Romhányi József: Szamárfül (részlet)

Nyúliskola

Erdőszélen nagy a móka, mulatság,
iskolába gyűlnek mind a nyulacskák.
A tanító ott középen az a nyúl,
kinek füle leghosszabbnak bizonyul.
Kezdi az oktatást egy fej káposztával,
Hallgatják is tátott szájjal.
- Az egymást tapasztó
táposztó
levelek képezte káposzta
letépett
levelein belül tapasztalt betétet,
mely a kopasztott káposzta törzse,
úgy hívják, hogy torzsa.
Ha most a torzsára
sorjába
visszatapasztjuk
a letépett táposztó káposztaleveleket,
a tapasztalt rendben,
akkor szakasztott, helyesen
fejesen
szerkesztett káposztát képeztünk.
Ez a lecke! Megértettük? -
kérdezte a nyúltanár.
Bólogattak a nebulók, hisz mindegyik unta már.
- Akkor rögtön feleltetek! -
Lapult a sok tapsifül,
füllentettek, dehogy értik, és ez most mindjárt kisül!
- Nos felelj, te Nyuszi Gyuszi! Állj kétlábra, s vázold hát,
mi történik, ha ízekre bontasz egy fej káposztát?
- Jóllakok! - felelte elképesztő képzetten
a kis káposzta-kopasztó ebugatta,
de a tanár megbuktatta.

Szamármese

Csömörön élt az öreg dőre Göre Döme, annak volt
egy csengeri csengős pörgeszőrű göndör csődöre.
De bármilyen pörgeszőrű göndör csődör volt
Csömörön az öreg dőre Göre Döme csengeri
csengős csődöre, nem szerzett neki virgonc,
kenceficés kancát időre az örökkön ődöngő-lődörgő
dőre öreg.
Így hát csurig csorgatta csöbörbe könnyeit
és csúfos csődörcsődöt mondott az örökké ődöngő-
lődörgő öreg dőre Göre Döme csengeri csengős
pörgeszőrű göndör csődöre.
Szomszédságban élt a fösvény Szemere,
annak volt egy nőstény szamara.
A szamárnál szamarabb Szemere sem szerzett
hamarabb szamárfi szamarat szomorú szamara
számára, ezért sok szemérmes szamárkönny
szemerkélt a szamárnál szamarabb Szemere szomorú
szamara szemére.
Ámde mit csinált egy szép napon az örökkön
ődöngő-lődörgő öreg dőre Göre Döme csengeri
csengős pörgeszőrű göndör csődöre és a szamárnál
szamarabb Szemere szemérmes szamárkönnyet
szemerkélő szomorú szamara? Na mit csinált?
Öszvért!

Kecskére káposztát

Egy kecskére bíztak egy szép fej káposztát.
Nem nyúlt hozzá, nehogy a gazdái átkozzák.
Hogy küzdött magával, és mit tett legvégül,
Elmondom kecskéül!

- Mekk!
Egyelek meg,
de remek
kerek!
Nem! Hess, becstelen kecskeszellemek!
Egyenes jellemek
benneteket elkergetnek!
Mekk!
De szerfelett kellenek
keblemnek
e levelek.
Egyet lenyelek!
Nem! Rendesen legelek...
Mekk!
De eme repedezett fedeles levelek,
melyeket emberek nem esznek meg,
nekem teljesen megfelelnek,
ezeket nyelem le.
Belembe lemehetnek.
Mekk!
Ejnye! Erre eme beljebb elhelyezett levelek
lettek fedelek.
Ezek e melegben egyre epedeznek,
meg-megrepedeznek.
Nem tehetek egyebet,
egy rend levelet lenyelek.
Mekk!
De erre eme bentebb szerkesztett levelek
egyre feljebb keverednek,
rendre fedelek lesznek,
melyeket szemetesvederbe tesznek.
Erre teremtettek benneteket?!
Mekk!
Elengedhetetlen meg kell ennem
e fejben lelt leveleket.
Le veletek!
Nyekk!
Te fej! Ne feledd: meg nem ettelek,
de megmentettelek!
Mekk!

A Moszkitó-opera

Ott, hol a kásás
nád, sás
lepte lápra lépve
süpped alább
a láb,
köröskörül
borús köd ül,
s éjszakára
nyirkos pára
száll a sárra,
sárga gázba'
hüledezve ül a hüllő,
borzong a borz és vipera,
ott hallható a Moszkitó-opera.
- Züm - zendít rá kóros
dalára a kórus.
Aztán tovább érleli
a vérbeli
sikert egy tenor.
Hangja a kórussal egybeforr.
Először egy dúr-áriát,
majd egy finom moll-áriát,
és végül egy maláriát
ad elő.
Mily szenvedély, vad erő!
Hogy lázba hoz ez a mester,
kísért, bárhogy hessegesd el.
Utána a tenyér csattan,
és az izzó hangulatban,
a vak, fülledt éjszakákon
felcsendül a Kinin-kánon.

A pék pókja

Az apróka
pók-apóka,
s a porhanyó
potrohú
pókanyó
a pékségben
a szennyezett
mennyezetre
nyálból való
máló
hálót
font, -
pont.
A kópé
póknép
pótlék-
hálókat eresztve
keresztbe
a pókasztal fölött,
hálóból ebédlőt kötött.
Félt a péppel pepecselő pék,
hogy odapök
a pók,
illetve a liszttel
hintett púpos pépre tisztel.
Ezért leseperte az apróka
pókpárt a padlóra.
Csattant a fapapucs -
Fuccs!
Így járt pórul a két pupák
pék
pók.
Pukk.

A teve fohásza

Monoton
üget a süppedő homokon
a sivatag lova,
a tétova teve
tova.
Hátán rezegve
mozog a
rozoga
kúp
alakú púp.
A helyzete nem szerencsés.
Apró, szemcsés
homokkal telve
a füle, a nyelve.
Sóvár szeme kutat
kutat.
Még öt-hat nap
kullog, baktat.
Az itató tava távol,
S oly rettentő messze meg az oázis.
Erre utal az alábbi fohász is:
- Tevék ura!
Te tevél tevévé engem eleve,
teveled nem ér fel tevefej tétova veleje.
Te terved veté a tevevedelő tavat tavaly távol,
de tévednél, vélvén,
vén híved neved feledve
elvetemedve
vádol.
Nem! Vidd te tevelelkem hovatovább tova,
mivel levet - vert vederbe
feltekerve - nem vedelve
lett betelve
a te tevéd szenvedelme.
Te nevedbe
legyen eme
neveletlen tevetetem
eltemetve!
S evezzevel ava teve
levelkévét kivilevelhevelteve.

Romhányi József : Interjú a farkassal, aki állítólag megette Piroskát

Az Új Bárány riportere felkereste Ordast.
Interjút kér. Én leközlöm. Olvasd.
- Igaz volna ama vád,
hogy Ön orvul elfogyasztott egy egész nyers nagymamát?
- Egy nagymamát? Egy grammot se!
Ez az egész csak Grimm-mese!
- Hogy Piroskát Ön falta fel, talán csak az is hamis vád?
Nem hagyott meg belőle mást, csak egy fél pár harisnyát?
- Hogy én őt ruhástul? Mit ki nem eszeltek!
Én még az almát is hámozva eszem meg.
- Furcsa, hogy a kunyhóban, hol megevődtek mindketten,
mégis piros farkasnyálnyom díszeleg a parketten.
- Az úgy történt, hogy ők aznap meghívtak a viskóba.
Nagyon finom uzsonna volt, szamóca és piskóta,
s mivelhogy én evés közben állandóan vicsorgok,
a vérveres szamócalé a pofámból kicsorgott.
- Én úgy tudtam, hogy önnél szabály,
hogy csak friss húsárut zabál.
- Kacsa! Füvet rágok lomhán legelészve,
zsengét, hogy a gyenge gyomrom megeméssze.
- És meddig lesz Önnél a juhhús is tiltva?
- Eddig! De erről már nem írhatsz, te birka!

Romhányi József : A majom búcsúbeszéde társaihoz emberré válása alkalmából

Majmim, kik eleddig testvérim valátok
fán csimpaszkodtomban hű társim valátok,
meghatva állok ím búcsúzni alátok,
mivel kezdetét vőn emberré válásom,
sok hasraesés közt két lábra állásom.
Az kies barlangban lészen már szállásom.
De bármerre viszen rangos emberségem,
testvér-emlékitek soha meg nem sértem.
Esküre emelem kezem...
Na mit csodálkoztok ezen?
Persze! Ezt mellsőnek nevezik, akik
még oktalan makik!
Kívánom, teremjen bőséget sok fátok,
tömje pofátok
gubó, gubacs, inda.
Nekem jó lesz majd a velős palacsinta!
Ugye, most csorog a nyálatok,
alsóbbrendű növényevő állatok?
Meg ne szenvedjétek a tél kemény fagyát...
néhány viseltes gatyát
eljuttatok majd hozzátok,
de nehogy a fejetekre húzzátok,
idétlen barmok!
Különben is mit akartok,
fejlődéstanilag visszamaradt emlősök?!
Korcsok vagytok, nem ősök!
Meggyalázzátok a késő utódokat!
Kaktusz bökje meg az ülőgumótokat!
Mars innen! Végeztem! Slussz!
Nézze meg a Pithecanthropus erectus!

Romhányi József : Marhalevél

Romhányi József : Marhalevél

Egy tehén szerelmes lett a szép bikába,

minden vad bikának legvadabbikába.

Vonzalmát megírta egy marhalevélben

nagyjából ekképpen:

- Hatalmas Barom!

Bocsássa meg, hogy pár sorommal zavarom.

Tudom, mily elfoglalt, milyen megbecsült Ön,

mégis tollat ragadott csülköm,

hogy amit a marhanyelv elbőgni restell,

így adjam tudtára, Mester!

Ön, ismervén jól a tehénszív rejtelmét,

tudja, hogy nem minden a napi tejtermék.

Amíg szorgalmasan duzzasztom tőgyemet,

gondolatom egyre Ön körül őgyeleg.

Muú! Minden bikák közt legelőkelőbb!

Midőn megláttam a legelő előtt,

elpirultam, elsápadtam,

vágy reszketett felsálamban,

s úgy éreztem, kéj oson

keresztül a rostélyoson.

Muú, hogy forrt a vér szívembe,

hogy tódult a bélszínembe!

Az a perc, mit Ön velem tölthet maholnap,

megrázza majd egész pörköltnekvalómat.

Ám míg Önről ábrándozom kérődzve,

vad féltés öl a szívemig férkőzve,

és átjárja ó mind a kín

velőscsontom, mócsingjaim.

Már bánom e merész vágyat,

hisz Ön büszke tenyészállat,

csupa gőg,

mely után az egész tehéncsorda bőg.

De ne féljen Bikaságod!

Ha nem szeret, félreállok.

Nem fog látni levert búsnak,

mert beállok leveshúsnak.

Ám, ha mégis kegyes szívvel veszi e levelet

és megszánja az Önért égő tehenet,

Válaszoljon hamar rája,

Üdvözli Önt a marhája.

Ím a levél. Ráírva a kelte.

Az úton a posta előtt le is pecsételte.

De a postáskisasszony nem vette fel...

Romhányi József magyar író, költő,

Romhányi József (Nagytétény, 1921. március 8. – Budapest, 1983. május 7.) magyar író, költő, műfordító, érdemes művész (1983).

Élete

Romhányi József édesapja zsidó származású, édesanyja katolikus; ő is katolikusnak született, de szívesen beszélt zsidó gyökereiről.Egyetlen gyermeke van, Romhányi Ágnes.

Eredetileg muzsikusnak készült, a Székesfővárosi Felsőbb Zenei Iskolában tanult, brácsán játszott. 1951-től a Magyar Rádió dramaturgjaként, majd 1957-től az Állami Hangverseny- és Műsorigazgatóság művészeti vezetőjeként dolgozott, 1960-1962 között pedig a Magyar Televízió szórakoztató rovatának művészeti vezetője volt. 1962-től haláláig a Rádió Zenei Főosztályának dramaturgja.

Számos magyar opera szövegkönyve került ki tolla alól, így Sugár Rezső: Hunyady című oratóriumának (1953), Horusitzky Zoltán: Báthory Zsigmond (1960) és Ránki György: Muzsikus Péter (1963) című operájának szövegírója volt.

Operalibrettókat (Gluck: Orfeusz, Rossini: Ory grófja, Carl Orff: Az okos lány) és musicaleket fordított.
Az utóbbiak közül legismertebb a Macskák (1983). A Lúdas Matyi (r.: Dargay Attila), Hófehér (r.: Nepp József) forgatókönyvírója.

A Színházi Adattárban regisztrált bemutatóinak száma : 211.


A nagyközönség elsősorban játékos állatverseit ismeri, ezeket halála után, Szamárfül néven adták ki,
másrészt számos rajzfilm szövegének szerzőjeként emlékezhet rá. Az ő nevéhez fűződik például A Mézga család, melynek három sorozatát dolgozta ki Nepp Józseffel együtt a Pannónia Filmstúdiónál, a Kérem a következőt! (Dr. Bubó, 1975), a Mekk mester, (1974) valamint a Flintstone család – magyarul: Frédi és Béni, a két kőkorszaki szaki – több mint negyven epizódjának bravúros szövege. A mindezen műveiben megnyilvánuló sziporkázó verstehetsége nyomán hamar elnyerte a „Romhányi, a rímhányó” nevet.

Ő írta minden idők egyik legnagyobb, magyar slágerének szövegét is.
A Két vallomás című filmben hangzott el a Párizsban szép a nyár című szám. Az előadó: Horváth Tivadar, a zeneszerző Ránki György volt. Az 1957-ben készült filmet rendezőként Keleti Márton jegyezte.

Művei

• Szamárfül (Móra, 1983; Gulliver, 1991, 1994, 1995, 1997, 1998, 1999, 2003)
• Doktor Bubó (Móra, 1979, 1981, 1999, 2002, 2003; Pannónia, 1985)
• A Mézga család (Móra, 2003)
• Mézga Aladár különös kalandjai (regény) (Móra, 1974, 2000)
• Bömbi (Minerva, 1967; Aranyhal, 1999)
• Mese az egér farkincájáról (Minerva, 1966)
• Misi meséi (Magyar Nők Országos Tanácsa, 1979)
• Tíz pici coca (Móra, 1969)
• továbbá opera-szövegkönyvek és videofelvételek

Cserényi Zsuzsanna : Mélyszegénység

Cserényi Zsuzsanna : Mélyszegénység

Imára kulcsolt kéz, egy vak kisgyerek
kartonpapíron ül hóban, sárban
csendesen kéreget.
Körötte hangzavar, nevetés, lárma
jönnek – mennek az emberek.
Van aki látja, s van ki úgy tesz
mintha nem, némelyik pénzt dob mellé,
s ő tűrni kénytelen.
Mintha múlt századi regénybe botlanék,
látnám az árvát Móriczét, amint gyertya lángjánál
melegszik éhezve, fázva,
míg a világ elfut mellette, otthagyja magára.

József Attila: Aki szegény , az a legszegényebb

József Attila: Aki szegény , az a legszegényebb

Ha az Isten íródiák volna

S éjjel nappal mozogna a tolla,

Úgy se győzné, ő se, följegyezni,

Mennyit kell a szegénynek szenvedni.

Aki szegény, az a legszegényebb,

Fázósságát odadja a télnek,

Melegét meg odadja a nyárnak,

Üres kedvét a puszta határnak.

Köznapokon ott van a dologba,

Várt szombatját száz gond nyomorítja,

S ha vasárnap kedvét megfordítja,

Akkor máris hétfő szomorítja.

Pedig benne laknak a galambok,

Csillagtollú éneklő galambok,

De így végül griffmadarak lesznek,

Hollónépen igaz törvényt tesznek.

1924.

Rideg Sándor Kossuth- és József Attila-díjas magyar író.

Rideg Sándor (Törtel, 1903. február 12. – Budapest, 1966. február 8.) Kossuth- és József Attila-díjas magyar író.

Életpályája

Öt elemit végzett, csikós volt. 1919-ben vöröskatonának állt. A Tanácsköztársaság bukása után Budapesten gyári munkás, később MÁV-altiszt volt, majd pékmesterséget tanult. 1925-ben az akkor alakult Magyarországi Szocialista Munkáspárt vezetőségi tagja. A munkásmozgalomban való részvétele során több ízben letartóztatták, 1927 júliusában a lakásán titkos nyomdát foglaltak le. 1944-ig állandó rendőri felügyelet alatt állt, majd koncentrációs táborba hurcolták. 1945-1947 között a csepeli Szabadkikötő üzemi bizottságának elnöke, azután több évig a néphadsereg írói csoportjának tagja volt.

1931-től jelentek meg novellái a Népszava, a Korunk, a Magyarország és a Híd című lapokban, illetve folyóiratokban. Első regényében, az Indul a bakterházban, amelyet 1939-ben a Népszava közölt folytatásokban, már megmutatkozott írói egyénisége: élénk mesélőkedve és szocialista szemlélettől áthatott eredeti humora. Író tehetsége csak 1945 után bontakozott ki teljesen.

Művei

• Indul a bakterház (1943)
• Urak országában (elbeszélés, 1945)
• Tűzpróba (regény, 1949)
• A tükrösszívű huszár (elbeszélés, 1950)
• Sámson (regény, 1951)
• Daruszegi vasárnapok (regény, 1953)
• Tizenkét lépcsőfok (kisregény, 1954)
• Históriás idők (elbeszélés, 1955)
• Csongrádi hun király (elbeszélés, 1957)
• A szegény ember és az ördög (mese, 1957)
• Kristóf rózsafái (regény, 1960)
• Lelkek szakadékai között (elbeszélés, 1963)
• Hűvös csillagok alatt (elbeszélés, 1965)
• Az érchangú kakas (elbeszélés, 1978)

Díjai

• Magyar Népköztársasági Érdemrend (1951, 1953)
• Munka Érdemrend (1963)

Juhász Gyula : Trianon

Juhász Gyula : Trianon

Nem kell beszélni róla sohasem,

De mindig, mindig gondoljunk reá.

Mert nem lehet feledni, nem, soha,

Amíg magyar lesz és emlékezet,

Jog és igazság, becsület, remény,

Hogy volt nekünk egy országunk e földön,

Melyet magyar erő szerzett vitézül,

S magyar szív és ész tartott meg bizony.

Egy ezer évnek vére, könnye és

Verejtékes munkája adta meg

Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.

És nem lehet feledni, nem, soha,

Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,

Hol királyokat koronáztak egykor,

S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,

Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!

És nem lehet feledni, nem, soha,

Hogy a mienk volt legszebb koszorúja

Európának, a Kárpátok éke,

És mienk volt a legszebb kék szalag,

Az Adriának gyöngyös pártadísze!

És nem lehet feledni, nem, soha,

Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol

Ferenczy festett, mestereknek álma

Napfényes műveken föltündökölt,

S egész világra árasztott derűt.

És nem lehet feledni, nem soha,

Hogy Váradon egy Ady énekelt,

És holnapot hirdettek magyarok.

És nem lehet feledni, nem, soha

A bölcsőket és sírokat nekünk,

Magyar bölcsőket, magyar sírokat,

Dicsőség és gyász örök fészkeit.

Mert ki feledné, hogy Verecke útján

Jött e hazába a honfoglaló nép,

És ki feledné, hogy erdélyi síkon

Tűnt a dicsőség nem múló egébe

Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!

Ő egymaga a diadalmas élet,

Út és igazság csillaga nekünk,

Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,

Balsorsban és kétségben, ó, magyar,

A pokol kapuin is győzni fogsz,

S a földön föltalálod már a mennyet!

S tudnád feledni a szelíd Szalontát,

hol Arany Jánost ringatá a dajka?

Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,

Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,

Bírnád feledni Kassa szent halottját?

S lehet feledni az aradi őskert

Tizenhárom magasztos álmodóját,

Kik mind, mind várnak egy föltámadásra?

Trianon gyászos napján, magyarok,

Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,

Rossz csillagok alatt virrasztva járók,

Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan

S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött

Ma fogjatok kezet, s esküdjetek

Némán, csupán a szív veréseivel

S a jövendő hitével egy nagy esküt,

Mely az örök életre kötelez,

A munkát és a küzdést hirdeti,

És elvisz a boldog föltámadásra.

Nem kell beszélni róla sohasem?

De mindig, mindig gondoljunk reá!

Reviczky Gyula : Ábrándjaim derűs világát

ELSŐ SZERELEM

Bübájos emlék, édes álom

Száll át merengő lelkemen.

Reviczky Gyula : Ábrándjaim derűs világát

Ábrándjaim derűs világát

Beárnyékozta szenvedés.

Hol a nap még szivembe süthet,

Immár csak egy parányi rés.

Oda van a tavasz bübája,

Ibolya többé nem terem!

Mégis, mikor te jutsz eszembe,

Szép májusról zeng énekem.

Tavasz volt; édes, szelid ábránd

Himbálta ifju szívemet.

Örök tavasznak, szerelemnek

Álmodtam én az életet.

Madár dalolt, akácz virágzott,

Mikor először láttalak.

Virágos rét fölött repültek

A sárga cserebogarak.

Mikor a virágok születtek,

Szerelmünk akkor ébredett.

Te még rövid ruhába' jártál,

S én bujtam még a könyveket.

Gyakran találkozánk az utczán

S némán hüséget esküvénk

Egymásnak. Oly bohó nekem most

Még dalban is a mi regénk!

Dalaim édes zokogása

Akkor zendült szivembe' meg;

És ha mi bántott, elcsitítni

Dallal a bajt oly jól esett.

Mint napsugár a könnyü felhőt

Bearanyoztad vágyamat.

Imádkozám: Szép így az élet!

Ne légyen soha alkonyat...

Ha visszanézek most a multra,

Álomnak tetszik az egész.

Hisz' ily bolondot nem müvelhet

Soha a józan emberész.

És mégis, sokszor úgy ohajtom:

Legyen ily álom életem.

Kaczagjon rajta minden ember,

Csak engem boldoggá tegyen!

Sütkérezem elálmodozva

A bágyadt, őszies napon.

Lelkembe' nincs virág, verőfény,

Csak hervadt, néma fájdalom.

Tévedt madárként egy-egy emlék

Repűl át néha szívemen,

S szelíden, könyeimet áldva,

Te újra megjelensz nekem.

II. Emlékezem, zöld volt az erdő

Emlékezem, zöld volt az erdő;

Derült az ég köröskörül.

A park rég látott annyi népet;

Ott jártam én is egyedül.

Öröm sugárzott minden arczon;

Megújult vágy, ifjú remény;

Csak én szerettem volna sírni

Gyönyörü május elsején!

Kesztyűs urakkal, kék ruhában

Te is ott ültél egy padon.

Sok szépet mondhattak neked, mert

Csak mosolyogtál, angyalom.

Platánok gúnyos suttogását

Hozá a játszi szél felém:

Minek van a szegénynek álma

Gyönyörü május elsején!

De én azóta megtanultam:

Boldog, ki sokat álmodott.

Sokszor kijártam a ligetbe

S fölkeresém a kis padot.

De oly üde már semmi sem volt,

A régi nem volt más csak én,

Nevedet a homokba írtam,

Mint akkor, május elsején!

S el-elvisz a vágy este-reggel

A régi padra betegen;

Tapasztalásom im', elég van,

Hadd sírjam ott ki csöndesen.

Ah sírni! sírni öntudatlan',

Mig eljő majd az ősz dere,

A midőn már magunk se tudjuk,

Mikor volt május elseje.

III. Szivemből téptem ezt a dalt

Szivemből téptem ezt a dalt

Hová képed van írva.

Majd elmerengsz: Ő írta, ő!

S fogod olvasni sírva...

Dalocska, szállj tovább!

Szivemből téptem ezt a dalt

Szerelmi vallomásnak,

Hogy hű maradtam s szívemet

Nem adtam senki másnak...

Dalocska, szállj tovább!

Dalocska, szállj, repülj tovább!

S te törj ki könnyezésbe,

S gondolj engesztelődve rám:

Be jó fiú szegényke!...

Dalocska, szállj tovább!

IV. Szép volt és ifju, mint a hajnal

Szép volt és ifju, mint a hajnal

S ábrándos, mint az alkonyat.

Egy angyaltól a magas égben

Nem különbözhetett sokat.

Mikor először jött utamba,

Világos kék ruhát viselt,

S oly szépen nézett, hogy, ha láttam,

Szerelmes szívem dalra kelt.

Azóta nagysád lett belőle;

Hideg és büszke, mint szokás.

S a rege szól: Volt egyszer egy lány,

Ábrándos, szőke, kékruhás...

V. Zeneszót hoz a kósza szellő

Zeneszót hoz a kósza szellő.

Jól ismert hangok; hallgatom.

Tudom, megint emlékeimmel

Lesz dolgom és nem alhatom.

Bübájos emlék, édes álom

Száll át merengő lelkemen,

S egy nem felejtett, bánatos hang

Susogja sírva: szerelem!

Előttem állsz fehér ruhában

És nyujtod reszkető kezed';

S én, mig rajongva átölellek,

Érzem, hogy most is úgy szeretlek,

Mint egykoron szerettelek.

VI. Beh messze tünt, beh véget ért

Beh messze tünt, beh véget ért

Az első szerelem!

Csak egy-egy ifjukori dal

Beszél még rólad énnekem.

Arczod' sem őrzi már egyéb,

Csak az emlékezet.

Ábrándos, első ifjuság,

S te szőke lány, isten veled!

Ah elvirult! ah elvirult,

A szív bimbó kora.

S érzem, mi se találkozunk

Az életben többé soha.

Legelső édes hevülés,

Legelső tiszta vágy:

Mily szívesen, mily boldogan,

Óh hányszor gondolok reád!

Száll az idő... letünnek a

Tavasznak évei;

De a kékszemü szőke lányt

El nem birom felejteni.

VII. Találkozás

- 1879. május 14. -

1.

Igy jövünk össze hát megint

A nagy világ zajában!

Én visszasírva drága multam'

S te mint menyasszony elvirultan

És haloványan.

Szemünk egymásra nem tekint

S emléki szebb időknek:

A régi üdv, a régi vágyak,

Mint láthatatlan útitársak,

Hozzánk szegődnek.

2.

Óh, mert te sem felejthetéd

El azt a bűbájos regét:

Álmodtak édes hajnalálmot,

Örök hüséget, ifjuságot.

Azután utjok elszakadt.

Megnőttek; az idő haladt.

És most e kis dalocska mérge

S egy mirtuszkoszorú a vége.

3.

Óh, csak nevessünk! mondj bolondnak,

Ne hidd, hogy én siratni foglak.

Bolondság volt, most érthetetlen.

Nevessünk rajta mind a ketten.

4.

Akkor te még kis lányka voltál,

És nem volt vőlegényed.

Most? - álmid' mint ruhád' kinőtted,

S nem ismersz, azt beszéled.

Nem az a vágy ég szíveinkben,

Nem az a nap az égen.

Nem az a május nyit virágot,

Nem, nem ismerlek én sem!

5.

Ruhája kék volt, szeme is kék;

Rám nézett ábrándozva mindég.

Ártatlan, egyszerű leány volt,

Kiért szivem régente lángolt.

Egyszer csak eltünt s kék ruhája,

Kék szeme volt lelkemnek álma

Sokáig, míg egy édesebb szem

Ragyogott rám és - elfeledtem.

S ki meghalt, mostan mint kisértet

Halványan a szemembe nézett.

Járása, hangja még a régi.

Csakhogy már nem tud megigézni.

VIII. A pozsonyi ligetben

- 1880. augusztus 5. -

Itt vagyok újra, itten!

S te még a régi díszben

Állsz, én szép ligetem.

Utaidon bolyongok,

S a virágok, a lombok

Mind összesúgnak: Ismerem!

Hajdan, tavasznapokban,

Gondtlan' itt bolyongtam,

Ez árnyas útakon.

Itt járt kaczagva szépem;

Nevét hány fába véstem!

Itt írtam én első dalom'.

E fák alatt viseltem

Bánattal szivemben

Fájdalmat édeset.

Itt olvastam szemében,

Hogy értem ég, csak értem;

Itt ujjongtam: Szeret! szeret!

S itt, ez a pad tudója,

Hány meglesetlen óra

Kinálta élveit.

Volt szeretőm, barátom,

Ifjú szivemben álom...

Itt éltem át a mennyet, itt!

Óh, hol vagy drága hajnal

Legelső súgaraddal?...

Hová, hová levél!

Hol vagytok, édes álmok?

Mit súgnak a virágok?

Csitt, csitt, a lomb miről regél?...

Ah, álom, álom, álom!

Azt mondja, ifjuságom

Mulandó, hűtelen...

Szép ligetem, virulj csak,

S te szív, álmodd a multat

Még egyszer át s légy csöndesen.

IX. Sohaj

Első szerelmem idejében,

Mikor láttam, hogy szíved értem

Megszünt dobogni, kérkedém:

Majd lennél egykor még enyém!

Ha dalaim hir-szárnyra kelnek,

S mint költőt szerte ünnepelnek:

A kék ruhás lány, fogadok,

Megbánja még, hogy elhagyott!

Bohó ifjúság! Férfi lettem;

Sohajtozám dicsért rimekben.

Kiváncsi is tudom, de hány:

Ki volt a kék ruhás leány?

Csupán tehozzád száll hiába

A csengő-bongó rímek árja.

Sok szép dalom nem érdekel,

Viszhangra nálad egy se lel.

S én vallom: szép versek mit érnek,

Ha az imádott nő szivének

Többé annyit se mondanak,

Mint léha bókoló szavak?

Volnék inkább a régi senki,

Kinek nevét csak szájad ejti,

S ne papiron, de kebleden

Lelném meg rémed', szerelem!

Reviczky Gyula magyar költő, író.

Reviczky Gyula (Vitkóc, 1855. április 9. – Budapest, 1889. július 11.) magyar költő, író.

Élete

A főnemes Reviczky család sarjaként, házasságon és örökségen kívüli gyermekként született.

Pozsonyban végezte a főgimnáziumot. Itt ismerkedett meg szerelmével, Lajkával, a kékruhás lánnyal, hozzá írta első szerelmi ciklusát.

Édesapja halála után kiderült, hogy neve nincs törvényesítve, örökségét apja elpazarolta, nemesi származása valótlan.

Azért, hogy meg tudjon élni, tanítónak szegődött úri családokhoz, később Budapesten újságírói állást kapott. Fordítással is foglalkozott, például Baudelaire-t először ő fordította magyarra, de fordította még Kleist, Nikolaus Lenau és Franz Grillparzer műveit is. A nagy színésznővel, Jászai Marival szerelmi viszonya volt. Tagja volt a Petőfi Társaságnak. Hosszas betegeskedés után, tüdőbajban halt meg 1889. július 11-én Budapesten.

A magyar szimbolizmus, a modern irodalom korai előfutára volt, jelentőségét halála után ismerték fel. Felfogásában a pozitivista determinizmus, a kereszténység és Schopenhauer eszméi ötvöződtek. A világ nyomora megváltoztathatatlan, egyetlen lehetőség a részvét, a megbocsátás és a belátó humor.
Ebben az értelemben tekinti "humoristának" a legnagyobb emberbarátokat és művészeket: Jézust, Goethét, Buddhát, Arany Jánost, Lev Nyikolajevics Tolsztojt és másokat.

Művei

• Ifjúságom (1874-1883)
• Jobáb házában (1875)
• A bánatból (1875)
• Osztályrészem (1877)
• Tavaszodik (1878)
• Arany Jánosnak (1878)
• Ősz felé (1878)
• A pozsonyi ligetben (1880)
• Jézus és a boldogság (1880)
• Magamról (1883)
• Századunk pesszimizmusa (1884)
• Pálma a Hortobágyon (1884)
• Optimizmus, pesszimizmus (1887)
• Edelény, a holtig hű szerető (1884)
• Selyembogár (1888)
• Apai örökség (1884)
• Magány (1889)
• Pán halála (1889)

Cserényi Zsuzsanna : A részeg

A részeg


Arcán sötétté feszül a nap,
Az asztalon feldől egy pohár,
ő utána kap. Részeg.
Vigyorog, mint minden este,
egyensúlyt, tudatot vesztve,
hisz úgy sincs remény.
Az élet kemény!
Nincsen már asszony, gyerek,
aprójószág az udvaron,
elveszett minden,
egy nyomorult napon.
A kocsma! Csak az maradt még,
s ha egy nap eljön a vég,
ott hagyja megtört teste,
egy árokban fekve.