A reményhez
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!
1803
To Hope (English)
To mortal eyes, you, Hope, do seem
a form divinely sweet;
but eyes of gods can pierce the dream
and see your blind deceit.
Unhappy men in times of ill
create you for their easing;
and as their Guardian Angel still
they worship without ceasing.
Why do you flatter me with praise?
Why do you then deride me?
Why in my bosom do you raise
a dubious heart to chide me?
Stay far and fair beyond my reach,
as first my soul you greeted!
I had depended on your speech,
but you have ever cheated.
With jonquil and with daffodil
you planted all my garden,
and introduced a chattering rill
to be my orchard's warden;
you did bestrew my laughing spring
with many a thousand flowers,
the scents of Heaven did you fling
to perfume all its hours;
my thoughts, like bees, found morning sweet
'mid garden plots and closes,
and hovered 'round in fragrant heat
above my heavy roses.
One hope possessed my soul apart,
one radiant prospect joyed me,
my garden lay in Lilla's heart
its wonders never cloyed me.
But, ah, the roses of my ease
Have withered quite away;
my sparkling brook and shady trees
are dead and dry today.
The springtime of my happiness
is winter now instead;
my dreams are gone beyond redress,
my fairy world has fled.
Ah, would you leave me but my lass,
the Lilla of my passion,
I'd let all sad complaining pass
nor mourn in any fashion.
Within her arms I could forget
misfortune, grief, and pain;
no wreath of pearl could match my girl
were she with me again!
Depart from me, O cruel Hope!
Depart and come no more;
for blinded by your power I grope
along a bitter shore.
My strength has failed, for I am riven
by all my doubt and dearth;
my tired spirit longs for Heaven
my body yearns for earth.
I see the meadows overcome
with dark consuming blight;
the vocal grove today is dumb;
the sun gives place to night.
I cannot tune this trill of mine!
My thoughts are all askew!
Ah, heart! Ah, hope! Ah, Lilla mine!
May God remember you!
Kirkconnell, Watson
À esperança (Portuguese)
Meteoro com
terrestres que lança,
tem de Deus o tom
falsa cega Esperança!
Criou-se pra ela
homem infeliz,
e, anjo que vela,
saúda sem vis. –
Espelhas, boca lisa,
o quê? ris, porquê?
Porque se tamisa
duvidoso qu'rer?
Sê sozinha aí!
Fui encorajado;
vozes lindas cri:
inda enganado.
Plantaste narcisos
plo meu jardim fora;
regato de guizos
regou minha flora;
mil flores verteste
em mim - Primavera -,
e sorte celeste
seu perfume era.
Cedo, pensamentos
iam, laboriosas
abelhas, no quente,
para as frescas rosas.
Na minha alegria,
algo me faltava:
de Lilla pedia
coração; céu dava.
Ai, perderam sede
rosas frescas; minhas
fontes, troncos verdes,
secaram, asinha;
Primavera cor,
triste Inverno cedo;
bom mundo anterior
fez-se arremedo.
Oh! deixasses só
Lilla, só aqui:
meu canto de dó
não se queixaria.
Em seus braços bem
esquecia tristeza,
sem invejar quem
se fez realeza.
Deixa-me, Esperança!
Oh, entregue a mim;
que dura avança
minha morte assim.
Sinto dividida
força que em mim era –
quer alma sem vida
céu; meu corpo, terra.
O prado, vazio,
os campos, queimados,
o parque sem pio,
noite nos dois lados. –
Gentis doces trilos!
Quadros de mil têmperas!
Qu'rer! Esperança! Lillas! –
Adeus, para sempre!
Ernesto Rodrigues
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése