Áprily Lajos

Áprily Lajos, született Jékely Lajos (Brassó, 1887. november 14. – Budapest, 1967. augusztus 6.), József Attila-díjas (1954) költő, műfordító.

Életpályája

Elemi iskoláit Parajdon végezte, középiskoláit a székelyudvarhelyi gimnáziumban kezdte, tizenkét éves korában, 1899-ben családjával Kolozsvárra került. A református kollégiumban tanult, tanárai közt volt Kovács Dezső és Seprődi János. 1909-ben a kolozsvári egyetem bölcsészkarán szerez magyar-német szakos képesítést. Egyhónapos párizsi útjáról visszatérve Nagyenyeden lesz tanár: előbb a Bethlen Kollégium tanítóképzőjében, 1910-től a gimnáziumban. A következő évben megnősült, élettársa Schéfer Ida. Kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenhét évig tanított a "dús hagyományú" városban, e "remete évek" alatt kiállt Ady költészete mellett. Egy versét névtelenül már 1905-ben közölte az Egyetemi Lapok, majd 1909-ben 'Jékely Lajos néven az Erdélyi Lapokban jelentkezett, Kovács Dezső azonban megrótta "modern" hangja miatt, mire a költő évekig nem kísérletezett újabb publikálással. Verseit Áprily Lajos néven először 1918 tavaszán Szentimrei Jenő közölte az Új Erdélyben, majd az Erdélyi Szemle, Napkelet, Zord Idő, Pásztortűz adott helyet írásainak. Ugyanakkor az Erdélyi Irodalmi Társaság és a Kisfaludy Társaság mellett a Kemény Zsigmond Társaság is tagjává választotta. Első költői sikerei után 1923-ban Dijonba ment, ahol a francia nyelv tanításához is diplomát szerzett. 1924-ben elfogadta Kuncz Aladár meghívását, s együtt szerkesztették a kolozsvári Ellenzék irodalmi mellékletét. 1926-ban családostul Kolozsvárra költözött, s a református kollégiumban tanította a magyar és német irodalmat. Ugyanebben az évben részt vett az erdélyi magyar írók első marosvécsi találkozóján, s az itt összegyűltek megbízásából az 1928-ban induló Erdélyi Helikon szerkesztője lett. A következő három nyáron jelen van a marosvécsi találkozón. 1929 őszén Budapestre távozott, ez a lépése megrendülést váltott ki tisztelői körében. Tíz évig a Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatója volt. Elvállalta a Protestáns Szemle szerkesztését. 1935 őszén féléves tanulmányutat tett Észak- és Nyugat-Európában. 1941-től Parajdon egy erdei boronaházban töltiötte nyarait. 1944-ben tiltakozásként a faji megkülönböztető rendelkezések ellen nyugdíjaztatta magát, s Visegrád mellett, Szentgyörgypusztán telepedett le. Hosszú éveken át csak fordításaival volt jelen az irodalmi életben, versekkel az 1950-es évek közepétől jelentkezett újra. Verseinek leggazdagabb válogatását már csak a halál árnyékában láthatta. Nyolcvanadik születésnapja előtt halt meg a hárshegyi szanatóriumban.

Munkássága

Első verskötete, a Falusi elégia (Kolozsvár, 1921), harmincnégy éves korában a Minerva kiadásában jelent meg. Két év múlva saját kiadású új kötettel lépett az olvasók elé (Esti párbeszéd, Dicsőszentmárton 1923). E két verskötet alapján készült az 1925-ös budapesti válogatás (Versek). 1926-ban két kötete látott napvilágot: a berlini Ludwig Voggenreiter Verlag impresszumával kiadott s Kolozsvárt nyomott Rasmussen hajóján és a Kuncz Aladár értékelő esszéjével megjelent Vers vagy te is az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában. Ugyanott kiadott egyfelvonásos darabját (Ida-hegyi pásztorok, Kolozsvár, 1929) két újabb kötet követte: addig írott műveinek gyűjteménye, Az aranymosó balladája (Budapest, 1934) és az új verstermés, A láthatatlan írás (Kolozsvár, 1939). Könyvvel csak majdnem húsz év múlva jelentkezett újra (Ábel füstje. Válogatott versek, Budapest, 1957). A következő években annál többet publikált (munkái ebben a szakaszban Budapesten jelentek meg): 1964-ben több mint fél évszázados műfordítói munkásságából válogatott (Az aranyszarvas), nem sokkal ezután új verseit gyűjtötte össze (Jelentés a völgyből, 1965), és még ebben az évben közreadta állattörténeteit az ifjúság számára (Fecskék, őzek, farkasok). Ezt követte Fegyvertelen vadász című kötete, majd költeményeinek eddig legteljesebb válogatása, A kor falára (1967). Posztumusz verskötete (Akarsz-e fényt? 1969) korábban nem közölt verseit, kései négysorosait, A bíboros című sorstragédiáját tartalmazta; ugyanebben az évben jelent meg Legszebb verseinek romániai kiadása Kemény János bevezetőjével. Az Álom a vár alatt című verseskötet parajdi gyermekélményeiből táplálkozó két költői elbeszélését tartalmazta (Árkossy István rajzaival, 1972); verseinek új, reprezentatív válogatása (Meddig él a csend? 1973) az RMI sorozatában Sőni Pál előszavával jelent meg.

Gazdag formakultúrája, verseinek fogalmon túli sejtelmekkel játszó zeneisége, impresszionista-szimbolista vonásai a költőt az első Nyugat-nemzedék hagyományához kapcsolják. Nem egy kritikusa a legnagyobb erdélyi magyar költőnek tartja, nemcsak életművének egésze, hanem Erdélyben született versei alapján is. Németh László 1927-ben úgy ír róla mint "sziget"-ről "a magyar líra pillanatnyi bomlásában"; formaművészete elismeréseként Benedek Marcell Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel, Tóth Árpáddal, Juhász Gyulával állítja egy sorba; Rónay György magyarság és európaiság szintézisét fedezi fel lírájában. Költészetének ihletője legtöbbször az emlékezés, a magány, egy inkább csak vágyott – vagy vágyaiban átélt – világ: a "morajos szikla-ország", mellyel "egy test"-nek érzi magát. A "parttalan" időből, elmúlt századokból hallja vissza a szív zenéjét. Költő, aki a sorssal nem csatázott ugyan, de versei "gránitboltjába" egy hosszú élet önemésztő vajúdásait zárta be. Hangulatok énekese, "néma lázadó", alapélménye a természet, az erdélyi táj, lírai jelképeit jórészt belőle meríti: transzilvanizmusának is ez a szülőföldszeretet a tartalma. Elégikus hangulatú költészete múltat és jelent eggyé olvasztó szelíd számvetés. Rezignáció és meg-megújuló életvágy, a visszahúzódó lélek tehetetlensége és a bizakodó emberség egyszerre van benne megbonthatatlan hangulatú, szerkezetileg pontosan tagolt költeményeiben. Szigorú, a hagyományos formákat tisztelő, azokat finomító megkomponáltság, lelki és formai egyensúlyt teremtő zeneiség jellemzi művészetét, e zenei fogantatású érzékelés sajátos harmóniát kölcsönöz verseinek. "Hazája álom és titok, / szem-nem-legelte pázsitok" – vallotta a formai bravúrok titkairól. Egyes verseit és szövegkönyveit Halmos László, Jodál Gábor, Lajtha László és Viski János, Tavaszodik című költeményét Kozma Mátyás és Zeno Vancea zenésítette meg.

Verseiből német, angol, francia, szlovák, román és lengyel nyelven jelentek meg fordítások, verseinek román nyelvű önálló kötetei: Muzica toamnei (Petre Şaitiş fordításai, Láng Gusztáv előszavával, Kolozsvár, 1978); Prinţul Tristeţe (Corneliu Bala fordításai, 1979). Ő maga a világirodalom egész sor remekét tolmácsolta a magyar olvasónak. A műfordítás sose jelentett számára mellékes foglalkozást. Elve, hogy a költőnek – miközben kellő tiszteletet tanúsít a "más nyelv zsenijéből született" költemény iránt – újra kell alkotnia az átültetésre kiválasztott művet. Legművészibbek és mennyiségileg is legszámottevőbbek német, orosz és román fordításai, de fordított angol, francia, latin és kínai költőktől is; Puskin Anyegin-jének, Turgenyev lírai hangulatú prózájának, Lermontov, Nyekraszov és Gogol több írásának, Ibsen Peer Gynt-jének, Schiller Wallensteinjének, Eminescu Az Esticsillag című poémájának fordítása a magyar műfordításirodalom remekei közé tartozik. A román költészetnek egyik legihletettebb tolmácsolója. Lucian Blagával, Şt. O. Iosiffal és Eminescuval kezdi, majd – élete utolsó tíz esztendejében – Arghezi, Macedonski, Coşbuc, Pillat verseivel bővül a névsor, e műveiből adott válogatást a Tavaszi tüzek (Domokos Sámuel bevezetőjével, 1969).

Kötetei

• Falusi elégia, versek, 1921
• Esti párbeszéd, versek, 1923
• Rasmussen hajóján, versek, 1926
• Vers vagy te is, versek, 1926
• Idahegyi pásztorok, verses dráma, 1929
• Rönk a Tiszán, versek, 1934
• Úti jegyzetek. Egy pedagógiai vándorlás megfigyelései, úti beszámoló, 1934
• A láthatatlan írás, versek, 1939
• Az aranyszarvas, műfordítások, 1964
• Fecskék, özek, farkasok, történetek, 1965
• Jelentés a völgyből, versek, 1965
• Akarsz-e fényt? Versek; A bíboros. Dráma, 1969