Juhász Gyula: November

Juhász Gyula: November

Nem is búcsúzott, elment szótalan,
Az ifjúságom, íme, odavan.

Nem is tudtam, hogy ő valaha volt,
Hisz mindig búról és gondról dalolt.

Nem is szerettem fanyar új borát,
Asszonytalan és pénztelen sorát.

Nem is sirattam el, csak csöndesen
Elbámulok az eltűnt éveken:

És ma sír, zúg, búg, zendül az avar:
Holt ifjúságom most élni akar!

Reményik Sándor : Október 6

Reményik Sándor : Október 6

"Lehullott a rezgő nyárfa...

" Nem. Nem ezüstszínű most a levele.

Feketén hull a fákról a levél,

S a föld, amelyre hull,

Kemény, mint a koporsó fedele. 

Hallottátok: így szól a rendelet:

Gyászolni ne merjen ma senki sem,

Senki ne merjen ülni ünnepet,

Mert a nép, melynek e nap ünnepe volt:

Csak volt...! 

Halottnak - hallgatás;

De a hamu alatt,

Valahol mélyen - izzik a parázs!

1919 október 6

Ezt a verset Reményik S. Végvári álnéven írta 

Cserényi Zsuzsanna : Végtelen sóhaj

Cserényi Zsuzsanna : Végtelen sóhaj 


Szakad a köldökzsinór jó anyám,
érzem recseg, ropog
árnyék virágot ültetnek ujjaid
szíved zökkenve kopog bordáid ívén,
véred elszökött, bujkál valahol,
a vékony erek között.

Csúszik, mint alattomos kígyó
falon kívül, s te ott maradsz végül
lélegzet nélkül, jó anyám!

Fehér arcodon pihen a pillanat,
míg lassan eltűnik pár falat,
meglilult ajkaid között.

Mellembe szorult a sóhaj,
Még ezernyi szóval tartozom Neked!
Anyám, Édesanyám!
Szoríts még!
Ne engedd el a kötelet!

Szabó Magda : Búcsúzás

Szabó Magda : Búcsúzás

Azt hiszed drágám, az a régi dallam

elnémulhat? Többé nem énekel?

Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó,

Nincs hatalom, mivel ne bírna el.

Kettőnk testéből két szép fa eredt.

ők mindketten megjegyezték a dalt.

Nem szállt tova, mint langyos fellegek,

s ajkaikon aratnak diadalt.

Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt.

Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass!

Fiaim, rátok nézek holdsugárból,

s nevetek, ha köröz a réti sas.

Amíg szerettek, akárhol kerestek,

én ott leszek: megleltek, így ígérem,

búvár vagyok, elbújtam bú elől,

s nevetésem felcseng, mint egy érem.

Amíg szerettek, ahányszor kerestek

szólítotok, annyiszor nézek vissza,

felelek is az állatok szavával,

a sose múló szeretet szavával,

míg érintésem könnyetek felissza.

Olyan nehéz még nélkületek élnem,

nem ízlelni édeset meg keserűt.

De ott leszek a házban. Láttok engem?

Én szólok, ha a tücsök hegedül.

Szabó Magda : Sírfelirat

Kép innen 

Szabó Magda : Sírfelirat

Én sose jártam nélküled,

csak most jöttem előre;

az ifjúságod elgurult,

azt őrzöm itt a földbe.

A szál, mely fogta lelkemet,

a fényes szál kibomlott,

ne sírj, ha e kövek felé hajolsz,

s nevem kimondod.

Mert jössz te is. Úgy várlak itt,

mint otthon, odafenn,

s nem tudta más, hogy közeledsz,

csak szívem és fülem.

Majd rádnézek, mint annyiszor,

hogy mit hoztál nekem,-

ó, hozd magaddal a napot!

Hideg van idelenn.

Szabó Magda : Karácsony

Szabó Magda : Karácsony

Oldják iszákjukat a csendesülő,

alacsony fellegek,

omlik az ártatlan, együgyű hó

a háztetők felett.

A füst elkapja derekát,

együtt forognak,

úgy imbolyodik a világ,

ahogy ők imbolyodnak.

Húzzák már komoly szarvasok

az ünnepet,

szájuk körül az esti pára

s az eltűnt gyermekkor lebeg.

Omlik a hó, ömlik a hó,

nem nézi, hova hull,

csak bámulnak a szarvasok,

szarvukon gyertya gyúl.

Ömlik a hó, omlik a hó,

leng, surrog és kering,

eltemeti a surranó

december lépteit,

meztelen, ezüst lábnyoma

nem villan már sehol,

a szarvas békén lépeget,

bizakodik, dalol.

,,Honnan jössz?" - kérdezem a hótól.

,,Te hova mégy?" - a hó ezt kérdezi.

Rám néz, én meg rá. Hallgatok.

Mit feleljek neki?

Szabó Magda : Szelíden és szilárdan

Szabó Magda : Szelíden és szilárdan

Ezt most olyan szavakkal, úgy szeretném

elmondani, ahogy a fákhoz beszélek,

egyszerűen, rím nélkül, elhajítva

minden feleslegest, ahogy a holt

ágyánál nem lehet körmondatot

faragni: meghalt. Vagy a csecsemőt

feltartva karodon, a rémület

és az öröm nem bomlik mondatokká:

megszületett. Minek tovább beszélni?

Rím nélkül, mintha fáknak mondanám,

mondom neked, hogy én, aki körül

a gyűrűs idő bezárta magát,

most a talpammal érzem újra az

egyensúly törvényét: lehúz a földhöz.

El kell engednem az esőt, az éj

szelíd szörnyeit, mindent, amibe

kapaszkodtam, átlósan állva a

valóság és látomás között:

szelíden és szilárdan vonsz a földre,

s ujjaim lesiklatod a végtelenről.

Szemem visszatágul az elhagyott

félgömb felé. Mit adsz a béke helyett,

kit pásztoroltam tág mezőn, s ha fáradt,

vállamra vettem, úgy vittem haza,

míg patakom tejét fenékig itta

a szomjas Medve csillag? És magam

helyett mit adsz nekem, akit

kiemeltél belőlem, s most üresen

várom, akár a korsó: tölts meg újra.

Látod, most azt is el tudom viselni,

hogy nélkülem is régi rend szerint

forgatják testüket a hűtlen égitestek.