Heltai Jenő: A néma levente

És végül a kedvencemből egy részlet ....

Heltai Jenő: A néma levente

Setét Lajos

a békülő szerelmeseknek

"A csöndet szeretem, meg a virágot,

Galambok közt, virágos szigeten

Békés családi kör az álmom.

Derû és nyugalom, parányi házban...

Az élet szép. Tenéked magyarázzam?

Szeressük egymást! Isten arra rendelt.

De annyi baj, gond nyomja ma az embert,

Nyögünk adót, aszályt és háborút,

A legtöbbnek falat kenyér se jut.

Kevés a méz, és sok a medve.

Ki él ma abból, amibõl szeretne!

(...)

Vad gyávaságod? Az a gyáva,

Ki, amit érez, elrejti magába,

És ami benne gyönge, emberi,

A másiknak föltárni nem meri,

Mért várod õt, ha nem ezért?

A boldog élet vágya nem kisért?

Galambok közt, virágos szigeten,

Békés családi kör, parányi házban.

Az élet szép... Tenéked magyarázzam?

(...)

Békéljetek meg! Balgák mind a ketten!

Téptétek egymást, martátok, kegyetlen

Kéjjel keverve bajt, fájdalmat, átkot.

Gyilkos kiváncsiságban versenyezve

Csak azt kutatta áldatlan vitátok,

Szerelme próbáját ki állja jobban,

Ki meddig bírja, és ki roppan össze.

És egymásért véreztetek titokban.

Haj, átkozott vetélkedés:

Szemet szemért, és gõggel verni gõgöt!

Jóság híjával múlt el szép idõtök.

Siessetek egymást szeretni, és

Alázatban, jóságban összefogva

Pótolni azt, mit dölyfötök mulasztott.

Virradjatok szerelmes, szép napokra!"

Heltai Jenő : A jó testvérek - Vallomás - Vén fiúk dala - Mikor ő nálam volt - Casanova - Dal - A modell - A másik

A jó testvérek

Uci, nyuci anyucinak

Van két kicsi lánya,

Egyik lánya Ilike,

Másik lánya Lilike...

Csípje meg a kánya!

Este, hogy az ebédlőben

Hatot üt az óra,

Betekint a két kis lányhoz

Uci, nyuci, pici, puci,

Anyuci egy szóra.

Csak rájuk néz s mind a kettő

Tudja mit jelent ez,

Mert Ilike és Lilike

Jó és engedelmes.

Ott, ahol a gyerekszoba

Legsűrűbb homálya,

Hat órakor mind a kettőt

Két kis csipi-csupi csupor;

Két kicsi trón várja,

Két kicsi trón porcellánbul

Egymás közelében,

S kéz a kézben Ili, Lili

Elfoglalja szépen.

Addig ül ott igyekezve,

Hévvel mindakettő,

Míg nem marad Ili, Lili

Törekvése meddő.

Míg a nemes ambiciót

Siker koronázza

S a szorgalom gyümölcsével

Ékes a két a váza.

Hanem addig Ili, Lili

Megmoccanni sem mer,

Ellenőrzi az eredményt

Anyjuk vizsga szemmel.

Bábujukat csakis akkor

Adja vissza nékik,

Amikor az éma, léma,

Pribli-prubli nagy probléma,

Meg van oldva végig.

Hát egy este -- szomorú est! --

Úgy hat óra tájba

Ül Ilike, ül Lilike,

Ül, de mindhiába.

Nézik egymást szomorúan

S nem tehetnek róla,

Egyiknek sincs semmi, semmi,

Ici-pici, inspirici,

Inspirációja.

Bárhogy lángol bennük a szent

Kötelességérzet,

Hajh, az estén ellenük volt

A kegyetlen Végzet.

Eltelik egy jó félóra,

Eltelik egy másik

S a két kis leány vállalata

Sehogyse virágzik!

Egyszer csak az Ili arcát

Boldogság önté el:

"Éka, béka, heüréka!"

Mondogatja kéjjel.

Ám Lilike tovább is csak

Szomorúan, némán,

Hasztalanul töri szöszke

Ejecskéjét, fejecskéjét

A nehéz problémán.

"Jó tenéked" -- szól sóhajtva

És a hangja reszket, --

"Azt, amit én el sem kezdtem,

Te már befejezted.

Te mehetsz már, oh te boldog,

Két perc mulva játszol,

Engem sorsom mindörökre

E sziklához láncol..."

Ekkor Ili kis szivében

Nagy szánalom ébred:

"Ne félj Lili, míg engem látsz,

Szerető testvéred.

Míg nekem van, neked is lesz!"

S könnyel a szemében

Az eredményt Lilikével

Megfelezi szépen.

A testvéri szeretetnek

E példája vonzó.

Azért tehát, hogyha egyik

Testvértekről van szó,

Akármikor, akármiben

Szüksége van rátok:

Egymást kedves olvasóim

Csirbe, csorba, csurba, csarba,

Cserbe ne hagyjátok.

Vallomás

Kivertem a remény szivemből

Amint kivernek egy kutyát,

Isten veled szerelmi mámor!

Isten veled szép ifjuság!

Magányos ember lett belőlem,

Kissé mogorva, de nyugodt,

Gyűlölni többé nem tudok már,

De már szeretni sem tudok.

És ideált többé nem ismer,

Bálványokért nem ég szivem,

Amit az emberek hazudnak,

Meghallgatom, de nem hiszem.

Olyan vagyok mint a nagyétü,

Ki `átaleszi` a napot,

S az asztaltól csak akkor kel föl,

Ha pukkadásig jóllakott.

Ott kaptam én is az ebédet,

Pompás, remek volt, isteni!

Üres kedéllyel, telt gyomorral

Dőljünk le most -- emészteni.

Vén fiúk dala

Barátaink megházasodnak.

Férjhez megyen az ideálunk,

Hajfürtjeink is rendre fogynak,

De még mi rendületlen állunk.

Bár homlokunk is csupa ránc már,

S testünket a hideg kirázza,

Elsők vagyunk mi még, ha tánc vár,

És a szivünkön nincs barázda.

Bár a tüdőnk elég szegényes,

Görbe a hátunk, szűk a mellünk,

Annak, ki nem rátarti, kényes,

Szinte csodás, mennyire kellünk.

Nem búsulunk, ha cserbe hagynak,

Oh, van a hűtlenségre mentség,

Ha rózsáink itt-ott lefagytak,

Akad azért még jó szerencsénk.

A boldogsághoz oly kevés kell:

Zsebünkbe néhány büszke tallér,

Egy kicsi bor, egy kicsi étel,

Egy jó kabát, egy tiszta gallér.

Felséges Úr, ezerszer áldott,

Nagy alkotója eme létnek --

Add meg nekünk a jó kabátot,

A kicsi bort, a kicsi étket.

Add meg nekünk, hogy míg csak élünk

A pénz zsebünkből ki ne fogyjon,

Ki ne aludjék szenvedélyünk,

És a szemünk mindig ragyogjon!

S mikor eljő a várt, az áldott,

A szigorú halottas ünnep --

Oh, adj nekünk egy jó barátot,

Aki lefogja két szemünket.

Mikor ő nálam volt

Eljött hozzám drága nagysád?

Meghatotta önt dalom?

Oh, mi ritka már manapság

Ez a kedves bizalom!

Csakugyan, hát mondja, nem fél,

Hogy utóbb még hírbe jön?

"Kérem, hisz egy gentlemannél..."

Köszönöm, oh köszönöm!"

Tudom, mit kiván a bon-ton,

Mit kiván az etikett,

Édesem, szavamra mondom,

Teljesen nyugodt lehet.

Mint urának jó barátja

Tiszteletben tartom önt,

Ugye érti, megbocsátja

Ezt a rengeteg közönyt?

Bár az ajkam azt hazudja,

Hogy közömbös énnekem,

Ugye érti, ugye tudja,

Hogy szeretem, szeretem!

És hogy forr a vér eremben,

Nemde azt is sejti már?

De lovagnak ismer engem

S annak is tart, ugyebár?

S most bocsánat, drága nagysád,

Hogy önt keblemre vonom,

Kérem, tegye le kalapját

S csókoljon meg, asszonyom!

 Casanova

Száz éve most, az erkölcsös csehek közt

Szemét lehunyta egy vidám legény,

Fölváltva volt ő koldus, úr, író, hős,

Tiszt, pap, büvész, kém, gazdag és szegény.

De bármi volt is, bármily állapotban,

Ajkán örökkön pajkos szó fakadt,

A nagy Jacopo Casanova volt ő

S mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

Maga megírta sok nehéz kötetben

Kalandjait (nevekkel) sorra mind,

Ez immorális és ledér iratba

A jól nevelt lány bele nem tekint.

Megírta híven, hogy csent, hogy csatázott,

Hogy volt az ólmok börtönébe rab,

De a börtönben, mennyben és pokolban

Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

Olasz, görög, német, hollandus, angol,

Lány vagy menyecske, mindegy volt neki,

Heléna, Róza, Toinon, Tereza

Báját e mű lelkesen hirdeti.

S bármerre járt: Velence, Moszkva, Párizs

Szított szivében újabb vágyakat,

Kocsin, gyalog, hajón, lovon, ladikban,

Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

Volt felesége, meghalt, elsiratta,

Vett másikat s melléje szeretőt,

Csókolta azt, kiért a szíve lángolt,

Reggel, ebédnél, este, délelőtt.

Nem volt tüzes szivének semmi sem szent

És ujjongott, ha új kaland akadt

Gyermekkorában, ifjan és elaggva,

Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

Száz éve most, hogy meghalt, eltemették

Az erkölcsös csehek közt valahol,

Sírja fölött bizonnyal rózsa nyílik

S a bokorban fülemile dalol.

Bár sose tért meg, nem hagyta nyugodni

A szív, e nyughatatlan húsdarab:

Az isten megbocsátja büneit, mert

Mindig szerelmes volt a nagy Jakab.

Dal

Én Istenem, ugyan hová lett

A régi jókedvű gyerek?

Ebben a mélabús fiúban

Magamra alig ismerek.

Elüldögélek órahosszat

És közben ásítok nagyot,

A jó barátok azt beszélik,

Hogy szerfölött bolond vagyok.

Barátaim, ilyen az élet,

Aki tapasztalt, tudja már...

A poétából kritikus lesz,

A kis szamárból nagy szamár.

A modell

Egy egyszerű kültelki lányka

(Tizenhat éves, jó falat)

"Leszek modell!" Így szólt magában

És egy festőhöz fölszaladt.

Mert megfelelt az arc, a termet,

Így szólt a piktor: "Aktra termett

E karcsu test... e két halom...

Vetkőzz hamar le, angyalom!"

És mert a célhoz ez vezet,

A kis modell levetkezett.

Mit tudta ő, a balga gyermek,

A neveletlen vadvirág,

Hogy fölfedezve már a szappan,

És él vele a nagy világ.

Mert fogyatékos volt a teint-je,

A piktor így szólt: "Ejnye! Ejnye!

E karcsú test... e két halom...

Izé... gyerünk csak angyalom,

Szebb lesz a váll, szebb lesz a kar,

Segítünk rajta csakhamar."

És karon fogta, ahogy illik,

A fiatal, de balga nőt,

A szomszédos fürdőszobába

Diszkréten átvezette őt.

Ott állott martalékra várván

A kád... fenékig csupa márvány!

Ami fürdőnek a jele,

Színültig vízzel volt tele.

Festőnk a kádra mutatott,

Köszönt és eltünt: "Jó napot."

Elmúlt egy óra meg nehány perc --

A lány nem jön ki. Ej mi ez?

A piktor hosszasan eltünődik:

"No, most már szörnyen tiszta lesz!"

Benyit, ijedten hökken vissza:

Ott áll a lány, a vizet issza

És keservesen sírni kezd:

"Én nem bírom kiinni ezt!

Ha mindig ennyit inni kell,

A fészkes fene lesz modell."

A másik

És szólt a nő:

"A hajam ében,

És lágyabb, mint a lágy selyem,

És itt a szívem közepében

Ujjong a boldog szerelem.

Tied a testem, tied a lelkem,

Te vagy az első, akit öleltem,

Boldog vagyok, mert a tied vagyok..."

S a férfi szólt:

"A másik elhagyott."

És szólt a nő:

"Piros az ajkam

És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe,

És végigfut az üdvök üdve rajtam,

Mikor így tartasz forrón átölelve.

Szemem sötétebb, mint az égbolt,

Mikor a fergeteg zavarja...

Oh, mondd, a másik szintén szép volt?

Fehér a válla? Gömbölyű a karja?

Tudott-e súgni-búgni szintén,

Tudott-e édes csókot adni,

Meghalni karjaidba, mint én

És új gyönyörre föltámadni?

És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?"

S a férfi szólt:

"A másik csúnya volt."

És szólt a nő:

"És mégis nappal, éjjel

Sóhajtva gondolsz vissza rája,

Amellyel az enyém nem ér fel,

Mi volt a titka, a varázsa, bája?

Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?"

S a férfi szólt:

"A másikat szerettem!"

Heltai Jenő : Az én kutyám - Vallomás - Kérdőív - A régi nők - Szabadság - Nagymamácska - Öregúr - A lencse

Az én kutyám

Van egy kutyám, közönséges fajta,

Semmi úri, semmi szép nincs rajta,

Farka lompos, tekintete mérges,

Nem konyít az előkelőséghez.

Nem tudom már, hogy kerültünk össze,

Rossz sorsát az enyémhez kötözte,

És azóta igaz szeretetben

Együtt élünk boldogan mi ketten.

Egy a mással megférünk mi szépen,

Cigánylélek ő is, mint én éppen,

Lusta, léha, könnyelmű is, mint én,

S gyűlöli a szájkosarat szintén.

Éjjelente, amikor a hold süt,

Elkószálunk az utcákon együtt,

Én hallgatok, ő se ugat közbe,

Nem is veszünk soha, soha össze.

Mikor aztán ágyba dőlök reggel,

Odasímul hozzám szeretettel,

Szemembe néz, azt kérdezi aztán:

"Miért is vagyunk oly bolondok, gazdám?"

Kicsiny asztal magányos sarokban,

Szőke szép lány arcképe van ottan,

Szőke szép lány, édes tavasz-álom --

Látod kutyám ez az ideálom!"

Rá se nézek, csak titokba néha,

Nem kell neki a szegény poéta...

De ez a tárgy elkoptatott, régi,

Ugye, kutyám, ne is szóljak néki?

Továbbra is hadd szeressem lopva

Azt a képet abba a sarokba,

De annak a képnek az adója,

Ugye, kutyám, sohse tudjon róla?

Már én, kutyám, megmaradok véled,

Hiszen oly szép ez a cigányélet,

Gyakorta bús, néha-néha víg is,

Ugye, kutyám, meg leszünk mi így is?

Vallomás

Mi ketten egymást meg nem értjük,

Nagyon sajnálom, asszonyom,

De ha nem kellek szeretőnek

Egyébre nem vállalkozom.

Például arra, mit gyakorta

Szónoki hévvel mond kegyed,

Hogy meggyötört szegény szivének

Legjobb barátja én legyek.

Legjobb barát! szavamra mondom,

Megtisztelő egy hivatal,

De nem vagyok hozzá elég vén,

S ön aggasztóan fiatal.

Ön csupa élet, csupa illat,

Lángol vakít, hevít, ragyog,

Hát hogyne szomjaznám a csókját

Én, aki angyal nem vagyok?

Olyan kevés amit kivánok...

Ha osztozkodni restel is,

Legyen a tisztelt lelke másé

Nekem elég a teste is.

Legyen lelkének egy barátja,

Kivel csevegni élvezet,

De ez az őrült, ez a mamlasz,

Ez a barát nem én leszek.

Legyen övé minden poézis.

És az enyém: csak ami tény,

Ő oldja meg a problémákat,

A ruháját viszont csak én.

Hogy ez a hang szokatlan önnek,

Kétségbe, kérem, nem vonom,

De annak, hogy megértsük egymást

Csak egy a módja asszonyom:

Adjon az Úr, ki egy tenyérbül

Rosszat is, jót is osztogat,

Rosszabb erkölcsöket kegyednek,

Vagy nekem adjon jobbakat!

Kérdőív

Mikor elnémul megkínzott szived,

Eléd teszik a nagy kérdőivet.

Mit mozdulatlan ajkad elsóhajt,

A láthatatlan jegyző jegyzi majd.

Mit fogsz felelni -- mert felelni kell! --

Az életedet hol hibáztad el?

Hol kanyarodtál balra jobb helyett?

Felelj! Tudod az átkozott helyet?

Ha menned adná isteni csoda,

Mondd: visszamennél még egyszer oda?

Veszett fejszének hajszolva nyelét,

Az út robotját újra kezdenéd?

Míg űz a vágy és sarkantyúz a gond,

Megfutni mernél még egy Maratont?

Mindaz mi hitvány, hazug, és hamis,

Végigcsinálnád, mondd, másodszor is?

Miért? Miért? Új célokért? Avagy

Azért, hogy eljuss oda, hol ma vagy?

Hogy elfelejtve minden régi kínt,

Rimánkodhass és harcolhass megint?

Ezért a díjul zsugorin kimért

Keserves, édes, pici életért?

A régi nők

Tudod-e még a régi nőket?

Fáj még, hogy el nem érted őket?

Üres fejű kóc-lelkű bábuk,

Szájuk piros volt, szép a lábuk.

Jöttek, ragyogtak, megigéztek,

Te meg dadogtál, mint a részeg,

Azt hitted akkor, túl nem éled,

Hogy mással hálnak, nem tevéled,

Gőgös királynők, tiszta hattyúk...

Talán még sírtál is miattuk.

Hányszor motyogtad zagyva lázban:

"Nem jól csináltam, elhibáztam.

Tovább kellett vón könyörögni,

S jól járok én is, mint a többi.

Megkóstolom jóízű húsát,

Nem ölne meg a szomorúság."

És hajtogattad még sokáig:

"Egyik bolond volt, rongy a másik,

Álmatlan éjjelt, szép szerelmet

Sem ez, sem az nem érdemelt meg."

Gőgös királynők, tiszta hattyuk?

Hamar leszállt az alkonyatjuk.

Egy év... vagy öt-hat... s fényevesztett

Hazug bűbájuk kopni kezdett.

Jaj, hova lett a sok parázna

Friss, fiatal test vad varázsa?

Izzó nyarukra hűvös ősz ült,

Sok meghízott... egy meg is őszült,

Templomba jár ma, vén boszorkány...

Szívedben elcsitult az orkán.

Tudod-e még a régi nőket?

Szeretted és gyűlölted őket.

Aztán te is vénülni kezdtél,

Elszáll az élet, ugye testvér?

Nem vagy te már a régi éhes.

Hány éves is vagy? Hatvan éves?

Mire reád köszönt a hetven,

Csak temetőt látsz vén szivedben.

Itt nyugszik egy nő... ott megint egy...

Jó volt-e, rossz-e... végre mindegy!

Szabadság

Tudd meg: szabad csak az, akit

Szó nem butít, fény nem vakít,

Se rang, se kincs nem veszteget meg,

Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,

A látszatot lenézi, meg nem óvja,

Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg: szabad csak az, kinek

Ajkát hazugság nem fertőzi meg,

Aki üres jelszókat nem visít,

Nem áltat, nem igér, nem hamisít.

Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,

Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,

Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,

Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre

S embernek nézi azt is, aki pőre.

Tudd meg: szabad csak az, aki

Ha neve nincs is, mégis valaki,

Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,

Tüzet fölöslegesen nem harangoz,

Van mindene, ha nincs is semmije,

Mert nem szorul rá soha senkire.

Nem áll szemébe húzott vaskalappal,

Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,

Vállalja azt, amit jó társa vállal,

És győzi szívvel, győzi vállal.

Helyét megállja mindég, mindenütt,

Többször cirógat, mint ahányszor üt,

De megmutatja olykor, hogy van ökle...

Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet

Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!

Tudd meg: szabad csak az, aki

Oly áhítattal mondja ki,

Mint istenének szent nevét a jó pap.

Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.

Ínség, veszély, kín meg nem tántorít

És lelki béklyó többé nem szorít.

Hiába őrzi porkoláb s lakat,

Az sose rab, ki lélekben szabad.

Az akkor is, ha koldus, nincstelen,

Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,

Hol áldozat nincs, nincs szabadság.

Ott van csupán, ahol szavát megértve

Meghalni tudnak s élni mernek érte.

De nem azért dúlt érte harc,

Hogy azt csináld, amit akarsz,

S mindazt, miért más robotolt,

Magad javára letarold,

Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.

A szabadság nem perzsavásár.

Nem a te árud. Milliók kincse az,

Mint a reménység, napsugár, tavasz,

Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva

Ráönti illatát a szomjazó világra,

Hogy abból jótestvéri jusson

Minden szegénynek ugyanannyi jusson.

Míg több jut egynek, másnak kevesebb,

Nincs még szabadság, éget még a seb.

Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,

Te sem vagy még szabad, te is csak...

Gyáva rab vagy.

1945. május 1.

Nagymamácska

Nagypapácska, nagymamácska,

Két fehérhajú öreg,

Akik együtt megvénültek,

Lent a kertben együtt ültek,

Harmatos volt még a regg,

Trallala, trallala,

Harmatos volt még a regg.

És megszólalt nagymamácska,

Mint egy régi zongora:

"Rajta, valld be most barátom,

Nem haragszom, megbocsátom,

Nem csaltál-e meg soha?

Trallala, trallala,

Nem csaltál-e meg soha?"

Nagypapácska fejvakarva

Szól: "Bevallom hát... no jó...

Fordítsd félre most az orcád,

Egyszer voltam hűtlen hozzád,

Egyszer voltam áruló,

Trallala, trallala,

Egyszer... érted, kis bohó?"

"Látod, látod, milyen kár volt"

Mondja most a nagymama --

"Hisz az ember gyönge, gyarló,

S az az egy is, te pazarló,

Nékünk mily jól esne ma,

Trallala, trallala,

Nékünk mily jól esne ma!"

Öregúr

1.

Most, hogy napom nyugatra hajlik,

És életem már alkonyul,

Szeretnék lenni, ha lehetnék,

Nyájas, nyugodt, bölcs öregúr.

Gyapothajú, gyapotszakállú,

Csöndes, lehiggadt Mikulás,

Csak mesemondó drága bácsi,

Jó nagyapó csak, semmi más.

Jó nagyapó, ki ül pipázva,

Ráncos kezében estilap,

Csontkeretes pápaszemére

Rásüt az áldott pesti nap...

2.

Ez volna szép! Így ülni csöndben,

Így munka nélkül, szabadon,

Szerény nyugdíjra támaszkodva

A ligetben a fapadon.

Így ülni. Nézni. Mit? A semmit.

Messzi plakáton a betűt.

Fűt-fát, virágot, őszi lepkét...

S a múltat látni mindenütt.

Nézni a parkot, a világot,

Egy arra járó régi nőt,

És ráismerni... Szép leány volt

Vagy ötven évvel ezelőtt.

A lencse 

A lencse, amelyért rajongok

Babámnak a... hogy mondjam el?

Egy kissé csiklandós helyen van,

S ezt mégis respektálni kell.

Szóval a lencse nincs az állán,

A lencse nincs a homlokán

És nincs a karján, nincs a vállán,

És nincs a gömbölyű bokán.

Hogy hol van? Hogy hol van?

Az bizonyos, hogy valahol van.

Szerencse, szerencse,

Hogy én tudom csak, hol van az a lencse.

E lencse oly parányi, selymes,

Ingerlő, mint egy jó falat,

E lencse nincs az orr tövében,

E lencse nincs a fül alatt.

E lencse nincs a szája mellett,

Nincs könyökén és nincs kezén,

És nincsen márványkeble halmán

És nincs a háta közepén.

Hogy hol van? Hogy hol van?

Az bizonyos, hogy valahol van.

Szerencse, szerencse,

Hogy én tudom csak, hol van az a lencse.

A lencse nincs a szíve táján,

A lencse nincs az ajakán.

A homlokán? Ott sincs a lencse,

És nincs se térdén, se nyakán.

A lencse, melybe minden álmom,

És minden vágyam költözött,

Ott van babám hószínű testén

A homlok és a térd között.

Hogy hol van? Hogy hol van?

Az bizonyos, hogy valahol van.

Szerencse, szerencse,

Hogy most már tudják, hol van az a lencse.

Heltai Jenő: Tubarózsák - Dal a rózsáról - Szera

Heltai Jenő: Tubarózsák

Ha majd a gyászos elmulásnak

Örök homálya rám borult,

Küldj a síromra, én szerelmem,

Egy tubarózsa koszorút.

Mikor a csöndes temetőre

Csillagsugáros este szállt,

Az hintse, szője álmaimba

Szerelmes, édes illatát.

Éjfél után, fehér kisértet,

Sötét síromból fölkelek

És elborítok csókjaimmal

Minden virágot, levelet.

És visszatér kihűlt szívembe

A boldogság, a szerelem,

És rátalálok csókjaidra

Egy-eyg virágon, levelen.

És mámoros, vad szenvedéllyel,

Miként ha vámpir szívna vért,

Úgy tapad ajkam a virágra,

Amelyet ajkad csókja ért.

Rácsókolom bolond szerelmem,

Mely még a sírban sem lohad,

S lecsókolom e szűz virágról

Forró, szerelmes csókodat.

Heltai Jenő: Dal a rózsáról

/Vers a János vitéz daljátékból/

Egy rózsaszál - szebben beszél,

Mint a legszerelmesebb levél.

Nem tud az írni, aki küldte,

És aki küldte, már nem él.

Nyugszik a csöndes temetőben,

Szemét lezárta a halál,

Az ő porából nőtt e rózsa,

E rózsa - rózsa - rózsaszál!

Az ő porából nőtt e rózsa,

Életre kelt a néma rög,

Meghalt a lány, de él hűsége

S égő szerelme, mely örök.

Az átragyog a bús koporsón,

A sírgödörből is kiszáll,

Az ő emléke ez a rózsa,

E rózsa - rózsa - rózsaszál.

E rózsaszál, elküldte néked,

Benne az ő szerelme ég,

Így tud a hű, igaz szerelmes

A síron túl szeretni még.

Nyugszik a csöndes temetőben,

Szemét lezárta a halál,

De él szerelme, ez a rózsa,

E rózsa - rózsa - rózsaszál.

Heltai Jenő: Szera

I

Érzéki mámor volt szerelmed,

Mely elvakítá agyadat,

Ittas voltál gyönyörtől, kéjtől,

Mikor eldobtad magadat.

Hitted: szeretsz, pedig nem úgy volt,

Nagyon csalódtál angyalom.

Téged megejtett a véred átka,

Engem pedig a szánalom.

II

Elbúcsúzánk...- Te jobbra mentél,

Engem a balsors balra vitt.

Éreztem lázas ölelésed

És részegítő csókjaid.

S ekkor megtudtam, hogy szeretlek

S hogy nem lehetsz többé enyém

S hogy boldogságom mindörökre

Könnyelműen eljátszottam én.

III

Azt volt bajunk, hogy egymást meg nem értők,

Én szenvedélyes voltam, te nyugodt:

Az volt bajunk, hogy forró csókjaimra

Csókkal felelni ajkad nem tudott.

S ha néha izzó vágyban égve mégis

Ajkamra forrasztottad ajkadat,

A láz, a láng csak testedet gyötörte,

A szíved mindig jéghideg maradt!

IV

Tavasz vala...ezernyi kis virágnak

Kelyhéből ömlött illatár reánk.

Szerelmesen suttogtak a faágak,

S mi ketten oly boldogok valánk.

S hogy jött a tél...csupasz lett a fa lombja

És elhullatott minden levelet,

A hólepel, mely a tájat bevonta

Szerelmünknek is szemfödője lett.

V

Permetező eső áztatja a fákat,

Hűtlen kis angyalom, meghalok utánad.

Meghalok utánad, s majd ha eltemetnek,

Alacsony síromhoz rózsafát ültetnek.

Kihajt majd a rózsa, bimbó lesz az ágon

S eszedbe fog jutni boldogtalanságom.

Megdobban a kőszív hideg kebeledben,

Eljössz a síromhoz megsiratni engem.

Leborulsz a hantra, átfonod fejfámat,

Úgyis csak miattad ölt el a búbánat.

Nem átkozlak érte, nem vádollak érte,

Minden lépésedet áldásom kisérje.

Légy oly boldog azzal, akinek szíved adtad,

Amily boldogtalan én lettem miattad.

Heltai Jenő: Ősz - Tavasz - Csavargó - Ballada a három patkányról

Heltai Jenő: Ősz

Nyomon kisér az éjszakába

Valami halk, sejtelmes ének.

A csöndességben az öreg fák

Egymásnak titkokat mesélnek.

Szelíden egymáshoz simulnak

A mesemondó, karcsú ágak

És mintha mindnek lelke volna,

Suttognak, sírnak, muzsikálnak.

Majd elhallgatnak. Bántja őket

Az őszi éjjel szörnyű csendje

S reszketve, félve összebújnak,

Mintha a lelkük dideregne.

A szél suhogva vág közéjük,

A sok levél sóhajtva rezdül -

A hervadás fehér tündére

Most megy az éjszakán keresztül.

Heltai Jenő: Tavasz

Az éjszakába álmodozva jöttem,

Köröttem minden néma volt, sötét.

És legelőször éreztem az ifju,

Most született tavasz lehelletét.

A gólya hozta délrül, valahonnan,

Onnan, ahol a kisbaba terem,

És engem elfogott a dajka-érzés:

Táplálni őt poéta-keblemen!

Oh, mert ilyenkor úgy dagad a mellem,

Tággá dagasztja isten tudja mi,

Tán a reménység, hogy minden lezajlott

Tavasznál szebb lesz majd a mostani.

Szebb lesz az élet, nyájasabb a napfény,

Olcsóbb a pénz és kisebb a kamat,

Zöldebb a fű...E tengersok reménnyel

Szinte anyának érzem magamat.

Versek születnek majd e sok reménybül.

Tavaszi versek. Refrénjük: "Szeret?"

Nagy vajudással, kínos bömböléssel

A nagy hegy így szül egy kis egeret.

(Major Henrik-Csavargó)

Heltai Jenő: Csavargó

Hát újra a kezembe veszlek

Kalandos élet vándorbotja!

Mert elfogott a nagy utálat,

A testem, lelkem belefáradt

A keserű, nehéz robotba.

Leszek megint szabad csavargó,

Bűbájos álmok kergetője!

Ki mit se bán és mit se fájlal,

És könnyű szívvel, könnyű lábbal

Megy hegytetőről-hegytetőre.

Maradjatok meleg kemence

Vállán ti lusta, gyáva macskák!

Én nekivágok az erdőnek

S részegre szívom a tüdőmet

A levegőddel szent szabadság!

A vak homálybul nekivágok

A fölkelő, vadsárga Napnak,

Nem kérdezem, mit ád a holnap

Szememben új tüzek lobognak,

Szivemben új dalok fakadnak!

Nem nézem azt, hová visz útam

Fönt a hegyek közt vad viharban.

Az én utam, Magam kerestem.

Ha végem ez lesz és a vesztem:

Hát legalább magam akartam!

De addig élni...élni, élni!

Különbül mind a többi bamba!

Legyen övék a csönd, a béke,

És mosolyogva, fütyörészve

Megyek a szép bizonytalanba...

Heltai Jenő: Ballada a három patkányról

Ott, ahol a Ferencváros

Hinti báját szerteszét,

Egy pazar, nagy pince mélyén

Három patkány éldegélt.

Három patkány, három testvér

Pajkos, fürge és bohó,

S mint az ifjusághoz illik

Folyton éhes és mohó.

Volt a kedves pince mellett

Egy csemege-bolt,

Ahol csupa elsőrangu,

Finom holmi volt.

Egyszer, éjjel a legelső

Fürge patkány útrakelt,

Hogy a boltból átcsempésszen

Egy kis finom eledelt.

Lábujjhegyen járt a polcon

Elkerülve minden zajt,

Megevett egy adag sajtot

Rá volt írva "Gróji sajt".

Föl is fordult nyomban tőle,

S lett belőle holt -

Mert a finom gróji sajt, az

Hamisítva volt!

A második ifjú patkány

Bánatosan útra kelt,

Hogy a boltból átcsempésszen

Ő is egy kis eledelt.

Lábujjhegyen járt a polcon,

Mert a bölcs mindig vigyáz,

Nekiesett egy gyümölcsnek,

Rá volt írva "Ananász".

Föl is fordult nyomban tőle,

S lett belőle holt -

Mert a finom ananász is

Hamisítva volt.

A harmadik ifjú patkányt

Lesujtotta a dolog.

Sírni kezdett: "Nem élem túl,

Én is inkább meghalok.

Társak nélkül egymagamban,

Így az élet mit sem ér..."

S hősiesen patkánymérget

Vett a boltba háromér.

Ez a patkány ma is él még,

Hogyha meg nem holt,

Mert a patkányméreg is csak

Hamisítva volt!

Heltai Jenő: Öregúr - Apám - Ősz - Dal

Heltai Jenő: Öregúr

1

Most, hogy napom nyugatra hajlik,

És életem már alkonyul,

Szeretnék lenni, ha lehetnék,

Nyájas, nyugodt, bölcs öregúr.

Gyapothajú, gyapotszakállú,

Csöndes, lehiggadt Mikulás,

Csak mesemondó drága bácsi,

Jó nagyapó csak, semmi más.

Jó nagyapó, ki ül pipázva,

Ráncos kezében estilap,

Csontkeretes pápaszemére

Rásüt az áldott pesti nap...

2

Ez volna szép! Így ülni csöndben,

Így munka nélkül, szabadon,

Szerény nyugdíjra támaszkodva

A ligetben a fapadon...

Így ülni. Nézni. Mit? A semmit.

Messzi plakáton a betűt.

Fűt-fát, virágot, őszi lepkét...

S a múltat látni mindenütt.

Nézni a parkot, a világot,

Egy arra járó régi nőt

És ráismerni...szép leány volt

Vagy ötven évvel ezelőtt.

Heltai Jenő: Apám

Egyszerű ember volt apám,

És nem hagyott semmit se rám,

Se pénzt, se nevet, se tanácsot,

Legyen emléke mindig áldott.

Tűrte, hogy járjak szabadon,

Sokszor de balga utamon,

Örült, ha vakmerőn repültem,

És nem szidott, ha tétlen ültem.

Ha ijesztett a meredek,

Kezem megfogta. Szeretett.

A szíve egy volt a szívemmel,

Mért nem lehettem olyan ember,

Mint az apám?

Halk, szűkszavú volt és szegény,

A bánat fátyla volt szemén.

Sok élőt, sok halottat gyászolt,

Az élet néki pusztaság volt,

Száz keserűség pohara,

Kegyetlen izzó Szahara,

Örök homok, kevés oázis,

Sokat bántották. Én is, más is.

De sohasem panaszkodott,

Férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.

A sok bajt elviselte mégis,

Mért nem tanultam tűrni én is,

Mint az apám?

Mikor az ideje letelt,

Lázadozón nem feleselt,

Meghalt, mikor meghalni kellett,

Senki sem állt az ágya mellett.

Én istenem, ha menni kell,

Add, én is így mehessek el,

Éjjel, sötétben, észrevétlen,

Büszkén, magamban, ahogy éltem.

Mikor az élet menekül,

Haljak meg én is egyedül,

Egy vén díványra ráborulva,

És senkire se rászorulva,

Mint az apám.

Heltai Jenő: Ősz

Megállítani nem lehet

Az eliramló életet,

Felhők vándorlását,

Tenger hullámzását,

Frissen nyílt virágok hamar hervadását.

Elfelejteni nem lehet

A szomorú szerelmeket,

Elhallgatott szókat,

Elszalasztott jókat,

Örök nemlátásra halkan búcsúzókat.

Fölszárítani nem lehet

Az igazán sírt könnyeket,

Anya a fiáért,

Mátka a mátkáért,

Sok derék katona vére hullásáért.

Meggyógyítani nem lehet

Az összetépett szíveket,

Kár a kidőlt fákért,

Átsírt éjszakákért,

Kár szegény, pusztuló szép Magyarországért.

Heltai Jenő: Dal

Az életem javát már eltemettem,

Az ifjuságom elmaradt mögöttem,

Mint vén koldus mögött a sánta eb.

A maradékbul éldegélek holtig

S ha meghalok, ki mondja majd, hogy volt itt

Valaki, százezreknél becsesebb?

Ki mondja? Senki. Senki meg nem értett.

Igaz mértékkel nekem sose mértek,

Megcsaltak és kifosztva állok itt.

Ki bánja? Mindegy. Nem fáj. Nem panaszlom,

Hogy múzsám és a többi csókos asszony

Másoknak adta legjobb csókjait.

Rablók, hódítók, költők és királyok

Nyüzsögjetek! Én csöndben félreállok,

Nem izgat vágy és nem hevít hit.

Oda nem adnám semmiért nyugalmam

És csak magamnak dúdolgatom halkan

A bölcs lemondás fanyar dalait.

Heltai Jenő: Szivem falán...Két régi arckép - Életrajz - Üzent az ősz

Heltai Jenő: Szivem falán...

Szivem falán a gond sötétlik,

Egy árny a hófehér falon:

Óh, megöregszel te is egyszer,

Én édes, szőke angyalom.

A szőke haj ezüstre válik,

Barázdás lesz a homlokod,

És csókos ajkad pirja elvész

S a szived halkabban dobog.

És benne mélyen eltemetve

A régi, régi szerelem,

És szenvedélytelen, szeliden

Fogsz társalogni énvelem.

Igérd meg azt, hogy kezed akkor

Kezemből vissza nem veszed,

S szeretni fogsz majd akkor is még,

Mikor már én is vén leszek.

Igérd meg azt, hogy megbocsátod,

Hogy oly nagyon szerettelek,

Hogy rácsókoltam ajakadra

Sok év alatt a zord telet.

Igérd meg azt, hogy megbocsátod,

Hogy elhervadtál keblemen,

Hogy másnak senkije se voltál,

Csak nékem voltál mindenem.

Igérd meg azt, hogy szemrehányást

Szived magadba nem fogad

S nem kéri tőlem soha vissza

Aranyos ifjuságodat.

Heltai Jenő: Két régi arckép

Két régi arckép a falon

Fakó arany-keretben:

Édesapám, édesanyám,

Két ember, akit szerettem.

Apám a ripszdíványon ül,

Lábát keresztbe rakja,

Fiatal vállán megfeszül

Uj régimódi frakkja.

Ujján nehéz pecsétgyürü,

Kezében borostyán-szipka,

De gond borong a homlokán,

És sok bús éjszaka titka.

Karosszékében ül anyám,

Ott nyugszik karja a karfán,

Szeme sötét és szomorú,

Az arca, az arca halvány.

Fehér kezében végzetes

Kis patyolat-zsebkendő...

Mindig köhécselt, Istenem,

Oly gyönge volt, oly esendő.

Ruháján csipke, brüsszeli,

És széles fodor az aljon,

Nyakában bársony szalagon

Ovális arany-medaljon.

És belevésve két betü,

Két betü és az évszám,

Két régi arckép a falon

Oly szomorúan néz rám.

Igy ült apám, igy ült anyám

Ezernyolcszázhetvenötben,

Akkor négyéves voltam én,

Elszálltak az évek felettem!

Anyám régóta kint pihen

A régi temetőben,

Az ujban nyugszik az apám,

Nem tudják mi lett belőlem.

Két messzi, messzi temető

És közte vásár és város,

Egymástól messze két régi sír

És mégis oly közel egymáshoz.

Két régi élet, régi arc.

Fakó aranykeretben.

Két ember, aki szeretett,

Két ember, akit szerettem.

Üveg alatt megsárgult papit,

Elnézem megbüvölten,

Két régi arckép a falon,

Nem sok, amit örököltem.

Nem sok, de megvan, ép ma is

Csipkéje a ruhának,

A gyürü, a szipka és a gond

A medaljon és a bánat.

Heltai Jenő: Életrajz

Az egyszerű szó kedvelője voltam,

Ékes szavak kincsével meg nem áldott.

Nem tépegettem tarka szóvirágot,

Sosem szavaltam, mindég csak daloltam.

Nyájas közönség nyárspolgári tapsát

Sohasem kerestem. Mertem írni bátran.

A magam útját álmodozva jártam,

Csodálatos cél: édes céltalanság!

Éltem soká a pesti rengetegben,

Szabad madár, ki ágrul-ágra rebben,

Kegyelt a jósors, balsors üldözött.

Himbált az élet, föl-le, föl-le...mint a

Síró-mosolygó kisfiút a hinta,

Pihét a szellő ég és föld között.

Heltai Jenő: Üzent az ősz

Üzent az ősz egy hervadt falevéllel,

Az ablakon bedobta tegnap éjjel.

Ó, furcsa ákombákom!

Még meddig élem világom?

Kisasszony napján búcsúzik a fecske,

Elszállt a nyár és elszállt a szerencse.

Üres a fecskefészek...

Már én sem fütyörészek.

Az ablakomban fázó, bús virágok,

A háztetőn a pék macskája nyávog,

Sarlója fénylik a holdnak,

Most mennek a bálba a holtak.

Kinyílt az ajtó, de senki se jött be,

Valaki némán meglapult mögötte.

Idebent csak a kétség,

Odakint a sötétség.

Üzent az ősz egy hervadt falevéllel,

Az ablakon bedobta tegnap éjjel.

Ó, furcsa ákombákom!

Még meddig élem világom?

Heltai Jenő : Ősz - Levél - Pro domo

Heltai Jenő : Ősz

Szürke ég, őszies…

Ősz, ősz ne siess!

Ne kergesd el a nyarat,

a meleg fényt, sugarat.

Süss ki még, nyári nap,

simogasd az arcomat,

melengesd a szívemet,

míg az ősz eltemet.

Vidíts még vadvirág,

míg enyém a vad világ.

Tudom én, érzem én,

nem sokáig lesz enyém.

Szürke ég, szürke vég,

be jó volna élni még!

Nem lehet, nem lehet,

sötét árny integet.

Sötét árny, néma váz

bűvöl és babonáz.

Kérdezem, nem felel,

integet csak, menni kell.

Fogy a fény, fogy a nyár,

hideg szél fujdogál,

hideg szél, őszies…

Ősz, ősz ne siess!

Heltai Jenő: Levél

Ha el akarna néha jönni hozzám,

kicsi szobámat szépen rendbehoznám,

ha nem is hozhatnám le az eget,

de beszereznék néhány szőnyeget.

A pamlagon, hol álmodozni szoktam,

a sok lyukat megfoldanám titokban,

rozoga, tintás asztalomon itt

elhinteném kedves virágait.

Parancsait komorna-módra lesve

főznék teát, mikor leszáll az este,

s amire nem volt példa soha még:

szenet hozatnék és befűtenék.

Az óra járna és a lámpa égne,

s azt mondanám, ha menni készül: “Még ne…”

Suttogva kelne ajkamról a szó,

hogy élni édes és szeretni jó.

Heltai Jenő: Pro domo

Tisztelt vidéki kollégáim,

kiket személyem érdekel,

kik verseikkel Duna-Szekcsőn

csinos eredményt értek el,

szegény fejemnek nekiestek,

mert nem vagyok elég magyar,

s mert nem daloltam még a földről,

mely ápol és mely eltakar.

S mert nem daloltam nagymamámról

és nagyapámról eleget,

ellenben glóriába vontam

könnyelmű “nőszemélyeket”:

reám rohantak vad haraggal,

hogy dalaimban nincs morál,

s karakterem minden bizonnyal

mesésen gyönge lábon áll.

És mert a múzsám nem magasztos,

márványba vésett nőszemély,

hanem egy pajkos, sikkes asszony,

ki csókolózik, kacag, él,

a lakjegyzékből kikeresték,

ki ő, mi ő és hol lakik?

S ha bekopogtat kis szobámba,

hát ott marad-e hajnalig?

Tisztelt vidéki kollégáim,

miért ez indiszkréció?

Önök is több izben megírták,

hogy élni szép, szeretni jó.

Szép asszonyoknak udvarolni

mégis csak inkább valami,

mint elvonulni a világtól

és műszerelmet gyártani.

Aztán, hogy engem a múzsához

plátói érzés kötöz-e?

Tisztelt vidéki kollégáim,

ehhez nincs senkinek köze.

Én nem vagyok kíváncsi arra,

hogy kik szerették önöket,

s ha önökhöz betért a múzsa,

hát volt-e abban köszönet?

Ha kihűlőben lesz a szívem,

s tisztelt agyam lágyulni fog,

én is családi gyönyörökről,

s a nagymosásról dalolok.

Tisztelt vidéki kollégáim,

majd akkor adjanak kezet,

és iktassanak be a céhbe,

ha én is impotens leszek.