
A fűszálakra vigyázzunk!
- Megérzi a sok gyökér lenn.
Vigyázva járjunk, - halkan!
Hogy néznek e fiatal fák,
Mert a kezemet megfogtad!
Nem, nem is mireánk néznek,
- Tán bölcsek e fiatal fák?
Én nem megyek tovább innét!
- A tó szeme most kinyílott,
Reggel van, árny van, a tó mély...
Én nem tudok elmenni innét.
Te várj meg engem a parton...
A tóba lenn egy mese-rét van.
Ha feljövök - ezer év mulva, -
Légy te a parton!
Kaffka Margit : Emberke
Rámnyitja az ajtót
Anyám, már itthon vagy? - Há, lábujjhegyen szöktél be megint!
És ki köszönt a fiának? Anyu elfelejtett köszönni. Na, - szép!
Hol pislogsz a sötétben? - A kályha mellett ülsz? Odatalálok!
Megvagy!... Te buksi bagoly!... Mért olyan sütős-meleg a tenyered neked?
Öledbemászhatok?... Csak a néma nem felel, ha kérdezik szépen!
- 'Iszen te mondtad, hogy a buksi bagoly a sötétben pislog!
Azért haragszol?... No lásd, hogy tudsz te beszélni szívem!
Te, máma megittam cseppig a kávét. Nem hiszed? - Kérdezd csak Terézt!
Nem sírtam, míg mosdatott. És egy gombom se' hibázik, nézd meg!
És tudom már ma mondani a k-át a torkommal így: kkávé, kkutya.
Ugye, mert én vagyok a te egyetlenegy okos fiad?
Rajzoltam máma egy Hófehért, de nem fért a koporsóba a lába. -
Ha nagy leszek majd és betűt rajzolok, mint te és adnak azért
Sok-sok pénzt, mint neked, - én mindennap fogok hozni
Kardot meg autót, meg kockát. - Vagy nem, teneked, nem azt,
Hanem tortát, meg könyvet, és kesztyűt, mint Hófehérnek a törpék.
És lovat meg puskát magamnak. - Te nem hoztál semmit ma nekem?
Én... csak tréfából kérdem! Én szeretlek, ha nem is hozol!
Csak a rossz fiúk kérnek mindennap új valamit!
... Elmondod ma azt a verset, hogy: zig-zúg a jégcimbalom?
Ejnye anyu... Hát mért vagy te ma megint olyan...?
Valaki bántott? De megverem én azt egyszer egy fával!
Tőlem is a piros lapdát tavaly elvette tudod
Egy rossz csirkefogó az utcán, - mert tavaly még kiscsacsi voltam,
De most már megnőttem és elverném, ha előtalálnám!
...Anyu! Hisz te még nem kaptál csókot! Azért?...Add csak az arcod!
Hajolj ide. Nem tudsz?... Aki nem mozdul az lusta - érted?
Na, hozok hát ide egy széket és felmászok. Jaj, be nehéz!
Itt fáj - a homlokod? No, mindjár' nem fáj, csak odaérjek!
Hopp!... Még egyszer!... Harmadszor... És egyet még ráadásba!
Így! Látod, hogy már meg is gyógyult?
Ugye kishuncut anyu? Semmi baj! Katonadolog!
N-n-na!...
De most már aztán játsszál velem!
Kaffka Margit : Tó-mese
Zsombék fenekén, hínár sűrűjén
Ott alszik a mélyben a vízilegény.
Ott szélbe se hallani habsuhogást,
Csak néha, ijedve, ha zizzen a nád.
Míg fenn van a nap,
Nem csobban a hab,
Oly félve suhan, mert könnyű az álma
Gyöngyházcsiga-héjbul emelt palotába –
S megvetve az ágya van ifjú szívekbül,
Megtépett, elkínzott leányszívekből.
Mert néha sóhajtva feljön a habbul,
Lányszívre vadászni a parton elindul,
Szép, ifjú alakba bolyong az erdőn,
Van, hogy a faluba, fonóba is eljön,
És hogyha lát
Tüzesszemű lányt,
Megrontja, megejti a víziember
Örvénylő, zivataros szerelemmel.
És hogyha ölelte, kitépi szívét,
Elhozza, lehozza a mélybe szívét.
De egyszer a parton, hogy lopózva megyen,
Ott ült kövön a csudaszép idegen.
A szeme acéltükör, a karja fehér,
A könyje omolt... és nem tudta miér'...
Mégis kacagott
És nézte a habot,
Még futni se indult, – amíg közel ért,
Elvárta, bevárta a vízilegényt.
Az félve ölelte, kereste szívét
S nem lelte, – seholse találta szívét.
Oh mondd te! Ki vette a szívedet el?
Vagy tán nem is volt neked sohse? Felelj!
Szólj, merre keressem a szívedet?
A világ végére is érte megyek,
Szólj, meglelem én!
Te szép, te szegény!
Csak jöjj te le hozzám, ott van szív elég,
Mind neked adnám. De maradj! Hova mégy?
És indul a lány keresni szívét,
A messze hagyottat, az árva szívét...
S azóta a mélyben, hínár sűrűjén,
Gyöngyházpalotában a vízilegény
Nem alhatik, ah olyan szörnyű az álma
Gyöngyházcsiga-héjbul emelt palotába.
Feljön a habbul,
Sóhajtva elindul
És bolygva az erdőn mindszerte kiált,
Keresi az acélszemű, hókarú lányt,
Mert annak sohase látta szívét,
Elvette előtte – más a szívét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése