Gárdonyi Géza: November
A kertemben járok, és szomorú vagyok,
szomorú, mint a fák, s hervadt virágok.
Az egész föld olyan árva, oly elhagyott,
mintha megunta vón Isten e világot.
Megunta, itt hagyta. Elköltözött innen.
Feljebb egy más égben lakik már az Isten.
Megérzi az ember, mikor nem is látja,
hogy valaki jött, és immár mögötte van,
pedig nincsen nesze, sem árnyékmozgása,
s megfordulunk rája.
Így éreztem Istent mindig, hogy velünk van.
Éreztem, mikor a holt föld kebeléből
a zöldelő élet miriádja kélt föl:
almafám rózsaszín virágba öltözött,
s fehér üde szegfűm illatot lélegzett:
fiatal akácfám két ablakom között
nőtt, nőtt, lombosodott, széjjelterjeszkedett:
kék pohárkáit a hajnalka kitárta
s mézét a zümmögő méhnek kínálta:
szőlőm sátort emelt a zöldelő dombon: -
virág volt a földön, gyümölcs volt a lombon.
S éreztem, hogy Isten itt van, e tájon,
mikor a nap fölkelt az aranyos ágyon,
és felhőfátyolát arcáról levetve,
meleget sugárzott minden elevenre.
A rigóm énekelt, galambom kacagott,
az egész mindenség életre támadott:
Pillangók röpködtek, bogarak szállongtak,
bársonyos poszméhek éneket brummogtak,
érett a gabona, piroslott az alma.
A föld volt Isten kedves birodalma.
Elment.
És nyomába rabló, dúló szelek
jöttek, s kifosztották a szép természetet.
Elvitték a fáknak zöldelő lombjait,
eltiporták kertem kedves virágait:
szagos szegfűimet a porba metélték,
összerongyolták lugasom palástját,
koldussá csúfíták a jó kis akácfát,
s elrabolták kertem szép drágaságait,
el napraforgóm aranytányérait.
Fecskémet elűzték. Rigómat se látom.
Vajon hol jár ez a sárga kis barátom?
Nyári reggeleken ablakomhoz állva,
de sokszor hallgattam vidám trillájára,
s láttam is a lomb közt, ahogy el-elbújva,
rám kandikált, s akkor versét nekem fújta.
S hol van virágaim sok apró vendége:
a bogarak tarka-barka nemzetsége,
kik zümmögve, dongva kerengtek, játszottak:
le-letelepedtek, mézport lakmároztak:
izenetet hordtak virágtól virágnak,
kertből a mezőnek, hegyről a rónának.
Milyen úri nép volt, mindegyiken látszott:
némelyik zöldarany-páncélban pompázott,
másik királyveres bársonyban, posztóban,
s kinek öv, kinek gomb díszképp a derekán
ki meg gyönge, finom fátyoltakaróban,
mint az oltár elé öltözködött leány.
Hol vannak? Meghaltak. Elvesztek szegények.
Megölték az egész bogárnemzetséget.
Itt-ott, hogy az ember az avarban járdal,
látni őket fekve, széjjelesett szárnnyal.
Pusztulás és halál. Ez most a föld képe.
A nap is búsan jön reggel föl az égre,
s hogy kibontakozik szürke köpenyéből,
ablakomra csordul a könny szeméből.
S mégis ő az, kinek maradt még reménye,
hogy csak meleg kell és az ő áldott fénye,
és minden feltámad,
mit Isten lezúzott a "Ne legyen!" szókkal, -
mint az anya aki nem hisz a halálnak,
s holtravált gyermekét melengeti csókkal.
Még legkedvesebb tán az a csöndes óra,
mikor a nap korán elszáll nyugovóra,
s aláereszkedik fátyola az éjnek,
s elhalkul az élet.
Ilyenkor magam is kályhám mellé ülök,
és gondolattalan gondokba merülök:
egybeolvadok az árnyékkal, meleggel,
a kályhámból ömlő langyos lehelettel,
s úgy érzem, más élő nincs is a szobában,
csak ez a sarokba guggoló vaskályha,
meg az égő lámpa.
El-elnézem olykor időtlen hosszasan
a vágtató csikóst a kályhám oldalán,
ahogy mély árkon szilajon átrohan,
és sohasem ér túl a rámakarikán.
Valami boszorkány - hátul vagy előtte -,
belebűvölte itt őt a levegőbe.
És én egyre várom, álmodozva várom,
hogy egyszer csak mozdul és elvágtat tovább
hajtja a vascsikós vasból való lovát,
és csak üres helye marad a kályhámon.
De ím nemcsak magam húzódtam e zugba:
két légy is ül itten előttem a falon.
Csendesen megülnek egymás mellé bújva
nem tartanak attól, hogy őket zavarom.
Két kis légy. Honnan jött? itt rejtőznek nálam,
s fázlódtak a szoba valamely zugában:
azután megérezték a föléledt kályhát,
s tartja most mindegyik melegnek a hátát.
Máskor tán kedvetlen szemmel nézném őket,
de most, hogy elűzzem, nem volt rá lelkem.
Nézem, hogy nyújtóznak és melengetőznek,
s ők is néznek talán nagy álmosan engem.
Néznek, és magukban áldják a jó kályhát.
Összedörzsöli egy a hátulsó lábát.
Majd csendesen ülnek, s nem mozdulnak többet:
átadják magukat a langyos melegnek.
Künn a falevél hull, hulldogál az ágról.
Gondolkoznak ők is a mulandóságról...
Gárdonyi Géza: Ültünk együtt
Ültünk együtt a kertben csendesen,
s egymásra néztünk szerelmesen.
Ő hallgatott, és én is hallgattam.
Kezemben a kezét simogattam.
- Én szép virágom, Rózsakoszorúm!
mért néz reám ily édes-szomorún?
Nem felelt, csak elmosolyodott.
Az Isten tudja, min gondolkodott.
Gárdonyi Géza: Fejét a szék karjára hajtva
Fejét a szék karjára hajtva
dúdolt az én kis kedvesem,
dúdolt egy nótát álmodozva,
s elringatózva csendesen.
Körültünk az alkony homálya
szétbontá barna fátyolát,
és betakarta észrevétlen
a kedves, ódon kis szobát.
S ő mint az álmodó madárka
csicserg halkan az ág hegyén,
dúdolta:"Árva vagyok, árva."
Elmélázva hallgattam én.
S a homályba' már mit se láttam,
csak fehérszőke, szép fejét,
s kezét, amely meghajlott lágyan.
S félig behunyt, két szép szemét.
Gárdonyi Géza: A mama elaludt
Esőre hajló nyári délután.
A mama köt. Juliska gombolyít.
Az írnok ül némán és bután,
karján tartva a pamut szálait.
A mama bólint. Lágyan hátradül.
Kezéből a kötés lehull.
- "Kisasszony, végre, végre egyedül..."
- Halkabban írnok úr!
- "Mikéntha lelkem volna e fonál,
És szíve, melyre innen gombolyít:
a szálon hozzám forrósága száll,
és néma boldogságba mámorít.
S ha a végső szál is átrepül,
a lelkem átszáll véle, érzem,
s mint bálvány ülök itt lelketlenül..."
- Halkabban, édesem!
Gárdonyi Géza: Ha meghalok
Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltűnt. A láng - az voltam én.
Sorsomnak gyászán se könnyezzetek,
s ne mondja a pap: "Íme, porba hullt!"
Sirassátok az árva gyermeket,
s ne a rabot, aki megszabadult.
S mikor a szónok a sírnál beszél,
és végül kiált:"Hát Isten veled!"
ne le a sírba integessen nékem,
fölfelé nyújtson búcsúzó kezet!
Gárdonyi Géza: Fiamnak
Mint a magasban lengő sasmadár,
úgy kóvályog fölöttünk a halál:
hol itt, hol ott egy lelket elragad.
Csupán a test marad.
Ha engem látsz majd némán, hidegen,
és szólítasz és nem nyitom szemem,
az égre nézz: én immár arra lengek.
Csupán a testem az, mit eltemettek.
Elhagylak. De ha sírva szólsz nekem,
leszállok hozzád édes gyermekem,
s mint éji szellő a virágokat,
megcsókolom harmatos arcodat.
S ha majd te is testet vetkezed,
a végső órán melletted leszek,
s míg a harang kong gyászos fájdalommal,
én átölelve viszlek fel magammal!
Gárdonyi Géza: Harangszó az éjben
Fehér kis kápolna erdő sűrűjében.
Valami remete lakja réges-régen.
Valami kis remete, kit senkise ismer.
Azt se lehet tudni angyal-e vagy ember?
Mikor az erdőre éj homálya száll,
s a benne tévelygő aggódva megáll,
s remegve, habozva kérdi: Jobbra? Balra?
Megszólal a kicsi kápolna harangja.
Embertársam! vészes, sötét úton járó,
sötét úton járó, habozva megálló,
hallgass a titkosan megcsendülő hangra:
a szívedben hangzó angyali harangra!
Gárdonyi Géza: Zsoltárok
I.
Boldog ember ki az Isten útját járja.
Láthatatlan angyal az utazó társa.
Kő között se botlik, homályba se téved.
Az ilyen embernek a halál is élet.
Boldogtalan ember, ki nem néz az Égre
Széltől fújt ballangó az élete képe:
virágos mezőn is akadékot talál.
Az ilyen embernek az élet is halál.
Gárdonyi Géza: Feljebb!
Csillagos nyári est, - s harmatos, homályos.
Odalent a völgyben alszik már a város.
Fekete posztóval az est betakarta.
Csak egy marok sárga csillag ragyog rajta!
Utcai lámpások.
Hallgató nyugalom,
sötétség és álom ül lent a házakon.
Talán csak a beteg virraszt a bajával?
Talán csak az árva könnyes sóhajával?
Talán csak a rab áll ablakánál ébren?
Talán csak a vak néz az éj sötétében:
- Mintha látnék - mondja tűnődve magában -,
úgy tetszik az imént valami színt láttam...
Kertemre is leszállt az éji nyugalom:
álom-csöndesség ül fűn, fán, virágokon.
Fölöttem eldöndül egy vándor bogárka,
aztán még mélyebb csend marad nyomába.
Szeretek fönn lenni csillagos estéken.
Ilyenkor az eget eltűnődve nézem:
Mi az a sok csillag? az a sok néma fény?
S ha a Föld is csillag, rá hogyan jutottam én?
Hogy kerültem ide a világ-mélységébe?
a fényes Mindenség sötét fenekére?
Ha a végtelen ég fekete tábláján
csak egy csillag égne magányosan, árván,
az az egy csillag is elég lenne nékem,
hogy egy felső világ lámpásának nézzem.
De millió csillag! millió lámpás!
Kinek, minek az a kivilágítás?
Ország van-e fenn is? s benn falvak, városok?
s utak a világló fényes csillag-sorok?
Vagy minden egy csillag, mint a Föld golyója:
épp ilyen kétágú férgek hordozója?
Ki alkotta ezt a sok külön világot?
Ki tett rá népeket? búzát és virágot?
S ki gurította be a nagy világ-térbe
a koromszín Semmi végtelenségébe?
"Járj! De körben! El és vissza-visszatérve!"
Hol az a cirkalom, mely útjok kimérte?
És hol az az óra, melyen a mutató
milliomos számok körlapján ballagó?
És hát mi van feljebb? a csillagok felett?
hol már a legfelső csillag is elveszett,
s csak lefelé látjuk?( Rezgő szikrácskája,
mint a bányamélybe hullott fénybogárka.)
Mi van megint feljebb? Más világemelet?
Más nap? Más illat? Más levegő-lehelet?
Tetőtlen magasság új világossága?
Vagy holt sötétségnek Csendes-óceánja?
Feljebb?
Hogy lehetne feljebb jutni, feljebb?
A Marconi gépe fel meddig lövellhet?
A villám, mely immár engedelmes rabunk,
hogy vele festetünk, főzetünk, iratunk,
kocsit, hadi sárkányt sebesen vitetünk,
miért ne lenne táltosunk is nekünk?
Feljebb!
A sötétség fekete kárpitján
alulról átcsappant egy megnyergelt villám,
melyen a képzelet bár szédül, de megül,
s végre is a tető tetejébe kerül.
Szállj Villám! Hasítsd át a Végtelenséget!
Ott tégy le, hova még gondolat se lépett.
Szállok, szállok...Siket, irdatlan vak égben,
hol csak sötétség ül. Sötét a sötéten.
Semmi hátán semmi. Holdatlan örök éj.
S benne egy feltévedt szúnyog se döngicsél.
Mert ha döngicsélne, bármily vékony szálon,
átszólna a hangja minden távolságon.
Feljebb!
Ha valaki a sivatag éjben,
egymásra ásító semmik kebelében,
valahol nagymessze pipára gyújtana...
Millió mérföldre elvilágítana.
Feljebb!
Ha valaki puskával itt állva
beledurrantana a Semmi-világba...
Szállna a golyó a Végtelenségben
dörgésével együtt örök csodaképpen.
Kietlen éjtenger! Feketéllő semmi!
___________________________
De mintha kezdene világosabb lenni...
Mint télen, mikor az ablak jégvirágos,
s áttetszik szelíden, hogy az ég világos.
Mi ez a fehér táj? Hó? Felhők teteje
Vagy a világ fehér-csipkés szemfedele?
Nő a világosság.
Mint Szent Vince-éjen
mikor sápadt hold van felkelőfélben.
S köröskörül merre a szem elláthat
fehér fenyvest látok? zuzmarás nagy fákat.
Hol vagyok? Valami holt planéta ölén,
mely kívül vetődött e csillagok körén?
Mi világít ott fenn, át a fehér égen
S mért zöldes itt az ég? Sehogy meg nem értem.
Feljebb!
Szálljunk feljebb! feljebb egy világgal!
Mi ez? Mező, tele nyíló hóvirággal!
Embernyi virágok tenger sokasága!
Oh ez már a Menny itt, ez a Menny pompája!
Mily üde levegő! Szinte testet könnyít!
De csodás, hogy az ég nem kék, hanem zöld itt!
Zöld, mint mikor zöldszín folyosó ablakon
szűr át a nap fénye. S közte olvatagon
kék felhők terülnek hosszan, kék csodának,
mintha olvadt zafír tavai volnának.
De már innen mégse megyek el annélkül,
hogy egy hóvirágot ne vigyek emlékül.
S nyúlok: szakítanám...Ámulat, bámulat!
Mint mikor a gyermek árnyképpel mulat,
S fogdossa falon a nyuszit, a libát.
Délibáb-kép ez mind, álló szép délibáb!
Most már értem, miért nem látom a végit?
miért kék a felhő? miért zöld az ég itt?
S csakugyan eljutok ibolyavilágba,
zöld mohamezőnek tündéri tájára.
Feljebb!
Nárcisz.
Feljebb!
Orgona, tulipán...
Egyik virágég a más virágég után.
S mind embernyi virág, gazdag színnel ékes.
A levegő más-más illatokkal édes.
Oh a szegfű-égtől el alig válhatok!
Feljebb!
Embertestben ameddig szállhatok!
S behúnyom a szemem: ne lássak már semmit.
Csak fel! fel! ha lehet fel a magas Mennyig!
És szállok sokáig a Végtelenségben.
Csak a levegőnek puha selymét érzem,
amint emelkedünk sebes suhanással
váltakozó bájos illatokon által.
Szállunk, szállunk. Szállunk egekből egekbe.
Míg végre lassúdunk. Megállunk remegve.
Megnyitom a szemem. S legott be is zárom.
Színek orgiája! Káprázatos álom!
Képzelj sziklán sziklát pávatoll-színében,
aranyban tündöklő kékséget a kékben,
s magas ormáról le zuhatag omlással
gyémánt-özönt, amint hull szép csillogással.
Szivárvány színeknek millió szikrája
húll, húll, omlik, táncol szikláról sziklára.
Húll, húll...némán. Nincs hang e világban.
De mégis...Mintha egy hárfa szólna lágyan...
Nem, nem hárfa mégse: csak olykor pengedez...
Tán üvegharangra gyöngyvirág pergedez?
Érzem is illatát már a gyöngyvirágnak,
dehát itt szellőnek melódia árad?
Nem: ez hangszer mégis! S vonótól hullámzó!
Bűbájos hangokkal sóhajtásként játszó.
Ereszkedik a hang, s oly finoman száll,
mintha a vonója volna tündérhajszál,
és a hangszere tán méhek rezgő szárnya...
Nem: ezüstfuvolák búgó orgonája...
Nem: valami zengő csigalépcsőt hallok.
Lágy bársonypapucsban futnak rajt a hangok,
fel és le, fel és le. Olykor meg-megállnak,
fülemüle-nyelven bűvösen trilláznak.
Édes buggyanással lebuknak a mélybe.
Fel újra illannak magas semmiségbe,
elképzelhetetlen hosszú vékony szálon.
Már szinte nem is hang, csak sejtelem, álom.
Ismét csend. Bíbor ég. Sima gyöngyház-tenger.
S ím a szélén áll egy fehér-frakkos ember.
Áll. Néz maga elé. Kezében hegedű.
- Ki vagy? Mit mívelsz a csendben itt egyedül?
- Tanulok. S ha valamire fogom vinni,
a bandába lépek.
- Mi neved?
- Paganini.
S tűnik mint az árnyék, fölfelé libbenve,
mintha az utolsó hangok után menne.
Feljebb!
Új ég: rengő aranyszín levegő.
Fehérszárnyú nagy sas, fölfelé lebegő.
Szállton száll...Hova? Föl, föl, egyre feljebb,
mint mikor szél ragad könnyű virág-pelyhet.
- Hová szállsz?
- Az egek kellő közepén.
- Hát még feljebb is van?
- Ez itt csak a széle.
- Messze még?
- Csak száz év. Mit vársz?
- Ember hangját.
Csak egy szót...
- A visszhang tán leejti hozzád.
S ím mintha mámoros kiáltást hallanék:
- Szép.
S rá nyomban egy női hang, mely szinte reszket:
- Szeretlek!
__________________________
Álomkáprázatok. Lenn ülök a mélyben
A csillagok alatt, a földi sötétben.
A földi sötétben! Majdnem könnyem csordul!
Mért is ocsudtam fel szépséges álmombul:
Dehát kell hogy legyen odafenn valami!
Nem égnek hiába az Ég csillagai!
Minden víznek van egy átellenes partja.
Mindennek ami függ, van is ami tartja.
Ki az égi napot meggyujtá s fenntartja,
testem érző lángját elveszni nem hagyja.
Lettem, hát újra és százszor is lehetek,
mint ahogy mindennap elalszom s ébredek.
A halál e Földön csak utolsó álom.
Az ébredés fenn van, fenn - a másvilágon.
Idelenn akkoron öltözködnek gyászba.
Odafenn öltöznek virágos pompába.
Idelenn búcsúznak. Ott fenn üdvözölnek.
Itt lenn sírnak-rínak. Odafenn nevetnek.
Aki élt, él mindig. Aki jött visszatér.
Nem veszhet sárba, mint ősszel a falevél.
Ott fenn van az ember nagy Amerikája.
Itt lenn: csak száműzött bűnösök tanyája.
Mik is volnának a széjjel szórt csillagok,
ha nem börtönrajok?
Ott az ember: angyal. Tiszta, boldog szabad.
Itt az angyal: ember. Testbe bilincselt rab.
S nehogy csupa sírás legyen rabsága,
égi múltját Isten pecsét alá zárta.
Így csak sejtegetjük lelkünk származását,
magasságos hazánk boldog fényvilágát.
S csak akkor fordítjuk szemünket mélázva
a végtelen egek ránk kéklő tájára,
s nézzük-nézzük hosszan, ábrándozva róla,
mint télen a szárnyametszett árva gólya.
______________________
Csendes az éj. Alszik minden a világon.
A madár az ágon, bogár a fűszálon.
És az emberzsombék a völgyi homályba...
Hány ember? Sok. Mind elfedi az éj szárnya.
Fölötte csupán egy csoport sárga csillag,
utcai lámpások néhány száza csillog.
Mintha volna az ég csillag-söpredéke,
mely alávettetett ide a mélységbe.
Homály, homály!...Csend...
És...megkondul egy harang...
Messze mérföldekre zengő méla hang.
Ki halt meg? Kinek telt le itt az ideje?
Ha beteg volt - nem kell többé szenvednie.
Ha gazdag volt - itthagyta a házát, kincsét.
Ha rab volt - a halál leoldja bilincsét.
Ha vak volt - visszatért a szeme világa.
Ha árva volt - ott fenn ölelő kar várja.
Gingalang-gingalang...a völgyi sötétbe...
Valaki utazik: a Földról - az Égbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése