Kasza Béla : Pipacsoktól részegen - Pipacsból és vérből

Kasza Béla költő

Így vall önmagáról :

Önmagamról

Buja vagyok, mint fonnyadt levél,

fehér, mint korom ragyogása,

fényes, mint koldus palotája,

s forgatott, mint unalmas regény.


Erős, mint elfelejtett remény,

kemény, mint sóhaj kopogása,

vidám, mint halott koponyája,

s valóságos, mint képzelt erény.


Bemutatkozás

"Kasza Béla vagyok és elmondhatom magamról, hogy a következő rövid vers jellemző a helyzetemre, miszerint

Pogány tisztasággal élek,
nincs függönyös ablakom,
csillagok szikrázó fényén,
harmat hajnalán lakom. / OTTHON /
-
Ennek ellenére
-
Több érdekel, mint a vályú,
mert a lelkem csillag-álmú.
Belém rúgnak ócska nagyok.
Nem tudják, egy világ vagyok. / TUDATLANOK /

Gyermekként írtam az első verseimet, fiatal felnőttként is megesett ez velem, de nem volt fontos számomra. Pár évvel ezelőtt, amikor elvesztettem az állásomat és üressé vált a zsebem, a gyomrom, a kályhám, versekre ébredtem nap mint nap, azaz termékennyé váltam. Azt mondták irodalmi szakemberek, hogy nem lesz belőlem költő, mert nem vagyok eléggé modern. Ennek ellenére, bár korábban megtettem, ma már nem dobom el verseimet...
Egyetlen verseskötetem címe: Kempite. Néhány antológiában is helyet kaptam.
Van még egy Kasza Béla, aki ír, ő csepeli. Én bajai vagyok." 

PIPACSOKTÓL RÉSZEGEN



Varázslatos a világ, piros a táj, részeg,
kinyíltak a pipacsok a hajnali réten.
Alig vagyok magamnál, szemmel csókot lopok,
friss harmatban lépkedek, bár a cipőm kopott.

-

Konok lelkem vasmadár, saját magát tépi,
vérszagot fog száz sakál, hegedű szól, égi.
Szétszednek a dúvadak, közben Isten ujja
a húrokat, a vonót bűvöli, húzza.

-

Ez az, legyen hattyúdal, énekelni kezdek,
a vég volt előbb vajon, vagy egykor a kezdet.
De választ már nem kapok, a hegedű halkul,
pipacsot szór rám a szél, szép, halotti maszkul.

 -------------

PIPACSBÓL ÉS VÉRBŐL

Koloncos tegnapom naponta elkísér,
hittelen reményem semmi jót sem ígér.
Holnapot tervezek álmatlanul,
vékony a gondolat, szavakra hull.
-
Fogyaték vagyok, képzelt ragyogás,
teljesség helyett pusztán csak homály.
Ha szürke tükrömben gyönyörködök,
visszabámulnak mind a könny-ködök.
-
Apámtól, anyámtól tanultam szeretni,
minden vagyok tehát, ugyanakkor semmi.
Dübögnek fejemben agytépő dobok,
meghasadt szép szívem vad szélben lobog.
-
Lobogjál bátran, szent vagy és lator,
tépett virágú fénnyel illatolj,
ölelj meg tisztákat, gyermeki jókat,
a kedvükért szeresd, dalold a szókat!
-
Énekelj madarat, álmot meg vágyat,
napfényre csókokat, ötvenet, százat,
és ha a halálod előtör a mélyből,
fess hajnalt az égre, pipacsból és vérből!