A reményhez
Ha idő az örökséggel
Irtózva ölelkezik.
Ha a halál az élettel
Végső harczot küzködik:
Minden az embert elhagyja
A sötét sir szélénél,
Sorsának prédául adja
Tünő élte végénél:
Remény! te vagy biztatója
Fáradt, bágyadt szivének,
Te magad vagy fentartója
Már mulandó létének.
Benned bizik s kebelében
Enyhülést, javulást vall,
Hív követője ölében
Elalszik - és békén hal.
Ha szilaj kinok szaggatják
Vérbe borult szivemet,
Minden örömtől megfosztják
Szerencsétlen éltemet;
Ha szerencse fut előlem,
Utamba' keresztüljár,
A sors mérget itat velem,
Boldog óra rám nem vár:
Akkor te, kegyes Reménység!
Sugárzol bús keblembe,
És az elvesztett békesség
Visszafordul szivembe.
Hive maradsz az embernek
Bármely nehéz sorsa lőn,
Kisérője életének
S barátnéja e földön.
A szenvedő könnyeinek
Forrását elszáritod,
S a kétség vad seregének
Ostromát elforditod.
Édes-gondos szorgalommal
Ápolgatod az embert,
Kit a végzet vaskarjával,
Bár méltatlan, alá vert;
Mert elhagyva a világtul
Azt a reményt találja,
Hogy könnyeit a siron tul
Egy jó angyal számlálja.
És az ember bölcsöjétől,
Mig a sír őt elzárja,
Tőled, első kedvesétől,
Legszebb örömét várja;
S karjaidban mosolyogja
A sors forgó játékát,
Édesdeden általfogja
Boldogsága árnyékát.
Te vagy a sziv békessége,
Védje a megsértettnek,
S tartandó uti költsége
E zarándok életnek.
Erzsébet
Gyászravatal készül, a nép gyűl, tompa harangszó
Zúg, s keseregve hazánk bérczei visszanyögik.
Megholt Endre király! vele Árpád törzsöke dőlt ki,
Melynek négy század látta csodálta diszét;
Mely rab-utált szivvel hinté törvényi malasztit,
A szabados népnek nagyra emelve hirét;
És ellenhadakat tapodó fejedelmi erőben
Büszke hatalma jelét messze időkre füzé.
Elhunyt a hősvér! de miként a bús döledék közt
Néha tenyész egy bájillatozásu virág;
S nyitva szerény kelyhét az örömlét harmatit iszsza,
Míg a fergeteg őt kegyetlen összetöri:
Igy maradott egyedül Erzsébet, puszta tetőjén,
Pártos lelkü felek durva csapatja között,
S atyjának vesztén siratá a nemzet ügyét is,
Mely önnön fiain edzi dühödve vasát.
Igy leve tömlöczczé elődei fénypalotája:
Ő maga árva, szegény: párthive nincsen azért.
Oltalmára hevült idegen bár; ah de magyar nem,
Nem kele, nem buzgott védeni szent igazát.
S elhidegülve hagyá nagy hőse szelid unokáját
Válni örökjétől, mely nem örökje tovább.
"Hunnia, légy boldog! s bár nincs maradásom öledben,
Mig piheg e sziv, csak - te utánad eped.
Hív leszek én hozzád, ha te bár elhagyva feledtél:
Csak te lehess boldog, szép haza! szenvedek én."
Ezt rebegé a szűz, nemzője porára borulva,
Nagy koronázottink hajdani békehelyén,
És ott hol komoran barnultak az ősi koporsók,
Honjától ott vőn sziv-szakadozva búcsút.
Érzi, miként hasad el bús élete minden örömtől
S könnyén népének lassu halála remeg.
Elvált! s kit nem rég ezerek tömjéne magasztalt,
Most távol rejtek néma homálya fedi.
A vigadók zajait s a kéj szabad ömledezésit
Most halavány szinnel váltja monostori csend.
Rettenő csere! mily türelem mulhatja fel e súlyt,
Mely a vétlen szűz lágy kebelére rohant!
Távol kedvesitől, részvétlenül, élve temetten:
Léte kies tavaszát zárja halotti magány,
Sikra kiszállani már nem látja vitézei rendét,
Harsány tárogatók nyers riadalmi között,
S bajnoki játékban diadalra hevülve szemétől,
Csengni aczélon aczélt, vivni erővel erőt.
Nem, nem a délczeg inú paripák nyilröptü szökésit
Párduczos ifjaknak verseny iramtok alatt:
Nem, soha nem többé! mindennek vége szakadt már,
A gyönyörű létnek kelleme, szépe, oda!
A győztes seregek dalait most váltja karének,
Mely remegő ajkin hosszu fohászba vegyül;
Vagy komor árnyékként lépdelve sötét teremében,
Gyúladozó vérrel küzdve emészti magát.
Nem mosolyog neki a viszonérzés égi sugára,
Mely lágy vonzattal hű szerelemre hevít;
S hintve reánk a lét bájlóbb tartalmu világát,
Minden földi öröm kéjözönébe merit.
A gyöngéd anyanév, deli férjnek tiszta szerelme,
És rokonult lélek őt nem enyelgi körül.
Sejti malasztit bár, de lemondás átka felette!
S álma derültében képe alélva letün.
Igy hervad szomorún örökös gyászkörbe szorulva,
Igy a forró sziv a hideg élet alatt.
Mindenek elhagyták: egyedül fájdalma marad hív,
Nyujtva töviskoszorut bíbora éke helyett.
Vér gőzölg azalatt Magyarország térein: a vak
Pártosság szabadon gyüjti halálra tüzét;
Mig Rozgony mezején Károlynak fegyvere győzvén
Méreg-, tőr- s cseleken nyert urasága megállt:
S miglen az uj fénynek hódolt s örvendeze a nép -
Messze vidéken szép csillaga éjbe borult.
Mint a nyári lebel sivatag közt, hunyt el ez élet;
Végjele áldás volt, végrebegése: haza!
Igy hala Erzsébet, nagy szerzőnk hív unokája;
És hidegült hamvát nem fedi honi virág.
Nyugodj, áldott sziv! emlékedet élteti a könny,
Melyet drága hazánk egykori képe fakaszt.
Szerelem
Félni, vágyni leskelődni,
Multon és jövőn tünődni,
Mig a jelen elillant;
S ha szép álmod el is éred,
Hőn várt s vajmi könnyű béred
Nem más, csak egy kopott lant;
Egy kisértő ijesztő váz,
Szépen festett omladó ház:
Egy dörmögő agg tündér,
Ki bár csak ismertet áldoz
S kegyével is unalmat hoz,
Még is mind uj adót kér.
A szerelem e csalfa szer,
Előbb czirógat, aztán ver;
A midőn táplál, emészt,
Mosolygva eget igér,
De ha meghül egyszer a vér,
Késő bánatot tenyészt.
Karácsonéj
"Nosza hajdu! jer vadászni,
Hajtsd ki a jobbágyokat,
S vendégimnek hozz estére
Tánczra víg leányokat!"
"Urfi, urfi, a harang szól,
Szent karácson napja int,
A jó lélek térdre hullva
Most az istenhez tekint."
"Szent nap ide, szent nap oda,
Tedd parancsom gyáva szolga."
Hajdu elmegy, hajtók jönnek,
Bús szemökben köny remeg.
"Rajta, rajta!" s száz hahótúl
Harsog zúg a rengeteg.
A sas víjog, farkas ordít,
Vad kan röffen s csattogat,
Szarvas dobban és ropogva
Szaggat, tördel ágokat;
De üres zaj, vad nem tűn ki,
És haragban ég az úrfi.
"Rosz hajtás ez, kezdjük újra,
Rajta, rajta! lomha nép!
Lesre hajdu, börtön annak
A ki csügged s hátra lép!"
S át hegy völgyön, bokron árkon
Zajlik a hajtó sereg.
Nincs oly rejtek, nincs oly sűrű,
A melyet ne szállna meg.
De hiában, vad nem tűn ki,
S dühben ég, dúl, fúl az úrfi.
És a mint zúg, és a mint néz,
Völgyben majd patakra lel,
Partján hajlék és előtte
Biztosan egy őz legel,
S angyalképü kisded lyánka
Úgy simítja, úgy örűl,
Életet hoz s oly vigan lejt
A szelíd állat körűl.
A ki látja, mind megindúl,
De az úrfi fegyverhez nyúl.
Térdin esdik a kis angyal:
"Oh ne bántsd jó őzemet!
Téjjel tartja bús anyámat,
Ölj meg inkább engemet.
Nincs apám, megölte ura,
Hadd anyámat élni még!"
Igy a lyánka, s kék szemében
Ártatlan szép lelke ég,
És mint rózsagyöngy a szirthez,
Reng fel könnye a vad szívhez.
De fölötte villan a cső,
S a hív állat porba dűl:
"Kis galamb te! végy anyádnak
Téj helyett most véribül!"
Igy az úrfi, és kaczagva
Martalékján elrobog.
És utána vérlángokban
A hajlék is fellobog:
Borzasztón süt rémutjára,
S a rezgő fák sudarára.
Ködbe sülyed a nap fénye,
Egy szép csillag sem tekint,
S vissza-vissza téren halmon
Száguld a vadász megint.
Fel-felröppen a sok varju
S őt károgva követi;
Fél a pásztor s nyáját haza
Más uton terelgeti;
Majd egy puszta templom alján
Ily gúnyszó kel szitkos ajkán:
"Oly fejéren mi kacsingat
Ott felém a fű között?"
"Úrfi, úrfi, a halálfő,
Ember egykor s üldözött;
Tömlöczödbül itt tettük le,
Éve lesz mint öngyilkost."
"Haha! igy nem félti hölgyét,
S itt hevét lefázza most, -
S hetykén rúg a koponyához, -
Nosza csont, jer vacsorámhoz."
Megy, s utána a gödörbül
Tompa, hosszu jaj mordúl,
És a mint megy, a kereszt is
Tőle búsan elfordúl.
S mint közelget dús lakához,
A kopó mind úgy vonít,
Lova rugdal s vas kakassa
Háromszor lekukorít,
De pezseg benn a vendég már,
S a vidám kedv csak reá vár.
"Föl barátim! csókra, tánczra,
Hadd perdüljön a leány:
Víg dalunk az égig hasson,
Van borunk! húzd rá czigány!"
"Úrfi, úrfi! szent misére
Csendül ismét a harang."
"Hadd konogjon, sokkal édesb
A pohár- s szerelmi hang."
S a ház sarki szinte rengnek,
Nyalka tánczban úgy kerengnek.
Majd leülnek vacsorához,
Bujdosik a tölt pohár,
És szilaj kedv- s tombolásban
Nincs sem mérték, sem határ.
S im! éjfélt üt, szörnyet csattan
A szobának ajtaján,
S a halálfő hömpölyög be,
Még sírföld meredt haján;
Kígyó ül sötét szemében,
S a vendég fut rémültében.
"Még a sírban sincs nyugalmam,
A hová kétség vetett!
Gyilkosom te! fölriasztál,
Halld tőlem hát végzeted!
Durva ösztön- s kénynek éltél,
Térj magadba!" "Nem, nem én!"
"Istent, embert megvetettél,
Térj magadba!" "Nem, nem én!"
"Jer tehát, int a vég óra,
Sírbul e csók foglalóra."
S undok szörnynyé duzzadozva
Kénköves lángot lövel,
Egy-egy mennykő csontütése
S igy tátogva rálehel;
A bűn fia összeomlik,
Száz forgó szél csap bele,
És üvöltve szórja hamvát,
Baglyoké lesz lakhelye;
S ott huhogják minden éjjel,
A mi történt a vad szívvel.
