Petőfi Sándor (Kiskőrös, 1822. december 31. vagy 1823. január 1. – Segesvár, 1849. július 31.?) magyar költő, forradalmár, nemzeti hős, a magyar költészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb alakja. Több mint ezer verset írt, rövid élete alatt.
„Külföldön Petőfi a legismertebb magyar költő mindmáig. Ő az istenek magyar kedvence. Mindent megkapott, hogy nagy költő lehessen: tehetséget, történelmet, sorsot. Huszonhat évet élt, s világirodalmi rangú s méretű életmű maradt utána, mely korfordulót jelentett nemzete irodalmában.”
Származása, gyermekkora
Édesapja, Petrovics István (Kartal, 1791. aug. 15. – Pest, 1849. márc. 21.) mészárosmester, a közhiedelem szerint szerb, újabb kutatások alapján szlovák családból származott, de magyarnak vallotta magát. Apjának szlovák származását valószínűsíti annak evangélikus vallása (a szerbek általában ortodoxok), illetve Kiss József és Jakus Lajos kutatásai, akik apai ágon 1685-ig, a Nyitra vármegyei Vagyócig vezették vissza Petőfi származását. Vagyis a Petrovicsok csakúgy Felvidékről származnak, mint az anyai ág, amely a Turóc vármegyei Necpál községből ered.
Édesanyja, Hrúz Mária (Necpál, 1791. aug. 26. – Pest, 1849. máj. 17.) férjhezmenetele előtt mosónőként és cselédként dolgozott a maglódi evangélikus lelkésznél, Martiny Mihálynál. Szlovák anyanyelvű volt, a magyar nyelv használatára csak asszonykorában tért át. Petrovics István és Hrúz Mária valószínűleg Maglódon ismerkedtek meg, ám 1818. szeptember 15-én Aszódon kötöttek házasságot, Mikulás Dániel evangélikus lelkész eskette őket, nejével mindketten az evangélikus vallást gyakorolták. Petrovics ekkor szabadszállási székbérlő volt, majd 1821-ben Kiskőrösre költöztek. 1822-24-re a családfő kibérelte a kiskőrösi mészárszéket és ott lakott nejével együtt, így született ott meg ötödfél évi házasságuk után első gyermekük, Sándor.
Petőfi Sándor az 1822. december 31-éről 1823. január 1-jére virradó éjszakán született Kiskőrösön, ahol január 1-jén keresztelték meg az evangélikus vallás szerint A gyermek születésekor oly gyengécske volt, hogy egy emlékező szerint „spirituszban fürdették, hogy megmaradjon”. Egyetlen öccse, Petőfi István 1825-ben született.
Atyjának a kiskőrösi bérlet elég jól jövedelmezett. A 3 évi ciklus leteltével, 1824. október 14-én a nagyobb kiskunfélegyházi székbérletre vállalkozott és ez év októberében családjával együtt oda is költözött. A család jóléte itt még inkább föllendült és Petőfi vidám és boldog gyermekséget élt, melynek emlékei később is mindig édes érzéssel töltötték el szívét. Petőfi e várost Szülőföldemen (1848) című költeményében születése helyének nevezte, e szavai később sok vitára adtak okot a két település, Kiskőrös és Kiskunfélegyháza, illetve a költő életrajzának kutatói között is.
A család először meglehetősen jó anyagi körülmények között élt. Petrovics István ügyes vállalkozó volt, a mészárszék mellett kocsmát bérelt és működtetett. A család anyagi felemelkedésének helyszíne egy ideig Kiskunfélegyháza volt. A családfő fenntartott két mészárszéket Kiskunfélegyházán, illetve Szabadszálláson, több ingatlan tulajdonosa volt, saját földjeiken és bérelt földeken is gazdálkodott.
Tanulóévei
Petőfi eleven, elmés, kissé makacs, de jószívű gyermek volt. Kemény atyja szigorúsággal, anyja gyöngédségével vezette. Az apa lehetőségeihez mérten megpróbálta a legjobb iskoláztatást biztosítani gyermekeinek. Az ifjú Petőfi összesen kilenc iskolában tanult, már ötévesen koptatta az iskolapadot. Félegyházán ment először iskolába, itt azonban inkább csak vendégképp járt be a római katolikus elemi iskolába egy ideig 1828 elején, mivel már előbb oktatták olvasásra[5] és rajzra, a rajzhoz később is kedvet mutatott. Ezután három évig Kecskeméten tanult, 1828. május 10-én vitte apja az evangélikus népiskolába, itt iratta be 1829. május 10-én, illetve 1830. május 15-én. Az intézményben már kevés latint is tanult. Szálláson Habel Józsefnél volt, aki akkor az öreg Petrovics félegyházi és kecskeméti mészárszékeinek haszonbérlő-társa volt. Vakációzni haza, vagy kiskőrösi rokonaihoz járt.
1830-ban szülei Félegyházáról 6 évi ottlakás után Szabadszállásra költöztek vissza, ahol félegyházi keresményükből meglehetősen szép vagyont, házat és földet szereztek. A harmadik iskolai évet nem is fejezte be Petőfi Kecskeméten, atyja 1831 elején haza vitte Szabadszállásra, ahol akkor Ujlaky István református rektor algimnáziumra készítette fel a fiúkat.
1831. szeptember 28-án atyja a dunántúli Sárszentlőrincre küldte fiát az evangélikus algimnáziumba, ott két évet töltött mint donatista tanuló. Tanára, Lehr András kivált a latin nyelvet és szépírást tanította nagy kedvvel, és Petőfi mindkettőben kitűnt, szerette ezt az iskolát. Itt időzése a gyermekkornak sok öröme közt telt. Szülei gondosan ellátták, szálláson a község legjobb családjainál volt, és noha már ekkor szeretett érzelmeibe merülni, szívesen részt vett diáktársainak, kivált a kissé nagyobbaknak játékaiban is. A második évben Németh Ferenc néptanítónál lakott.
1833-ban a német nyelv tanulása végett Petőfit Pestre vitte atyja, augusztus 27-én beiratta az evangélikus német gimnáziumba, ahol a II. donatista osztályt járta, lakása Petrovics nevű lovashajdú rokonánál volt. Ekkor már nem volt olyan jó tanuló, csak elsőrendű osztályzatot nyert. Atyja erre 1834-ben a piaristáknál próbált vele szerencsét, ahol az I. grammatikai osztályban a többnyire német tanulók közt leginkább a magyar nyelvből vált ki, illetve osztálytársai közül ő írt és rajzolt a legszebben. De ott sem tanult jobban és az első osztályt 1835 nyarán csak elsőrendű bizonyítvánnyal végezte. Esze már ekkor a színészeten kezdett járni, különben osztályában tulságosan sokan is voltak. Pesten azonban belegyakorolta magát a német nyelvbe. A szünidő nagy részét keresztatyja, Martiny Károly ügyvéd házánál töltötte Kiskőrösön.
Atyja már-már azon gondolkodott, hogy kiveszi az iskolából, de 1835-ben újra feladta felekezetének aszódi algimnáziumába, a II. grammatikai osztályba. E kis városban, a kevésbbé népes osztályban megint kitűnt mind rendes viseletével, mind szorgalmával, mely a 2. és 3. évben még jobban fokozódott. Mint szintaxista már nagy kedvvel gyakorolta magát a latin versformákban. Kedélyélete fejlett, költői hajlamai ébredeztek; magát művelte, a kis könyvtár költői és történeti műveit át- meg átolvasta, kivált Horatius ódáit nagyon szerette. Határozatlan vágyak jelentkeztek nála, és midőn egyszer és Aszódon színitársulat járt, színésznek akart felcsapni. E miatt atyja, akit Petőfi tanára, Koren István sietett értesíteni, meg is fenyítette fiát. Szállása Neumannénál volt, a két utóbbi évben öccsével együtt.
Itt lobbant fel első szerelme Cancriny Emilia iránt, akihez szerelmi verset írt. Itt barátkozott Neumann Károllyal, Dömök Elekkel és Esztergályi Mihállyal. Részt vett egy pár ártatlan diákcsínyben is. 1837 karácsonyára három iskolatársával Pencre (Nógrád megye) ment, ahol nagynénjét, Hrúz Annát látogatta meg, aki Kosztolányi ügyvédnél volt házvezetőnő.
Petőfi mint első eminens tanuló hagyta el 1838. június 30-án az aszódi algimnáziumot. Jól beszélt németül és latinul; különösen kitűnt a magyar fogalmazásban, és az évvégi búcsuvers elkészítését, melyet máskor Koren tanár írt, ezúttal őrá bízták. Az 54 hexameterből álló vers fennmaradt és ez Petőfinek legrégibb ismert költeménye, címe: Búcsúzás 1838-ik évben.
Aszódi éveiről az Úti jegyzetek-ben így emlékezik meg:
„Aszód! Csak egyszer kellene ezt a szót tőlem hallnod, s azonnal kitalálnád, hogy én itt három esztendőig tanultam… akarom mondani: jártam iskolába. S mily eseménydús három esztendő! 1. Itt kezdtem verseket csinálni. 2. Itt voltam először szerelmes. 3. Itt akartam először szinésszé lenni. A verselés a szerelem eredménye volt. A szinésszé lenni akarásnak pedig nem annyira eredete, mint következménye nevezetes. Nevezetes és szomorú.
Az 1845-ben írt Úti jegyzetek-ben említett első szerelme a tizenöt éves Cancrinyi Emília volt, egy özvegy evangélikus lelkész leánya, aki Aszódon diáktársa volt. Emilia kisasszony nagyjából egyidős volt a költővel, akit idős korában kellemetlenül érintett, hogy az emlékezetében nyilvánvalóan megkopott aszódi diák körül olyan nagy felhajtást csaptak a korabeli újságok, nem szívesen beszélt Petőfiről. Csak abban hasonlított a legtöbb múzsához, hogy ő sem szerette a verseket. Petőfinek hozzáírt névnapi köszöntőjét azonban megőrizte, habár egyáltalán nem tartotta becsben, mert végül elkallódott. Sírja a tápiószelei temetőben van.
Ezzel azonban a boldog gyermekkor véget is ért, és a serdülő Petőfire a hányattatás és szenvedés súlyos évei vártak. Atyját, ki az 1830-as években Szabadszálláson is évről-évre vagyonosodott, 1838-tól kezdve egymásután súlyos csapások érték; az 1838. évi árvíz elöntötte földjét és elvitte házát, egy megbizottja hűtlenül kezelte egyik bérletét, sőt peres úton megkárosította és birtokai egy részét 1839-ben elárverezték. Egy rokona, akinek kölcsönpénzt adott és akiért jótállott, megbukott, úgy hogy Petrovicsot is magával rántotta, és ennek 1840-ben már úgyszólván semmije sem maradt. A sok csapás csak ingerültté tette a különben is szigorú apát, aki fiának legcsekélyebb tévedését sem tudta elnézni. Hozzájárult ehhez, hogy évről-évre mind kevesebbet tudott érte áldozni is. A fiúra nézve pedig ezen évek rendes körülmények közt is válságosak lettek volna, mert fényes szellemi tehetségei kezdtek kinőni az iskolai szűk keretből és bizonytalan célok után ösztönözték.
Petőfi 1838. augusztus 31-étől a Selmecbányai Líceumba járt, ahol 5. osztályba, első éves rétornak iratkozott be. Már itt érdeklődni kezdett a korabeli nemzeti és irodalmi küzdelmek iránt, és a vegyes nemzetiségű ifjúság közt, melyben éppen mint a tanárok közt, pánszláv törekvések is megnyilvánultak, ő magyarnak vallotta magát és lelkesen csatlakozott az ifjúság kebelében fennállt Nemes Magyar Társaság nevű önképzőkörhöz, melybe első éves rétor létére nem kezdő, hanem rendes tagul vették fel. E társaságban elemében érezte magát, versekkel és bírálatokkal többször fellépett. Itt szavalta október 31-én a Csákot, november 7-én A hűtelenhez című költeményét (mely elveszett); 1839. február 16-án felolvasták A költő keserve című költeményét (az érdemkönyvből kitépve). Bolemann ekkor megjósolta, hogy ebből a fiúból még költő lesz. Tehetségét szította a pár évvel idősebb Szeberényi Lajos, a társaság elnöke, akivel Petőfi barátságot kötött. Boleman István és Lichard Dániel voltak tanárai, az előbbi költészettant, latin fordítást, stílusgyakorlatokat és földrajzot tanított, az utóbbi pedig hittanra, régiségtanra és magyar történelemre oktatta az ifjúságot latinul, mivel magyarul nem tudott. Ezenkívül a német nyelvet is gyakorolták.
Az iskolában azonban rohamosan hanyatlott, főleg egyes tárgyak tanulására adta magát és önművelésének élt. Szegénysége is nyomasztó volt rá nézve, az alumneumban ebédelt. Hogy a színházba eljárhasson, melyért rajongott, egy és más holmiját eladta. Ezért részeges házigazdája korhelységgel vádolta tanárai, utóbb atyja előtt. Ezért megharagudott gazdájára és 1839 elején Szeberényi közelében özv. Fedáknénál fogadott lakást.
A félévi vizsgálat is rosszul sikerült, s egyik szláv érzelmű tanárától, Lichard Dánieltől magyar történelemből elégtelent kapott. Atyja erre megírta neki, hogy mint érdemetlen fiúról leveszi róla kezét, mire Petőfi 1839. február 15-én elhagyta a selmeci líceumot.
Vándorévei
Az ifjú ekkor gyalogútra kelt, Prencsre érkezett, ahol meghált és harmadnap a korcsmáros szekerén ment a legközelebbi állomásig. Innét Németi, Ipolyság, Vác felé vette útját Pestre, ahol március 3-4. körül a Kecskeméti-házban szállott meg. Itt atyjával találkozott, de megszökött tőle és Rónai álnév alatt a Nemzeti Színházhoz szegődött statisztának, ahol mintegy két hónapot töltött. Májusban egy rokona, Salkovics Péter mérnök vette magához Ostffyasszonyfára azzal a szándékkal, hogy majd a soproni líceumban fiával együtt taníttatja. Itt vakációzott vele Orlay Soma is, aki szintén rokona volt és mindvégig jó barátja maradt. Egy környékbeli földbirtokos leánya, a szép és gazdag Tóth Róza iránt itt táplált szerelmi ábrándjai még pár év múlva is felhangoztak költeményeiben. Orlay így írja le az akkor látott Petőfit: «középmagasságu, szikár, fahéjszin arczu, sörte kemény barna hajú ifjú, villogó fekete szeme fehérét vércsikok futották át, daczos kifejezésű duzzadt ajkai fölött a bajusz csak most serkedett, hosszú nyaka leeső vállai közül meztelenül nyúlt föl, s nadrágjával egyszinű szürke czérnakabát földte tagjait.» Mikor azonban eljött a szeptember, a mérnök mást gondolt, és azzal a kifogással, hogy úgy sem lesz belőle komédiásnál egyéb, sorsára bízta Petőfit.
Így a rokonságtól is távozásra kényszerülve Petőfi bement szeptember 5-én Orlayval és a mérnök fiával Sopronba, de ő nem a líceumba tért be, hanem 1839. szeptember 6-án besoroztatta magát Sopronba, a Gollner-féle 48. számú gyalogezredbe, hogy senkinek ne legyen terhére. Nem dicsőségvágyból tette, hanem dacból és szükségből. A 16 éves «zöldhajtókás, sárga pitykés közlegény» panasz nélkül végezte terhes szolgálatát, és össze-összejött diák barátaival is. Katonáskodása idején ismerkedett meg Pákh Alberttel. Használta az iskola könyvtárát és részt vett néha a magyar társaság ülésein, legfőbb vigasztalását pedig a verselésben találta, de e soproni időzésből nem ismerjük versét. Nyomorúságai közt és a durva környezetben jövő hivatásának gondolata tartotta fel lelki erejét. 1840 tavaszáig maradt Sopronban, akkor századja március közepén Bregenzbe indult, nem csekély örömére Petőfinek, aki alig várta, hogy Tirolt és még inkább Olaszországot megláthassa. Grazig mentek, ott megtudták, hogy az ezredet Horvátországba helyezték át és a Petőfi századja is ott fog állomásozni. E csalódás lehangolta, de még nagyobb baj volt, hogy a szolgálat elcsigázta még eléggé ki sem fejődött szervezetét. Grazban két hónapig idegláz gyötörte, az 1840 őszi nagygyakorlatok alatt vért köpött, emiatt Károlyvárosban hónapokon át a kórházban ápolták. Ezután Zágrábban tífuszt kapott, és szeptemberben újra kórházba került. Eredménytelenül gyógyították és a kórházat 1841. január 20-án hagyta el. A sivár élet, az idegen környezet, szülei szegénységének, apja neheztelésének, a maga betegségének és szenvedéseinek elgondolása, a jövőre minden kilátás elborulása lelkileg is beteggé tette az ifjút; szenvedéseit csak Kuppis Vilmos közlegény pajtásának barátsága enyhítette, akire később is mindig szeretettel gondolt vissza. Az emberséges ezredorvos, Römer doktor, aki részvétet érzett az intelligens ifjú iránt, magától kezdeményezte és kieszközölte elbocsátását. Petőfit így egészségügyi alkalmatlanságra hivatkozva 1841. január 31-én leszerelték. A január 15-én lefolytatott kórházi vizsgálat után tett jelentés alapján február 23-án a katonai szolgálat alól fölmentették és mint rokkantat többed magával Sopronba vitték, ahol 28-án obsittal végleg elbocsátották.
Miután elfásult kedélye barátai körében kissé fölpezsdült, egy hét múlva Pápára indult Orlayhoz, aki akkor már ott tanult. Itt barátai felruházták, keresetet szereztek neki, sőt, Tarczy Lajos tanár pártfogásával a tanárok felvették a VII. osztályba benevolus auditornak is, noha nem volt bizonyítványa és az iskolai év vége felé járt. De csak 3 hétig maradt Pápán, itt is nélkülözött, a tanulásba lassan megeledett bele, és mikor egy ízben obsitos katonaruhájában jelent meg az előadáson, a tanulók nagy kacagásban törtek ki és a tanár kiutasította. Pozsonyba vándorolt, ahol Szeberényi és több régi tanulótársa tanult, de itt nem lelvén módot a megélhetésre, tovább vándorolt színésztársaságot keresni. Elébb Győrbe gyalogolt, de ott nem lévén társulat, Pestre jött hajón, onnan ismét gyalog Dunavecsére látogatott el szüleihez, akik a falu korcsmáját bérelték és nagyon szegényesen éltek. Atyja azt kivánta, hogy mészáros legyen, anyja a továbbtanulást sürgette, maga pedig a színészpálya dicsőségére vágyott, magának hírt és olyan állapotot remélve, hogy szüleit segítheti. Nem sikerülvén azonban atyja előitéletét eloszlatni, anyja kívánsága győzött és 1841 áprilisában felgyalogolt Selmecre bizonyítványáért. Pár hónapig még otthon maradt és verseket írt, de mivel az iskolai év kezdete még messze volt, legalább próbát akart tenni időközben a színészettel.
Első próbálkozása a színészettel
A pápai kollégiumban
1841 őszén újra tanulásra adta fejét, a Pápán töltött esztendő későbbi tevékenységére és életére is kihatott. Tanára, Tarczy Lajos szerzett neki egy kis keresetet. Beajánlotta Horváth István ügyvédhez, akinek Lenke leányát tanította, amiért kosztot és egy pár forintnyi havi fizetést kapott; tanítványa azonban 1841 decemberében meghalt, így Petőfi elesett a rendes koszttól és havi díjtól. Horváthnál másolt még ezután is, lakása Orlaival együtt egy szabónál volt. Az iskolába a VII. (logikai) osztályba vették fel, melyet 1841–42-ben jó eredménnyel végzett; kedvelt tárgyaiból, a magyar, német nyelvből és földrajzból kitűnő volt, de a többi tantárgyat nem szerette és elhanyagolta. Még többet tanult magánúton, sokat olvasta Schillert, Lenaut, Heinet; a magyar költőket minden társa közt legjobban ismerte. Igen szerette Gvadányi Józsefet, Csokonai Vitéz Mihályt, legnagyobb hatással azonban Vörösmarty Mihály költészete volt reá. Fejlődésére rendkívül kedvező volt ez időszak, amihez hozzájárult, hogy nemes törekvésű barátok környékezték: Jókai Mór, Orlay Petrich Soma, Kozma Sándor stb. Ott tanult Kerkápoly Károly, Ács Károly, Kolmár József is. Mindezek derekasan működtek a Tarczy vezetése alatt állt önképzőtársaságban, és Petőfi mint költő, bíráló és szavaló csakhamar feltűnt (55 ülés közül 19-en szerepelt), több jutalmat nyert és az évzáró örömünnepen fényesen szerepelt. Itt érte az az öröm, hogy A borozó című verse, melyet Bajza Józsefnek, a kor legelső kritikusának, felküldött, megjelent az ország legelső szépirodalmi lapjában, az Athenaeumban. Petőfi ettől számította írói pályáját.
A költő neve „Petőfi” lesz
Tekintetes Szerkesztő Ur!
Ha csekély munkácskáim a megjelenésre érdemesek, kérem őket az Athenaeumban felvenni. Gyenge erőmet továbbra is ajánlva vagyok
Tekintetes urnak alázatos szolgája
Petrovics Sándor
tanuló
Pápán, maj.5.1842
1842 júliusában még így írja alá Szeberényi Lajosnak írt levelét:
Édes Lajos Barátom!
…
Irtam Pápán Júl. 7-n. 1842.
igaz barátod
(jelenleg) Petrovics Sándor tanuló,
(hajdan) Rónai színész,
(jövőben) Sió színész és literator.
1842. május 21-én az Athenaeumban leközölték A borozó című versét. Ez volt első megjelent alkotása – ekkor még Petrovics Sándor aláírással, de november 8-án ugyanitt a Hazámban című költemény alatt már Petőfi Sándorként írta le nevét.
Édes Barátom!…
Pápán vagy két napig Domanovszky barátunknál laktam, kitől a többek közt hallám, hogy… szerelmi bajaid vannak; s te, barátom, ezt eltitkolád előttem… de bocsánat, bocsánat, édes barátom, hogy ezt várni mertem tőled; hisz én még nem tettem magam érdemessé bizalmadra. – Amit utósó leveledben a szinészetről írsz, helyeslem, s követni fogom: studium, fáradatlan studium! – Irám, hogy lemondok a verselésről? „nem tudják, mit beszélnek” valami ilyféle van a szentírásban. – Tehát kitaláltad volna a „borozó” szerzőjét, ha Petrovics alatta nem volna is? No ugy remélem, még könnyebben kitalálád, ki az a Petőfi Sándor, ugyan az Athenaeumban. Karácsonykor Pesten valék, s megismerkedém személyesen Bajzával és Vörösmartyval. – Vörösmartynak szembetűntek verseim, s amint Bajzától hallám, ő a Petőfi név alatt valami régibb irót vélt rejtezni. Fél napot tölték a régtől tisztelt, szeretett 2 férfi körében. Boldog fél nap! Szinésztársaim is olvasták az Athenaeumban Petőfi verseit; de ők nem hiszik, hogy én vagyok az. Egyébiránt nem sokat törődöm velök, kik többnyire asini ad lyram. Tisztelj meg, szeretett barátom, nem sokára leveleddel, mit legforróbban várok. De minél előbb, hogy még itt érhessen Kecskeméten. A levél cime legyen: Petőfi Sándor szinésznek, Szabó József társaságánál Kecskeméten. És ezzel csókol
hű barátod
Petőfi Sándor.
A vizsgálatok befejeztével Petőfi és Orlay először Jókait látogatták meg augusztus második felében Komáromban; innét három nap múlva gőzhajón Pestre, majd Dunavecsére utaztak Petőfi szüleihez, akik nagy örömmel fogadták a jó útra tért fiukat. Egy heti időzés után, a Dunán dereglyén megint Pestre tértek. Itt Petőfi egy ruhakereskedésben sárgagombos frakkot és fehér cilindert vett. Másnap egy paraszt fuvaros szekerén Mezőberénybe, Orlay szüleihez vették útjukat, hova Ceglédnek, Szarvasnak menve, több nap múlva érkeztek meg. Itt töltötték a nagy szünetet (szeptember és október elejét); ott Demény színtársulatában a Peleskei nótáriusban mint Baczur Gazsi fellépett és szavalt is. Október elején Debrecenbe is ellátogatott Orlayval; Csokonai sírját meglátogatta, elbúcsúzott barátjától és a Hortobágyon át, Tiszafürednek és Jászberénynek kerülve, Szabadszálláson át, gyalog hazatért Dunavecsére. Ezen útjának benyomása alatt írta a Hortobágyi kocsmárosné kezdetű első népdalát. Szülőhelyének ekkori viszontlátásakor írta a Hazámban című költeményt, melyet már Petőfi Sándor név alatt adott ki november 3-án az Athenaeum. Vörösmartynak feltűnt a költemény és azt hitte, hogy a Petőfi név alatt valamelyik idősebb író rejtőzik.
Második próbálkozása a színészettel:
mint vándorszínész
Szüleitől, akiknek keserves keresményéből nem akart segedelmet elfogadni, októberben a pápai kollégiumba készült, megérkeztekor Domanovszky Endrénél szállt meg és Horváth István ügyvéd megígérte, hogy ismét ad neki munkát; de ez rokonát fogadta fel. Így Pápán nem tarthatván fel magát, nagy lelki küzdelmek után elhatározta, hogy szakít a tanulói pályával és vágyait követve, színész lesz. A képzőtársasági működése azonban oly jó emlékeket hagyott, hogy november 12-én tiszteletbeli tagnak választották. November 2-án elhagyta Pápát és november 5-én Szuper Károly ajánlása alapján Szabó József Székesfehérvárt szervezett új vándorszínész-társulatába állt be és Borostyán név alatt lépett fel november 10-én, azután több ízben, így november 12-én a Párizsi naplóban egy inas szerepében, ekkor írta Első szerepem című költeményét, de leginkább súgónak alkalmazták. Némethy György színésszel lakott együtt.[10] Fizetése havi 28 forint lett volna, de a társaság dolga rosszul folyt és a tagok ennek a felét is alig kapták meg fizetésük gyanánt. Zajos sikerei egyáltalán nem voltak, sőt orrhangja miatt nem is szerette a rendező felléptetni. Sokat nélkülözött és pápai barátjai küldtek neki segélyt, ezzel tartotta fenn magát, míg a társulat sorsa jobbra fordult. Szuper színésszel jó barátságban élt, a család körében többször szavalta költeményeit és ez enyhített némileg sanyarú sorsán; november 18-án házigazdája meghívta Szuperékkel együtt disznótorba és ezen alkalomra írta Disznótorban című költeményét.
Jobban szaporodtak költői babérjai és már december 4-én harmadik verse is megjelent az Athenaeumban (Bujdosó), mire karácsonykor Pestre utazott, ahol személyesen megismerkedett Vörösmartyval és Bajzával, hogy őszinte véleményüket kérje költeményeiről. Pönögei Kis Pál néven mutatkozott be, hogy igazat mondjanak neki, majd a dicséretek után hamar felfedte, ki is ő valójában. Egy boldog félnapot töltött körükben.
Petőfi társulata 1843 januárban ketté szakadt; ő az egyik töredékkel 11-én Kecskemétre vándorolt. Petőfi Szuperék szekerén ült és estére Dunapentelén háltak. Másnap átkeltek a Dunán és Dunavecse mellett mentek el; estére elértek Szabadszállásra és másnap délben Kecskemétre. Itteni tartózkodását az tette kellemesebbé, hogy Jókai akkor ott tanult, elvezette őt Ács Károlyhoz is, akit szintén Pápáról ismert, gyakran felkeresték egymást, felolvasták és bírálgatták műveiket. Itt másolta le Petőfi Jókainak Zsidó fiú című drámáját, melyet pályázatra küldött be az akadémiához. Itt is közös szobája volt Némethy színésszel, akivel közös ágyban hált egy parasztasszony házában, akinek a koszttal együtt tíz-tíz forintot fizettek havonként. Különben itt is sokat nyomorgott és noha élt-halt a színészetért és Shakespeare szerepeit nagy becsvággyal tanulmányozta, mindig alsóbbrendű szerepeket kapott; csak egyszer jutott fontosabb szerephez, mikor jutalomjátékában március 23-án a Lear király bolondját játszotta sikerült alakítással, ez előadásból neki 10 váltó forint jutott. Azonban a sikernek hamar vége lett, mivel a társaság tönkrement.
Kecskemétről is több dalt küldött az Athenaeumnak, mindig a legszigorúbb bírálatot kérve Bajzától. Ez évi (1843) májusra országgyűlést hirdettek Pozsonyba; Petőfi abban a reményben, hogy ott jobb színtársulatot fog találni, melynél előhaladása is biztosabb lesz, elhagyta a kecskeméti társulatot. Útközben április elején Pesten meglátogatta Vörösmartyt, Bajzát, és ismeretséget kötött Petrichevich Horváth Lázárral, a Honderű, és Garay Jánossal, a Regélő szerkesztőjével, valamint Frankenburg Adolffal. Elrándult Pápára is, ahol barátainál Orlay és Domanovszky Endrénél időzött, míg május elején Pozsonyba ment, útközben meglátogatván Győrött a novellaíró Kovács Pált.
Pozsonyban csalódás fogadta, Fekete Gábor, a színigazgató nem vehette fel, mert társulata már úgyis kelleténél népesebb volt. Újra kezdődtek az ínség napjai, így az Országgyűlési Tudósítások szerkesztőjénél, Záborszkynál kapott némi másoló munkát és az ezért járó csekély díjból (ívéért 25 garas járt) tengette életét. Büszkeségét azonban semmi szenvedés nem törhette meg. Panaszos levelet írt június 1-jén Bajzának, akinek egy csomó költeményt küldött. Garaynak még Pesten 4 verset adott volt át, hogy a Regélőben Andor deák álnév alatt közölje, hogy megtudja Petőfi, mit szól e versekhez Bajza, aki az Athenaeumban heti lapszemlét szokott írni; Garay azonban kitette a versek alá a költő nevét, mire ez a Bajza lapjában éles hangú nyilatkozatban tiltakozott a szerzői jog efféle önkényes megsértése ellen. Pozsonyban ismerkedett meg Lisznyai Kálmánnal, aki május vége felé mint jurátus a gőzhajón megérkezett az országgyűlésre. Lisznyai magához ölelte a kopott, igénytelen külsejű ifjút, rögtön a «Zöldfá»-ban levő szállására hívta, megosztotta vele pénzét, ellátta öltözettel. Elvitte őt az ifjú írókhoz, megismertette Degré Alajossal, Berecz Károllyal, Vachott Sándorral és Imrével, Pompéry Jánossal és Kuthy Lajossal. Lisznyai, Vachott Sándor szívesen segítették is; midőn Vachott jegyese látogatására Pestre rándult, ott aláírási ívet bocsátott ki az athenaeisták közt, melyen Petőfi javára 30 forint gyűlt össze; azt is kieszközölte Vachott, hogy Pestre hívják meg valami méltóbb foglalkozásra.
Fordítói pályafutása
Bajza tudomására jutott Petőfi nyomora. Baráti társaságában pénzt gyűjtött neki, s valószínűleg ő vette rá Nagy Ignácot arra, hogy fordítói munkát kínáljon az ifjú költőnek. Hogy a Kisfaludy Társaság Külföldi Regénytára számára regényeket fordítson. Petőfi július 1-je körül jött Pestre. Itt először Bernard Károly A negyven éves hölgy című francia regényét fordította németből, mellyel 3 hét alatt elkészült és 100 váltóforintot kapott érte. Ezután James Robin Hood című angol regényét fordította le, szintén németből, melyért 300 váltóforintot ígért Nagy Ignác, de 400-at fizetett ki. Az előbbi regény - a cenzúra kivánságára A koros hölgy címmel - 1843-ban, az utóbbi pedig 1844 elején jelent meg a Külföldi Regénytár 17., illetőleg 22-24. köteteként. Ekkor pár napig Kemény Mihálynál a Dorottya utcában lakott, azután Fekete Lajos jogászhoz költözött és augusztusban az Országúton (Múzeum körút) vett ki egy szobát, a Nemzeti Múzeumra nyíló két ablakkal. Jobbra derülvén napjai, Petőfi elég vidáman élt, eljárt a színházba, reggelizni pedig a Pilvax-kávéházba, a fiatal írók gyülekezőhelyére. Augusztus végén Orlay is nála töltött pár napot. Régi barátai közül Pesten találta Sass Istvánt, aki akkor orvosnövendék volt; új ismeretséget is kötött, különösen Pálffy Albert és Lauka Gusztáv mindennapos vendégei voltak. Fordítása lassan haladt a fővárosban, azért Kemény tanácsára augusztus végén Gödöllőre ment és ott gyorsan végezte munkáját.
Harmadszori próbálkozása a színészettel
Még ekkor is a színészi pálya dicsőségére vágyott és alig fejezte be a fordítást, Erdélybe készült avval a szándékkal, hogy csak mint híres szinész tér vissza Pestre. Búcsút véve barátaitól, előbb Mezőberénybe ment, ahol egy hetet Orlayéknál töltött; egy napon Gyulára is kirándultak, hogy megtekintsék a vár romjait. Tessedik Lajos társaságában Debrecenbe indult; itt Komlóssy Ferenc színigazgató meghívta ugyan társulatához 1843 október elején, ahol Petőfi egy hétig maradt és csak egyszer lépett fel, ugyanis az igazgató azzal a feltétellel állt elő, hogy Petőfinek majd Kolozsvárott a karban is énekelnie kell, amihez nem volt tehetsége. Erre megvált Komlóssytól és egy kis társasághoz szegődött, ahol jobb szerepeket remélt; e kis társasággal október 10-13-tól Diószegen játszott; innét november 4-e táján Székelyhídra ment a társaság; ő azonban három hétig betegeskedett, azért nem lépett fel. November 24-én a társaság fölbomlott és Petőfi pénze fogytán november 24-28. között már csak nyári ruhában tért vissza Debrecenbe, elgyengülten, betegen.
Nyomor Debrecenben
Eztán jutott Debrecenbe, melyre később emlékezve így írt: „Hej, Debrecen… sokat szenvedtem én tebenned”. Először a városi társulatnál talált állást, majd egy kisebb, hamar tönkrement vándortársulat ismét elcsalta. Végül a Sopronból megismert barát, Pákh Albert későbbi humorista, aki jogászként és nevelőként dolgozott a városban, ő adott a beteg, elgyengült és anyagi nyomorral küszködő költőnek szállást és kölcsönt ahhoz, hogy Pestre jusson. Amennyire tehette, Bajza is küldött tiszteletdíjat; de mindez csekélység volt és Petőfi egy telet többnyire fűtetlen szobában, fázva, éhezve húzott ki egy derék asszonynál, Fogas Józsefnénél, a debreceni színház jegyszedőnőjénél lakott, akinek szivességéből a színházba is eljárhatott
Képtelen nyomorúsága közt is törhetetlen szorgalommal művelte magát. A Pápán megkezdett francia tanulását vándorlásai alatt tökéletesre csiszolta, használta a főiskola könyvtárát, Victor Hugo és Béranger költeményeit eredetiben olvasta; megismerkedett a francia romantikusokkal, dramaturgiai tanulmányokkal foglalkozott, Tieck fejtegetései útján behatóbban megismerte Shakespeare művészetét. Maga is számos költeményt írt.
Egy füzetbe másolta úgy 70–80 versét, 1844. február 11-14. közt indult útnak, a hideg télben az áradó Tiszát megkerülve kopott ruhában, gyalog, kezében egy súlyos ólombottal és egy kopott vászontarisznyában verseivel, hogy műveinek kiadót találjon. Egy emberséges vasárus még hat huszast csúsztatott a zsebébe. A Fogasnénál maradt 120 váltóforintnyi tartozásáért Pákh Albert vállalt jótállást. Tokajnak került, mert az áradások miatt nem mehetett Tiszafüred felé. Tokajban pihenőre megállapodott; innét Miskolc felé haladt. Az országúton Mezőkövesdnek ment Egerbe, ahol Tárkányi Béla a lelkes kispapokkal együtt rendkívül melegen fogadta; pár napig maguknál tartották a költőt, lelkesedve hallgatták verseit, útiköltséget gyüjtöttek neki; maga Petőfi is fölmelegedett e körben és itt írta Egri hangok című költeményét. Az egri növendék papok szekeret fogadtak neki, hogy ne kelljen gyalogolnia, ezen utazott Pestre. Pesten hiába keresvén kiadót, majdnem a kétségbeesés szélén arra határozta magát, hogy Vörösmartyhoz fordul és tőle kér verseire itétetet. „A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint amely kártyás utósó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál.” A nagy költő, akit Petőfi „Magyarország egyik legnagyobb emberének” tartott, átolvasta az ifjú pályatárs verseit, megadta neki az erkölcsi elismerést és lelkes ajánlással a Nemzeti Kör – a haladó pesti polgárság és értelmiség ellenzéki szellemiségű szervezete – elé terjesztette a versek kiadásának ügyét. A kör tagjai: Vörösmarty, Tóth Gáspár, Fáy András, Szigligeti Ede, Lendvay (színész), Fényes Elek tudós statisztikus összeültek, hogy a művek megjelenjenek, március 27-én elhatározták a kiadást. Petőfi nyomban 75 pengő forint előleget kapott. Ekkor akadt egy jó nevű mecénás is, Tóth Gáspár szabómester, aki a költemények kiadási költségeit magára vállalta, sőt Petőfinek 60 pengőforint előleget is adott, melyből azonnal megküldötte Pákh kezéhez, még a 45 napi határidő előtt, a debreceni háziasszonyánál maradt tartozását. Pestre érkeztekor a Kecskeméti-házban lakott, de Várady Antallal megismerkedve, ez lakótársul magához vette. Bajza és Vörösmarty beajánlották őt Vahot Imrének, aki sógorától, Erdélyi Jánostól annak külföldön tartózkodása idejére átvette a Regélő Pesti Divatlapot és nevet változtatva, július elejétől Pesti Divatlap címen készült kiadni a lapot.
Biztos írói állás Pesten
Így végre sok hányattatásai után révbe ért, és első dolga volt hazasietni a húsvéti ünnepekre szüleihez. Azok kimondhatatlan örömmel fogadták már-már elveszettnek vélt fiukat (Füstbe ment terv); atyja is végképp kibékült vele (Egy estém otthon). Miután pár napra Pestre felrándult, április közepétől ismét két egész hónapot otthon töltött Dunavecsén, kipihenve magát sok szenvedései után; ideje itt olvasgatás, dolgozás és idilli szórakozások közt boldogan telt, csak szüleinek szűkös állapota búsította, de közel látta az időt, hogy segíthet rajtuk is. Közte és atyja közt minden félreértés végképp elenyészett, s Petőfinek ezután többször volt alkalma megbizonyítani fiúi szeretetét. Ekkor írta családi témájú műveit. Költészetében kiváló hely jutott fiúi érzelmeinek; anyjáról mindig végtelen gyöngédséggel emlékszik meg, atyjáról itt-ott némi jóindulatu humorral, de gyakran meleg érzelemmel és büszkeséggel is. A Vecsén töltött két hónapot a 14-15 éves Nagy Zsuzsika iránt érzett ábrándos szerelem tette még emlékezetessé, mely több finom hangulatú költeményéhez adta az ihletet. Petőfi ugyanis nem a szülői házban lakott, mert szüleinek, akik már akkor elszegényedtek, egy szobácskájuknál több nem volt; az öreg Petrovics megkérte Nagy Pál ottani tehetős közbirtokost, hogy két szobájából engedjen át egyet fiának szállásul. Nagy Pál szívesen teljesítette a kérelmet és a költő elfoglalta a rendelkezésére bocsátott szállást, mely függönyökkel, kárpitos ággyal és ruganyos pamlaggal volt ellátva. E szokatlan kényelmet rajzolja Ebéd után című költeményében. Házigazdájának lánykája volt a kis Zsuzsika, kékszemű, szőke ártatlanság, akivel a költő naponként beszélgetett, sétáltak egymással és szinte észrevétlenül fejlődött szívükben az idilli érzés. Ekkor történt, hogy Petőfi kirándulás alkalmával, Szűcs János rektort, aki a Dunába esett, mint ügyes evezős, kimentette a halál torkából.
A fiatal segédszerkesztő költeményben vett végső búcsút a színészélettől: „Eddig Thalia papja voltam, Most szerkesztő-segéd leszek. Isten veled, regényes élet! Kalandok, isten veletek!” Július 1-jén nekifogott a szerkesztőségi tevékenységnek, s közben a feszített munka mellett ontotta verseit – az ország pedig Csokonai óta először kapta fel fejét, sikere egyre felfelé ívelt.
Dunavecséről visszatért Pestre, hogy segédszerkesztői állását elfoglalja. Vahotnál lakása, kosztja és 15 váltóforint havi fizetése volt; ezért köteles volt a Pesti Divatlap minden számába verset írni (2 forint külön díjért), újdonságokat szerkeszteni, a beküldött költeményekre szerkesztői üzeneteket írni, és mindennap fölmenni Pestről Budára, a Gyurián és Bagó által bérelt egyetemi nyomdába és ott végezni a korrekturát. Az állás nem volt fényes, de legalább biztos; és Petőfinek elég volt, hogy végre Pesten lehetett, az irodalmi élet központjában, ahol ekkor a politikai is elég tárgyat adott az eszmecserékre. Ekkor Vahot a Kunewalder-házban lakott (a jelenlegi Műegyetem helyén); innét szeptember végén a Kölber-házba költöztek Petőfi is itt lakott 1845. január 20-ig. A délelőttet otthon töltötte a szerkesztőségben, vagy szobájában dolgozva, délután ellátogatott a Pilvax-kávéházba, ahol az akkori fiatal írók asztaltársaságot alkottak; vacsorára a Komlóba jártak. Legjobb barátai voltak az írók közül Pálffy Albert, Pákh Albert, Vachott Sándor, Jókai Mór, a színészek közül Egressy Gábor, a vidéki írók közül Tompa Mihály és Kerényi; az idősebbek közt Vörösmartyt és Bajzát szerette legjobban. Jól érezte magát a fiatal írók közt, akik felismerték tehetségét és akikkel fesztelenül vitázhatott. Részt vett olykor mulatozásaikban is, de inkább a társalgás, mint a bor mámorában lelte kedvét; nagyon keveset ivott, noha ekkoriban sok bordalt írt. Júliusban kirándult Kunszentmiklósra, ahol Bankos Károly vendége volt; de ezenkívül az év második felében 1845. április 1-jéig alig mozdult ki Pestről. Utazásai közben népdalokat is gyűjtött az Erdélyi János Népdalok gyűjteménye számára, melyek ott meg is jelentek, sőt egy eredeti költeménye is. A színpadon még egyszer föllépett 1844. október 12-én, Egressy Gábor jutalomjátékában, a Szökött katonában mint nótárius, de elfogultan játszott és ezzel végképp búcsút mondott a színészetnek.
Nyugodtabb helyzetében ritka termékenységet fejtett ki, újabb költeményei sűrün követték egymást nemcsak a Divatlapban, hanem a többi szépirodalmi lapokban is. Tárgyköre is tapasztalatainak, érintkezéseinek többoldalúságával párhuzamban egyre bővült; nemcsak népdalokat és bordalokat írt, hanem a társadalmi és politikai élet mozzanata is lelkesítették. Költészete tartalmilag mélyült, formailag tisztult és mindinkább kibontakozott az ő sajátos eredetisége, mellyel szokatlanul kivált a korabeli fiatal írók, Vörösmarty és Bajza modorának utánzói csoportjából. A hang egyszerűsége, természetessége és közvetlensége, a képzelet csodálatos könnyűsége és szabadsága, géniuszának eredeti és magyar bélyege általán csakhamar kedves költőjévé tették a közönségnek, kivált az ifjúságnak. Megszilárdította népszerűségét a Nemzeti Körtől kiadott első verses kötetének, Petőfi Sándor verseinek megjelenése, 1844-ben. E kötet az őszi vásárkor jött ki, 109 verssel. Október 27-én jelent meg A helység kalapácsa című paródikus elbeszélő költeménye is, melyben az akkori elbeszélő költészet és novellairodalom dagályos nyelvét gúnyolja ki igen sikerülten; értéke inkább hangjában és nyelvében van. De még ez évben egy tartalmilag is jeles elbeszélő költeményet irt, a János vitézt, november második felében 6 nap és 6 éj alatt. Népmesének nevezte, mert egy részét népmesei motívumokból szőtte és a népmesék hangjában adja elő, de vett külföldi regékből is vonásokat és az egészet a maga fantáziája szerint alkotta meg. E költemény nagyon tetszett Vörösmartynak; Petőfi azonban nem talált rá kiadót, s akkor Vahot Imre vette meg 100 forintért, ő adta ki 1845 elején.
A szerkesztő Vahot Imre üzleti érdekeket is figyelembe véve irányítgatta a költőt, hogy emelje a Divatlap olvasottságát. Petőfi népies helyzetdalaival, életképeivel felkapott költővé vált, de ő már túl kívánt lépni ezen a hangon: mikor azonban eltért a közönség által igényelt normáktól – mint A helység kalapácsában – éles kritikával fogadták és ellenségeket szerzett magának.
A költői válság és a szerelmek időszaka
Még 1844-ben ismerkedett meg Csapó Etelkével. A tizenöt esztendős szép szőke leány Vahot Imre unokahúga, Vachott Sándorné testvérhúga volt. Az iránta érzett szerelme 1844 végére és 1845 elejére esik. Petőfi Vachottéknál találkozott vele többször és ábrándos érzést táplált iránta, melyről nem nyilatkozott, részint mert nők körében kissé bátortalan volt, részint mert maga sem tudta világosan, hogy szeret. Midőn Etelke 1845. január 7.-én egész váratlanul meghalt, Petőfi nagyon szívére vette az ifjú leány megdöbbentő halálát, úgyszólván akkor vált előtte tudatossá szerelme, és fájdalmát a költemények egész sorában zokogta el. E költeményeket, melyekben az érzésnek némi túlzása tagadhatatlan, 1845 januárjában írta, közülük néhányat a lapokban is kiadott, majd egész gyűjteményüket, szám szerint 34-et külön kötetben is kibocsátotta Cipruslombok Etelke sírjáról címmel 1845 márciusában. A fájdalmas érzés az utolsó költeményekben reflexiókká szelidül, de időnként később is fel-felszakad a költő kebeléből egy sóhajtás Etelke után.
1845. január 21.-én táján Petőfi odahagyván a Vahot Imrénél bírt lakását; mint vendég Etelke szobáját foglalta el ennek halála után Vachott Sándoréknál, akik bérletükre Tápiósápra költöztek. Itt Petőfi gyakran meglátogatta őket. Ez időben történt a Honderűvel való összezördülése; a Honderű szerkesztője, Nádaskay Lajos ugyanis december 21-én oly sértő modorban írt bírálatot tett közzé lapjában Petőfi verseinek I. kötetéről és a Helység kalapácsáról, hogy a költő végképp odahagyta a nagyúri összeköttetéseit hánytorgató külföldieskedő és reakcionárius szépirodalmi lapot. Ez év november havában történt a költő egyik különcködése, amikor nőül kérte meg Kappel Emiliát, a gazdag bankár leányát. Ez időben szorgalmasan olvasta Michelet, Voltaire, Bossuet, Sand, Balzac, Montesquieu műveit, különösen Béranger munkái és Saint-Juste Esprit de la revolution című műve voltak kedvelt olvasmányai; de Shakespeare-t is égig magasztalta. Külföldi utazási tervvel is foglalkozott, látni akarta a tengert, aztán Bérangert akarta meglátogatni, akinek költeményeit legjobban szerette és aki leginkább hatott reá és költészetére.
Pákh Albert csak 1844 őszén költözött Pestre, akit Petőfi gyakran látogatott, együtt tornásztak nála Sass Istvánnal, szerette a vívást is, ezt Chappontól tanulta és Várady Antallal gyakorolta. Pákh Petőfinek magánéletére sok tekintetben mérséklő befolyással volt; túlságait kigúnyolta, de a nyilvánosság előtt védte, ő figyelmeztette az angol humoristákra és főleg Dickensre. Szerette Lisznyait túlzásaiért és Emődit erős jelleméért. Jó barátai közül azokkal levelezett, akik nem laktak Pesten, így: Dömök Elekkel, Szeberényi Lajossal, Sass Istvánnal és Várady Antallal. Jókai, akit legjobban szeretett, csak 1844-ben jött Pestre, ő vezette be az irodalomba. Vidéki barátai közül még Kerényi Frigyest és Tompa Mihályt is barátjai közé sorolta. Kerényi magához hívta Eperjesre; Vahot Imrének tehát felmondott; ez azonban Petőfi költeményeinek értékét ismerve, meg akarta őt nyerni lapjának kizárólagos dolgozótársul és egy költeményéért 5 pengőforintot igért; néhány hónapra való költeményt át is adott neki Petőfi, a honorárium volt aztán útiköltsége. Március 31-én a búcsúestét vígan lakomázva töltötte a Vadászkürtben, ahol jelen voltak: Pákh, Egressy Gábor, Emődy Dániel és vidékről Sárosy Gyula és Szemere Miklós.
1845. április 1.-jén Kerényi meghívására – felmondva szerkesztői állását, de költőként a lapnál maradva – útra kelt, hogy meglátogassa a Felvidéket, ahol három hónapot tartózkodott. Eperjesen nevelősködött Tompa Mihály is és a három ifjú költő jól érezte magát együtt; ekkor verselték meg az Erdei lakot is. Itt érte az első nyilvános megtisztelés, midőn az evangélikus főiskola ifjúsága fáklyás zenével üdvözölte. Kerényivel elrándult a Tátrába, Késmárkon meglátogatták Hunfalvy Pált, onnan Petőfi Iglóra ment, Pákh Albert szüleihez, ahol kedves családi körben 3 hetet töltött, mialatt Pákh Albert is hazaérkezett és együtt járták be a vidéket. Május 24-én visszaindult Pestre, megállt Rozsnyón, ahonnan kirándult az aggteleki cseppkőbarlanghoz, majd Rimaszombatban, ahol a nemesség tisztújítást tartott. Itt Adorján Boldizsár, Kubinyi Rudolf és több előkelő birtokos nagy örömmel fogadták és a rendek május 29-én megválasztották és föleskették Gömör vármegye táblabírájába. Ez elismerés igen jól esett neki. Majd Kubinyinál időzött Várgedén, megnézte a füleki, gácsi, ajnácskői és salgói várromokat, Losoncon egy hetet töltött Steller barátjánál, itt Steller jegyeséhez Plachy Vilmához és egy széplelkű és csinos zsidó leányhoz költeményeket írt, majd Balassagyarmaton és Vácon át június 24-ére visszatért Pestre. E majdnem három havi felsőmagyarországi út két szempontból nevezetes: egyrészt jó benyomásokkal gazdagította a költő lelkét és a mindenütt tapasztalt elismerés rendkívül emelőleg hatott reá, másrészt élményeit egy cikksorozatban feldolgozta, melyet Úti jegyzetek címmel az Életképek című szépirodalmi lapban tett közzé 1845 július havában. Heine Reisebilderen című munkája inkább csak a tervet adta a költőnek, hogy útját cikkekben írja meg, egyébként az Úti jegyzetek egészen Petőfi kedélyéből és szelleméből folytak; eleven, patetikus és szellemes vázlatok és reflexiók ezek, s Petőfi prózai munkái közt a jelesebbek közé tartoznak.
Pesten még ez évben új kötetet bocsátott ki, melybe 1844-ben és 1845-ben írt verseit foglalta. Ugyanez év nyarán írta Szalkszentmártonban, szüleinél, körülbelül egy hét alatt a Zöld Marci című népszínművét, Egressy Gábor jutalomjátékául, azonban a színházi biráló bizottság nem fogadta el a darabot előadásra. E művét aztán elégette a költő.
1845 második felére esik szerelmi költészetének második nagyobb szerelmi ciklusa. A Zöld Marci bukása mélyen hatott kedélyére, azért szórakozás végett augusztusban és szeptemberben többször kirándult Erdélyi Ferenc református paphoz Gödöllőre és ott találkozott Mednyányszky Bertával, egy előkelő birtokos szép leányával, aki híréért érdeklődött iránta és szívesen társalgott vele. A költőnek szerelemre vágyó lelke a lánykában ideálját képzelte és Petőfi szerelmesnek hitte magát. Ez érzésben is, mint az eddigiekben, általán több volt az ábránd, mint a szenvedély és mikor megkérő levelére tagadó választ kapott a büszke apától, aki saját őseire, nevére hivatkozva elutasította, pár hónap alatt teljesen kigyógyult csalódásából. Azonban az a körülbelül 40 dal, melyet ez időben (pesti, gödöllői és szalkszentmártoni kelettel) Mednyánszky Bertához írt (mind egy versformában és egy alaphangulattal), az akkori szerelmi lírának mindenesetre legjobb termékei voltak, meleg szív és üde képzelet alkotásai. E költeményeket 1845 őszén Szerelem gyöngyei címmel adta ki. Ezt költeményeinek második kötete követte Versek címmel. Augusztus 20-án újra szüleihez ment Szalkszentmártonba, ahonnét szeptember 8-a körül tért vissza Pestre.
Míg azonban a költő népszerűsége egyre szélesbedő gyűrűkben terjedt, a pesti időszaki sajtóban ellene is mind több-több hang emelkedett. A Vörösmartyék nagy tekintélyű Athenaeuma megszűnt; a megmaradt szépirodalmi lapok közül Petőfi kizárólag a Pesti Divatlapnak kötötte le magát, és így egy másik lap, a Honderű már ez okból sem nézte jó szemmel a költő emelkedését; voltak, akiket önérzetes modora és némely különösségei idegenítettek el tőle, másokat sikerei bántottak, ismét másokat költészetének szokatlan eredetisége, melyet pongyolaságnak, póriasságnak nézték. Így aztán névvel és név nélkül valóságos hadjáratot intéztek ellene a Honderűben és az Életképekben, sok személyeskedéssel és rosszakarattal, melyek ellen ő a Divatlapban versben és egy-egy megjegyzéssel védte magát. A támadók közt volt egyik régi barátja, Szeberényi Lajos is, ami keserű tollharcra vezetett. Legélesebben azonban Császár Ferenc, Nádaskay Lajos és Petrichevich Horváth Lázár támadták és igyekeztek nevetségessé tenni a költőt. De támadta Nagy Ignác is, és Garay János is inkább ellene volt, mint mellette. A gúnyoló cikkek és pasquillusok eme özöne keserítette, de útjától nem térítette el Petőfit. Érezte irányának helyességét, vele volt a közvélemény nagy többsége és a legjelesebb írók és birálók: Vörösmarty, Bajza, Szemere Pál javallása; Toldy Ferenc is méltányló bírálatot irt mellette.
Legutóbbi szerelmi ábrándjainak szétfoszlása és a többnyire igazságtalan hírlapi támadások, dicsősége és boldogsága kivívásának ez akadályai mintegy felidézték régi szenvedéseinek keserű emlékét és bizonyos pesszimizmus vett erőt kedélyén. E beteges hangulat nehezedett lelkére 1845 végső és 1846 első hónapjaiban, és ennek a jelei azok a szeszélyes, keserű, olykor cinikus fordulattal végződő apró versek, melyeket ez időszakban többnyire Pesten és Szalkszentmártonban írt és Felhők címmel 1846 április havában adott ki (66 költemény). Költészetének ez nem volt legszerencsésebb időszaka, és érzéseiben, reflexióiban sok az ő lelkétől idegen elem és a túlzás. Byron, Shelley, Heine hatása találkozott ekkor az ő meghasonlott lelki állapotával, és a világgyülölet, a cinizmus hangulatába ringatta magát. Szerelmi bánatának enyhítésére ismét az utazásban keresett szórakozást. Pesten Várady Antallal vett közös lakást. Ezalatt jelent meg a Verseinek II. kötete (november 16.). 1845. november 20-25-e táján újra Szalkszentmártonba vonult vissza; itt maradt 1846. január 4-ig.
Érzése, képzelete azonban nemsokára ismét tisztult és visszanyerte saját egészséges irányát. A Felhőkkel egy időben írta A hóhér kötele című regényét is (megjelent 1846-ban) és utána Tigris és hiéna című drámáját, melyet a pesti tavaszi vásár kedvező szezonjában akart előadatni a Nemzeti Színházban. E művével tért vissza január 4-én Pestre, másnap beadta a drámabíráló-választmánynak, mely azt január 13-án előadásra elfogadta és ő 16-án szüleihez Szalkszentmártonba vonult, ahol a Tündérálom című nagyobb költeményét és A hóhér kötele című regényét írta. Mindkettővel február 20-ára készen volt. Március 20-a táján Eötvös József báró közbenjárására eladta regényét Hartlebennek 150 forintos áron és az június 4-én meg is jelent Petőfi 1846 március közepétől április 10-12 tájáig időzött Pesten, ahová azért is sietett visszatérni, mert Tigris és hiéna című drámáját március 19-e előtt kellett volna előadni, de Szigligetinek egy új bohózatos népszínműve miatt mellőzték, illetve csak bérletfolyamban akarták adni, mire a költő jogos méltatlankodással visszavette darabját 1846 április elején. Bosszúságát felejteni ismét Szalkszentmártonba ment szüleihez, ott írta A szerelmes tenger című fantasztikus romantikus költeményét és a népies Szilaj Pistát, mely egyik legkedvesebb elbeszélése. Ez év folytán ismételten is kiment hosszabb időre szüleihez, akik tavasszal Szalkszentmártonból Dömsödre költöztek kisebb bérletre. Dömsödön Pálffy Albert is vele volt, Petőfi visszautazott Pestre. 1845 őszén Tompa is Pestre került és miután 1846 januárjában betegségéből felgyógyult és a Rókus-kórházból kikerült, ő is Váradyhoz ment lakni és így Petőfi lakótársa volt.
Midőn Petőfi 1846 március-áprilisában Pesten volt, megismerkedett Karl Beck magyarországi származású német költővel, akit Kertbeny Károly vezetett hozzá. Petőfi Kertbenyvel nem rokonszenvezett, de nem volt ellenére, hogy Becket és Duxot rábeszélte költeményeinek német fordítására; így jelentek meg a bécsi Sonntagsblätterben Petőfi verseinek első német fordításai (Lopott ló, Pusztán születtem és Híres város az alföldön Kecskemét). Petőfi Beckkel, mint némely életrajzírói írják, szoros barátságot kötött, naponta fölkeresték egymást és együtt töltötték az estéket az Angol királynő éttermében. Petőfi vagy 30 költeményét lefordította németre Beck számára, aki e nyomon azokat vers alakban átdolgozni és kiadni akarta németül, sőt Petőfi megírta önéletrajzát is szintén németül e célból, melyet Fischer Sándor őrzött meg. Ezen német kiadásból azonban semmi sem lett; Beck ismeretsége is Petőfivel, – amint Beck visszaemlékezéseiből kiderül – csak felületes lehetett. Petőfi május első napjaiban újból falura vonult, Pálffy Alberttel Dömsödre ment, ahol szülei Szent György napja óta laktak. Itt Kovács Jánosnétól béreltek egy szobát 20 forintért, Petőfi szüleihez jártak étkezésre, melynek költségeit megtérítették. Itt írta Salgó című nagyobb költeményét, melyet a Pesti Füzetekbe szánt.
Június havát Pesten töltötte, midőn Emich Gusztávval alkudozott Összes költeményeinek kiadása ügyében és ehhez Barabás Miklós ismét lerajzolta, a tusrajzot aztán Tyroler József metszette acélba. Váradynak Ruffy Idával történt egybekelésekor július 29-én Esztergomban ő és Jókai Mór mint tanúk szerepeltek volna, azonban az esketés ekkor a vegyes házassági akadály miatt elmaradt. Petőfi július és augusztus hónapokat is Pesten töltötte, mint Pákh Albert lakótársa, akivel 1847 tavaszáig együtt lakott egy szűk homályos udvari szobában. Itt tanította Messi Antal az olasz nyelvre. Ezen a nyáron, talán júniusban, meglátogatta Szemere Pált Pécelen, aki a Szemere Pálhoz írt költeményére nyílt levélben válaszolt.
A Tízek Társasága
1846 közepén Petőfi megvált Vahot Imre lapjától, a Pesti Divatlaptól. Tapasztalván, hogy a szerzők ki vannak téve a szerkesztők önkényének, egy írói társulatot akart szervezni, mely a meglevő lapoktól függetlenül alapítson egy lapot és azt saját irodalmi programja szerint szerkessze. 1846 tavaszán meg is alakította 9 jeles fiatal irótársával együtt tudatos szervezőmunkával a Tízek Társasága elnevezésű csoportot, melynek tagja volt Petőfi mellett Jókai Mór, Tompa Mihály, Degré Alajos, Obernyik Károly, Pálffy Albert, Bérczy Károly, Pákh Albert, Lisznyai Kálmán és Kerényi Frigyes. A társaságnak célja volt emancipálni a szépirodalmat és saját orgánumukban érvényt szerezni az újabb irodalmi iránynak, mely épp oly nemzeti, mint romantikus volt, és a nép nyelve alapján akart nemzeti stílust fejleszteni. A tizek kötelezték magukat 1846 márciusában, hogy az év közepétől számítva egy évig sehova sem írnak, csak a saját szépirodalmi lapjukba, melyet Pesti Füzetek címmel akartak megindítani. Év közepén csakugyan megszüntették a különböző lapokba történő írást, de Vahot Imre bosszút állt rajtuk, mert a tízek közül öttől mindjárt júliusban leközölte olyan munkáikat, melyek régebbről nála maradtak. Eme irodalmi csíny miatt Petőfi összeveszett Vahottal, akit párbajra is hívott, de Vahot kitért a párbaj elől. A lapra azonban a tizek a gyanakvó hatóságtól nem kaptak engedélyt az új lap megindításához, mire 1846 november havában elfogadták Frankenburgnak, az Életképek szerkesztőjének előzékeny és tapintatos közeledését, visszaadták egymásnak szavukat és társaságukat feloszlottnak nyilvánították. Csak Pákh és Obernyik nem írtak egy évig egy divatlapba sem. Petőfi az Életképekhez csatlakozott.
Megismerkedése és házassága Szendrey Júliával, költészetének fénykora
1846 őszén kezdődött életének és költészetnek legfényesebb korszaka. Megtalálta eszményképét, és ami eddig költői ábránd volt, mély és szenvedélyes szerelemmé fejlődött lelkében. Ezen érzelem melegénél csodálatos harmoniában és gazdasággal kibontakozott egész egyénisége, lelkének minden ereje és megteremtette költészetének legtökéletesebb és legnemesebb virágkorát. Szerelmével együtt erősbödött hazaszeretete és a nemzet politikai eseményein csüggése, és költészetének mind szerelmi, mind hazafias és politikai iránya ezóta tárult ki teljes nagyszerűségében, amellett, hogy régi tárgyai és érzései, a fiúi szeretet, a szülőföld szeretete, népének lelke ezután is folyton ihlették.
Augusztus vége felé nagyobb körútra indult Pestről Obernyik Károllyal, a szeptember 9-re hirdetett erdélyi országgyűlést szándékozott meglátogatni Kolozsvárt; de előbb Szatmárt, Máramarost, majd Erdélyt akarta bejárni. Szatmárra mentek tehát, hova Pap Endre és Riskó Ignác hívták meg. Augusztus végét és szeptember első napjait Pap Endrénél Szatmáron töltötte; szeptember 4-5-én Nagykárolyba mentek, hogy Szerdahelyi Pál helyettes főispán beiktatásán jelen legyenek; szeptember 7-én a Szarvas fogadóból, ahol lakott, Riskó Ignác megyei aljegyző- és költőhöz költözött át. Megismerkedett a vendéglőben Teleki Sándor gróffal, akivel barátságot kötött.
Szeptember 8-án, a megyei bál előtt délután délután 6-7 óra tájban látta először a költő a Térey-család kertjében Szendrey Júliát, Szendrey Ignácnak erdődi tiszttartójának, Károlyi Lajos gróf inspektorának feltűnő szépségű, alig 18 éves leányát. Este a bálban bemutatták neki, hosszabban társalogtak, és a költőre e találkozás elhatározó benyomást tett.
Néhány napig Téreyéknél többször is találkozott Júliával, mikor pedig Júlia atyjával hazament Erdődre, ahol a várkastélyban laktak, Petőfi két barátjával együtt Szatmárról látogatást tett lányuknál. Júliának hízelgett a már híres költő közeledése, ő is érdeklődött iránta, mialatt Petőfi még e hónap folytán és október elején többször is kirándult hozzájuk. A leány érdeklődése is szerelemmé kezdett fejlődni, bár a költő iránt kissé szeszélyesnek mutatkozott, s a költő vallomására nem adott határozott választ. Petőfi október 10-én fájdalommal vett búcsut Júliától Erdődön, de a lány úgy intézte a dolgot, hogy az október 22-iki tisztújításra ismét bement atyjával Nagykárolyba, tudván, hogy ott lesz Petőfi is. Nagykárolyban tavaszra ígért Petőfinek végleges választ, de már reményt nyújtott neki, ami a költőt az átélt kétségek után boldoggá tette. Október 23-án váltak el ismét és Petőfi Nagybányára, majd Koltóra rándult, Teleki Sándor grófhoz, aki Haray Viktorral érte ment. Petőfi demokrata létére nagyon megkedvelte a liberális és jókedvű főurat és jó napokat töltött nála. Naponként behajtott Nagybányára. Júlia szerelmében teljesen megnyugodott.
Koltón egy politikai értekezlet alkalmával írta Erdélyben című gyönyörű hazafias ódáját; de legtöbb ekkor írt költeményét Júliának szentelte. Kolozsvárra nem ment el, mert az erdélyi országgyűlést elnapolták, hanem november 10-e körül elhagyta Koltót és Szatmáron, Nagykárolyon és Debrecenen keresztül Pestre tért vissza.
Ekkor történt az az epizód, mely sok félreértést okozott Júliával szemben és az életrajz-írók is nem mindig helyesen magyaráztak. Debrecenben elment a színházba, ahol megjelenésekor a közönség önkéntelen ovációban tört ki, és az akkor ott játszó ünnepelt színésznő, Prielle Kornélia a darabba szőtt ének helyet Petőfinek egy dalát énekelte el. A másik napot még Debrecenben töltötte, és itt az a hír találta, hogy Júlia máshoz akart férjhez menni. Petőfi dacos lelke felindulásában hirtelen tettre határozta el magát. Meglátogatta Prielle Kornéliát, nőül kérte, este előadás közben pedig sürgette, hogy azonnal esküdjenek meg. Kornélia beleegyezett, és Petőfi sietett a református paphoz, de az diszpenzáció nélkül nem volt hajlandó azonnal összeadni őket. Másnap a katolikus papnál is járt, de eredménytelenül, és így Petőfi visszatért Pestre, ahová november 20-a tájt érkezett meg. Onnan írt még Kornéliának, aki azonban meghallván, hogy Petőfi Júliába szerelmes, csak hidegen válaszolt és így a viszony elsimult. Ennek azonban híre ment Júliához, aki nem készült máshoz menni, és azért e lépés fájdalmasan hatott reá. Petőfi levelet írt Júliának, melyben okaival együtt kifejtette ez esetet. Kibékülésüket befejezte az, hogy Júlia valaki által elküldte neki naplója egy részét, mely szerelmét festi.
Ekkor, 1846 decemberében adta ki Petőfi az Életképekben Júliához intézett költeményei közül az elsőt (Mi van innen távol). Szerelmi viszonyuk ezután is új és új változáson ment át. Júlia bizonyos félelemmel látta szerelme növekedését; tartott a költő szenvedélyességétől, de viszont hideg sem tudott maradni iránta. Újabb keserűséget okozott neki az a hír, melyet valaki Szatmáron terjesztett, hogy Petőfi az ő naplóját dicsekedve mutogatta ismerőseinek. Szülei először e hírből értesültek a viszonyról. A szigorú és gyakorlatias apa hallani sem akart a biztos állás nélkül élő költőről, aki színész is volt; egy gazdag földbirtokosnak szánta a leányt. Júlia nem mondott e kérőnek igent, de meg kellett ígérnie, hogy egy évig Petőfihez sem megy, sem levelet nem ír neki. Az apa arra számított, hogy a csapodárnak vélt Petőfi addig elfelejti Júliát és a leány is mást gondol. Júliának e miatti hallgatása szintén sok félreértést okozott. Csak Térey Mari, Júliának előkelő barátnője, és Sass Károly közös ismerősük útján válthattak olykor üzenetet, melyek az akadályokkal arányban mind szenvedélyesebb érzésről tanúskodtak. Végre 1847 május elején Térey Mari útján Júlia találkozásra hívatta Petőfit, hogy tisztázzák egymás iránti érzelmeiket. Petőfi Pestről azonnal levelet írt Szendreynek, melyben megkérte Júlia kezét. Az apa azt válaszolta, hogy még nem ismeri Petőfit és végleges választ a kitűzött egy év leteltével fog adni. Petőfi ekkor Erdődre utazott, ahol Lauka Gusztávnál szállt meg (május 16-20.). A megkérést személyesen ismételte, de az összezördüléssel végződött, és Szendrey kijelentette, hogy leánya sorsát nem meri a költő kezére bízni, fel is szólította, hogy kímélje meg őket látogatásaitól, egyszersmind mindent elkövetett, hogy az ifjak ne találkozhassanak. De Petőfi és Júlia állhatatosak voltak, ismételten is összejöttek a vár kertjében és örök hűséget esküdtek egymásnak. A költő szökésre is rá akarta beszélni a leányt, de az nem egyezett bele. Petőfi az atyától még több ízben követelte a leány kezét, míg végre Szendrey egy heti határidő kitűzésével akart egyelőre szabadulni. Petőfi május 20-án Nagybányára ment át, s ott kapta meg Szendreynek elutasító levelét. Erre visszatért Erdődre és május 26-án ünnepiesen ismét megkérte Júlia kezét, akit a szülőktől az elmúlt napok alatt sikertelenül akartak lebeszélni. Az apa végül kijelentette, hogy Júliára bízza sorsát, de ő kiházasítani nem fogja, és választania kell közte és Petőfi közt. Júlia a költőt választotta, és az esküvőt az egyévi próbaidő leteltének napjára, 1847. szeptember 8-ára tűzték ki. Addig is kikötötték a szülők, hogy Petőfi legyen távol Erdődtől, de a levelezést megengedték.
Petőfi ekkor Szalontára ment, ott Arany Jánosnál töltött kedves és vidám 10 napot; a két nagy költő a Toldi sikere alkalmával kezdett levelezést, melyet éppen Petőfi indított meg, és ez alkalommal látták egymást először, már mint jó barátok. Pestről külföldi útra készült, hogy könnyebben teljék az idő, de ez akkor elmaradt.
1846-ban, valamikor Győrben is volt Frankenburggal, Pompéryval, Lisznyayval együtt. Két napot töltött ott és Balogh Kornél alispán a költő tiszteletére estélyt adott. Talán ekkor beszélték meg dr. Kovács Pállal a Hazánkba való dolgozás ügyét. 1847. január 7-án jelent meg Tigris és hiéna című drámája. Szerződött az Életképekkel, hogy január 1-től más lapba nem ír, átlag a lap minden második számában jelent meg költeménye, melyekért egyenként másfél aranyat kapott. Ez évben írta az Életképekbe két népies elbeszélését: A nagyapá-t, mely február 6-13-án és A fakó leány és a pej legény-t, mely május 8. és 15-én jelent meg. Az Életképeken kívül 1847-ben csupán a győri Hazánkba, Kovács Pál lapjába dolgozott; évnegyedenként hat költeményt adott, melyekért 45 forintot kapott és így egész évre 180 forintot. 1847. március 15-én jelentek meg Petőfi összes költeményei egy kötetben Emich Gusztáv kiadásában. Emich 500 forintot fizetett a költőnek a 3000 példányban nyomatott kiadásért; arcképét Barabás Miklós rajzolta tussal. 1858. december 15-én az első akadémiai nagygyűlésen, mely 1847 óta tartatott, a költő összes költeményeinek ez a kiadása a nagy jutalmat nyerte. Ettől az időtől fogva állandó jelzője a «legnépszerűbb költő» volt.
A június 26-ai szerződés szerint Összes költeményeit örök áron eladta Emichnek 1500 forinton, és hogy minden, ezután írandó hasonló kötetért Emich 2000 forintot fog fizetni. Ugyanekkor biztosítani akarván sorsát, Jókaival, aki átvette 1847. II. felében az Életképeket, valamint Kovács Pállal oly szerződést kötött, hogy 1848. január 1-től évnegyedenként 6 költeményt fog adni lapjaikba 50-50 forintért. Pestről külföldi útra készült, hogy könnyebben teljék az idő, de ez akkor elmaradt.
Július 1-jén nekiindult Felső-Magyarországnak, meglátogatta Losoncon Stellert, Baján Tompát, akivel a murányi várat is megtekintette, Miskolc, Sárospatak útba ejtésével Sátoraljaújhelyen Kazinczy Gábort, Széphalomban Kazinczy Ferenc házát és sírját, elment Ungvárra, megnézte Munkács várát. Útjának e vonalát is egész sor költeményének dátuma jelzi. Így vonta vágya mind közelebb kedveséhez, míg július 13-án Szatmárra ért és Pap Endrénél szállt meg.
Eleinte megtartotta a tilalmat, írogatással rövidítette idejét, itt írta Széchy Máriáját; de július vége óta többször is kirándult Erdődre, bár Szendrey hidegen bánt vele. Augusztus 5-én eljegyezte Júliát, hogy a sok mendemondának végét szakassza. Szeptember 8-án megtörtént az esküvő az erdődi vár kápolnájában. Júliának csak anyja és húga jelent meg; az apa áldás nélkül bocsátotta őket útnak és anyagi segítséget sem adott. A fiatal párt a kalandos életű Teleki Sándor – Petőfi egyetlen arisztokrata barátjának – négyes fogata szállította Koltóra, ott töltötték a mézesheteket a gróf kastélyában, melyeket egészen barátjának engedett át Teleki. Hat hétig maradtak ott boldog elvonultságban. Október 20-án keltek útra és előbb Kolozsvárra mentek, ahol lelkesen ünnepelték őket, majd Szalontán Aranyékat látogatták meg, ahol egy hétig időztek, és azután Pestre utaztak.
Bérelt háromszobás lakásuk, melyet Egressy Gábor, a költő barátja szerzett meg számukra a Dohány utcai Schiller-ház I. emeletén volt. Az egyik szobát kiadták Jókainak. Egyszerűen éltek, szükségből a legközelebbi két évre biztosították megélhetésüket. A jóllétben nevelkedett nő beleélte magát új helyzetébe, boldogította férjét is, akinek dicsőségében osztozott és örült az ünneplésnek, melyben őt is részesítették. A költőnek ez az érzelme is, éppen úgy, mint egykor fiúi szeretete, megérte erkölcsi diadalát. Boldog és hű férj lett belőle, és szerelmi lírájának Júlia maradt mint asszony is egyetlen tárgya, és a maga eredetiségével a házas ember szerelmét is mint kifogyhatatlan költői tárgyat mutatta be a magyar költészetben. Ebben az időszakban keletkezett például a Reszket a bokor mert… és a Szeptember végén című költemény is.
Hogy Júlia valóban szerette-e a költőt, vagy csupán becsvágyból ment hozzá, az később sok kérdést vetett fel mind az irodalomban, mind a közvéleményben. Júlia naplója azonban elárulja lelkének háborgásait, kételyeit és érzelmeit Petőfi iránt. Apja kitagadással fenyegette meg, ő mégis a költőt választotta. „Ha mint Sándorom neje leszek boldogtalan – mi csak tőle függ –, lesz erőm tűrni mindent, mit rám küld az ég, és kivívni magamnak a jövő üdvösségét; de ha elszakasztanak tőle, ha még nem is láthatom, úgy veszve, veszve lesz minden számomra! Mindég az idővel bíztatnak, hogy ez meghozandja, mit isten számomra rendelt, de elég volt fél év két hó, én nem várhatom tovább összetett kezekkel az idő ajándékát. Nem! nem lehet tovább! s Marim, édes angyalom, segíts rajtam, ne hagyj elveszni, mint a többiek.” – írta Júlia barátnőjének, Térey Marinak levelében. Valószínűleg hozzájárult döntéséhez az a prózai tény is, hogy Petőfi – szinte már lemondva a lehetőségről – ebben az időben megkérte az ünnepelt debreceni színésznő, Prielle Kornélia kezét.
Ezalatt Petőfi költői pályája hatalmas emelkedést vett, átadta magát a munkának és a tervezgetéseknek, a családi boldogságnak. 1847-ben az Életképekbe dolgozott, ahol verseit másfél arannyal honorálták; írt Kovács Pálnak Győrött megjelenő Hazánkjában is, hasonló feltételekkel. De legfontosabb volt ez évben összegyűjtött költeményeinek kiadása. Ez az előbbi gyűjteményeket, és azon kívül 105 újabb költeményét foglalta magába. Emich vette meg 500 forintért egy kiadásra, és Petőfi összes költeményei címmel jelentek meg 1847. március 15-én. A gyűjteményt, melyet Petőfi hálája és tisztelete jeléül Vörösmartynak ajánlott, lelkesedéssel fogadták, és a 3000 példány pár hónap alatt elfogyott. Júniusban Emich örök áron bevette 1500 forintért; ez volt a költő fő jövedelmi forrása 1848 tavaszáig.
1848. január 1-jén a második kötetet is eladta Emichnek 2000 forintért, melyet Emich májustól kezdve havi 100 forintos részletekben tartozott fizetni. Így biztosítva volt sorsuk 1849 októberéig. E kötet megjelenése adott alkalmat a kritika két nyomós nyilatkozatára. Pulszky Ferenc a Szépirodalmi Szemlében, Eötvös József báró a Pesti Hírlapban melegen méltatták Petőfi költészetét; különösen Eötvös rámutatott, hogy Petőfi költészete nem népi, hanem valódi magyar nemzeti költészet. E bírálatok elégtelenül szolgáltak az álkritikusok és irigyek ama támadásaival szemben, melyek 1846 vége óta, különösen a Honderűben, ismét megújultak. Ez időtájban szilárdulnak meg politikai meggyőződései. A kor demokratikus áramlata a hazai politikában is mind érezhetőbbé vált, éppúgy mint nyugaton, és a kornak e szelleme találkozott az ő lelke érzésével; ő a nép fia volt, onnan küzdötte fel magát, azt szerette volna szabaddá és boldoggá tenni, eltörölni minden előjogot, eltiporni a zsarnokságot; hazaszeretete találkozott a magyar politikai élet másik irányával, az Ausztriától való függetlenítés céljával. A nemzeti függetlenség és a demokratikus szabadság eszméi lelkesítik és hitvallását végletes és elvont következetességgel emeli dogmává. E felfogása a francia forradalom történetének olvasgatása és Shelley hatása alatt e rendkívüli gazdagodásában, a magyar irodalom régebbi irányaival szemben egy új költői irány zászlóvivője lett, és a magyar költészet nemzeti és demokrata átalakítására valóságos szövetséget is próbált alakítani.
Egy költői triumvirátus gondolata lebegett előtte, melynek rajta kívül Arany és Tompa lettek volna tagjai és 1848 elejétől Jókai lapja, az Életképek mellett tömörültek volna. Arany, Tompa is beleegyeztek, azonban Tompával Petőfi meghasonlott, úgy hogy a szövetkezés forma szerint nem létesült, de a három költő működése anélkül is támogatta egymást. Vörösmartyval és Arannyal szövetségre lépve nekiálltak Shakespeare műveit magyarra fordítani, Petőfi a Coriolanusszal végzett, majd elkezdte a Rómeó és Júlia fordítását is. Házassága első hónapjaiban írta A táblabíró, a Lehel töredékét és a Bolond Istókot és számos kisebb költeményt. Termékenysége szinte fokozódott a házasélet idején, amellett feszült figyelemmel kísérte a politikai élet fejlődését, mely őt csakhamar életének legújabb és legutolsó szakaszába sodorta.
Arany János barátsága
1847 februárjában szövődött örök barátsága Arany Jánossal, kivel 1849-ig levelezést folytatott, és akihez két alkalommal is ellátogatott. Petőfi első levelét a Toldi olvasása után írta, verssel köszöntve Aranyt:
TOLDI írójához elküldöm lelkemet
Meleg kézfogásra, forró ölelésre! …
Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,
S nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége”. (Arany Jánosnak, részlet)
A válasz nem késett sokat:
Most, mintha üstökös csapna szűk lakomba,
Éget és világít lelkemben leveled:
Ó mondd meg nevemmel, ha fölkeres Tompa,
Mily igen szeretlek Téged s őt is veled. (Levél Petőfi Sándornak, részlet)
Petőfi 1847 tavaszán jelentette meg Összes Költeményeit is, melyből már az első kiadásban 3000 példányt adtak ki, de még három alkalommal kinyomtatták sikere miatt. Versei elé mottóul a költő négy sort tűzött: „Szabadság, szerelem! / E kettő kell nekem. / Szerelmemért föláldozom / Az életet, / Szabadságért föláldozom / Szerelmemet.”
Az 1848-as forradalom és szabadságharc alatt
1848 januárjában elindult a forradalmak sora Európában, először az olaszoknál, majd februárban Párizsban, s az események gyors egymásutánban peregtek. A pesti ifjúság ama mozgalmában, mely a pozsonyi országgyűlés tanácskozásainak, a párizsi februári forradalomnak és a bécsi forradalomnak hatása alatt egyre jobban erősödött, Petőfinek vezérszerepe volt. A szabadság, egyenlőség és testvériség eszméinek az ő költészete is egyengette útját, az ifjúság bálványozta és vérmérsékleténél fogva is forradalmi természet volt. Március 13-én megírta a Nemzeti dalt, március 14-én összeállították a 12 pontot. Ezen az estén érkezett meg a bécsi forradalom híre.
1848. március 15. a pesti forradalom és egyszersmind Petőfi napja. „Ezt a napot Petőfi napjának nevezze a magyar nép; mert ezt a napot ő állítá meg az égen, hogy alatta végigküzdhesse a nemzet hosszúra nyúlt harcát szabadsága ellenségeivel.” – emlékezett Jókai. Az eredetileg 19-ére tervezett nemzetgyűlést a bécsi forradalom hírére hozták előre március 15-ére.
A márciusi ifjak vezéreként az események egyik főszereplőjévé vált: a forradalom az ő lakásáról indult: Jókai, Bulyovszky, Vasvári Pál és Petőfi együtt gyalogolt át a Pilvax kávéházba. A 12 pont mellett a Nemzeti dal a népakarat legfontosabb kifejezője, a szabad sajtó első terméke. Petőfi a Pilvaxban majd az orvosi egyetem udvarán szavalta el versét, elindítva a lavinát. A Landerer-nyomda előtt már a nyomtatott változatot zúgta utána a tömeg. A délután során a Múzeum előtti népgyűlés, a Városházánál történtek, majd Táncsics Mihály kiszabadítása a forradalom ismert eseményei. Este a színházban Egressy Gábor is elszavalta a Nemzeti dalt.
A nap történéseit éjjel és másnap mind prózában, mind költeményben megörökítette: „E hős ifjúság vezére/voltam e nagy tetteknél”. – írta büszkén. „Nagyapáink és apáink, / Míg egy század elhaladt, / Nem tevének annyit mint mink / Huszonnégy óra alatt.”- indokolta e büszkeséget. „Petőfi az egyetlen költő, aki egy népforradalmat személyesen vezetett – jegyzi le tettei jelentőségét Fekete. (Így élt… 163. oldal)
Pest, 1848. március 21. Petőfi levele Arany Jánoshoz (részlet): „Forradalom van, barátom, s így képzelheted, mennyire vagyok elememben! …Sokan el akarják mozgalmainktól e nevet disputálni, és miért? mert vér nem folyt. Ez csak dicsősége a dolognak, de a dolgot nem változtatja meg. Én forradalomnak tartok minden erőszakos átalakulást; márpedig mi erőszakkal vívtuk ki a sajtószabadságot és Stancsics kibocsáttatását. Hogy ellenszegülés nem történt, ez csak azt mutatja, hogy az ellen vagy teljesen átlátta tehetetlen gyöngeségét, vagy gyáva volt megtámadni bennünket.”
„Petőfi életének utolsó másfél évét mintha csak egy végzetdráma szerzője írta volna: 1848. március 15-étől, a győzelem és a dicsőség tetőpontjától 1849. július 31-éig, a végső segesvári katasztrófáig egyetlen hatalmas ívű zuhanásnak tűnik fel pályája.” (Idézet a Gépeskönyvből)
Öt nappal a pesti forradalom után már a következőket jegyezte naplójába: „Az egyetértés, mely eddig kivétel nélkül uralkodott a fővárosban, bomlani kezd.” A márciusi ifjak számukhoz képest jelentős hatást fejtettek ki, mégis csupán közvetve befolyásolhatták a politikát alakító liberális nemességet. Március 15-én mögöttük volt a közvélemény, az ország, ám radikalizmusuk hamarosan elszigetelte őket. Áprilisban így írt a forradalmi fejleményekről:
Megint beszélünk s csak beszélünk,
A nyelv mozog s a kéz pihen;
Azt akarják, hogy Magyarország
Inkább kofa, mint hős legyen. ”
Petőfi szerepe, költeményének hatása ismétlődött március 16-án is, és a Nemzeti dal, mintegy magyar Marseillaise rövid idő alatt százezrek ajkára került. Háromszor fordították németre, majd franciára, 6 dallamot is szereztek rá azon melegében, és Petőfi a népszerűség oly magas pontján állt, hogy a pozsonyi országgyűlésen is némi megdöbbenést okozott. Március folyamán a forradalmi izgalmak foglalták el, részt vett a polgárság gyűléseiben, de utóbb, mikor a felelős minisztérium megalakult, az ifjuság leszorult a cselekvés teréről. Petőfi francia elméletek hatása alatt a köztársaságért lelkesedett, a királyság eszméje ellen küzdött és április elején kiadta és népgyűlésen szavalta A királyokhoz című versét. E szélső álláspontja egy időre sokat rontott népszerűségén, de ő naív optimizmusában tovább haladt útján. Elégedetlen volt a magyar politikusokkal is, radikálisabb, erélyesebb föllépést követelt és kifakadt a minisztérium ellen.
A költő ellen titkos és nyílt politikai hadjárat indult. Petőfi népszerűsége rohamosan csökkent, a közvélemény ekkor meglehetősen ellene fordult. Élénk vágya volt a népet képviselni az országgyűlésen, és 1848-ban az ő szűkebb hazájában, a Kiskunságban fel is lépett követjelöltül. Programmja tetszett is, de utóbb rágalmakat terjesztettek felőle, a népet fanatizálták ellene, választóit megakadályozták a szavazásban és igy júniusban elbukott a képviselőválasztáson. Őszintesége csak csökkentette választási esélyeit. A Kis-Kunokhoz többek közt a következő szavakat intézte: „Hanem azt korán se várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkü, kutyaalázatosságu ország volt és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósókhoz.” De emellett meg is akadályozták, hogy az ő hívei is felvonuljanak és szavazzanak, őt pedig kényszerítették a távozásra. Nemzetőrök kísérték ki Szabadszállásról. A csalódása nagyon fájt neki, és ekkori izgalmának és tapasztalatainak hatása alatt született Az apostol című költeménye.
„Úgy látta, a kormány erélytelensége az elért vívmányok elvesztését fogja eredményezni, s a nemzethalál veszedelmétől csak egy újabb forradalom mentheti meg az országot.” (Gépeskönyv, idézet) Éberen és kritikusan figyelte a nemzetgyűlés munkáját, versekben és cikkekben támadta az új kormány tevékenységét. Követelte, hogy vonják ki a magyar katonákat az olasz frontokról.
A korabeli közvéleményhez hasonlóan ő sem értette meg, hogy az első felelős magyar kormány mozgástere mennyire csekély. Ezt mutatja Lenkey János huszárszázadának esete is. Lenkey százada 1848 nyarán galíciai állomáshelyéről megszökött, hogy csatlakozzon a szerveződő honvédséghez. Latour, osztrák hadügyminiszter követelte a század megbüntetését, ugyanakkor a magyar közvélemény országosan megmozdult a szökött huszárok védelmében.
Mészáros Lázár hadügyminiszter türelmes magyarázkodása ellenére kevesen értették meg, hogy nem hagyhatja figyelmen kívül az osztrák követelést, és a század szökése egyébként is a magyar sorezredek hazavezényléséről folyó tárgyalások közben, tehát a lehető legrosszabbkor történt.
Ekkor született a Lenkei százada című verse:„
Koszorút kötöttem
Cserfa-levelekbül,
Harmat csillog rajta
Örömkönnyeimbül...
Kinek adnám én ezt,
Kinek adnám másnak,
Mint vitéz Lenkei
Huszárszázadának?
Itt a haza földén,
Hová vont szívetek,
Forró öleléssel
Üdvözlünk titeket,
Vitéz jó testvérek,
Üdvözlünk ezerszer...
Beszéljen akármit
A hadügyminiszter! ”
– Petőfi Sándor: Lenkei százada (részlet)
Szélső álláspontja hozta egy ízben összeütközésbe Vörösmartyval is, kit Petőfi egy szép költeményben sajgó szívvel, de tartalék nélkül megtámadott azért, mert a nemzetgyűlésben megszavazta a honvédsereg régi vezényleti rendben való felállítását, s igazságtalanul bár, támadta a Szózat költőjének művészetét is:„
Megunta azt a szennyes pályát
A nemzet, melyen eddig ment,
Kiküzködé magát belőle,
S uj célt tüzött ki odafent,
S ti visszahurcoljátok őt a
Mocsárba, honnan már kiért. -
Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért. ”
– Petőfi Sándor: Vörösmartyhoz (részlet)
Petőfinek e lépésében volt tévedés, de meggyőződésből tette és rövid válaszváltás után a két költő közt továbbra is megmaradt a régi jó viszony. Ekkor szakított Jókaival is, akivel aztán nem is békült ki. Petőfi ugyanis mint helyettes szerkesztő Jókai távollétében adta ki a költeményt az Életképekben, ezért Jókai nyilatkozott is aztán lapjában; erre Petőfi válasza szeptember 10-én jelent meg és ezzel a barátság köztük végképp megszűnt. Egyébként az elhidegülés már előbb történt, midőn Petőfi Jókai házasságát nem helyeselte és okait Jókai anyjának is megírta.
Petőfi szülei 1848 tavaszáig laktak Vácon, ekkor abban a házban, melyben ő lakott (a Dohány utcában), egy különszobát fogadott és szüleit oda költöztette. Ettől fogva közös háztartásban éltek, itt és később a Lövész utcai lakásukban, ahová augusztus 1-jén költözött nejével és szüleivel.
Nyáron megírta Az apostolt, élete főművét, megfogalmazva benne történelemfelfogását. Igazolták őt a szeptemberben történt események: Jellasics horvát bán szeptember 11-én átlépte a Drávát. Szeptember 16-án Petőfi megfogalmazta az Egyenlőségi Társulat mozgósító kiáltványát: …„Talpra legények! Ha most föl nem keltek, fekünni fogtok a világ végéig. ..föl, polgárok, föl küzdeni életre-halálra.” Majd jelentkezett katonai szolgálatra, s elindult Erdélybe a népfelkelés szervezésére. Áldott állapotban lévő nejét elvitte Erdődre a nő szüleihez és onnan a székelyekhez volt menendő, hogy a fölkelésre lelkesítse őket, de a fellázadt oláhok miatt nem mehetett tovább Nagybányánál. Visszatért Pestre, innen a parndorfi táborba ment, ahol a seregben a külföldre nyomulás ellen szónokolt. Ezt a tisztek nem nézték jó szemmel, mire ő visszatért Pestre és ott megkapván folyamodására kapitányi kinevezését és szüleit Orlay gondjára bízván, október 17-én újra Erdődre érkezett, majd pár nap mulva bevonult Debrecenbe zászlóaljához, és ott november 16-ig a katonák betanításával foglalkozott. Ekkor szabadságot vett magának, hogy családjánál lehessen, melyet november 30-án az oláhok elől Erdődről behozott Debrecenbe.
Itt látogatták meg őket néhány nap mulva Aranyék. December 15-én meg is született meg Petőfi és neje fia, Petőfi Zoltán, így a költő kénytelen volt szabadságot kérni. Debrecen, 1848. december 15. Petőfi levele Arany Jánoshoz: Kedves barátom, csak két szót írok: apa vagyok, a többit olvasd a fehérpapirosról; szintúgy leolvashatod, mintha írnám. Ma délben született fiam, kit holnap vagy holnapután fognak megkeresztelni. Keresztapja és keresztanyja bizonyos Arany János és Arany Jánosné lesz. A fiú neve Zoltán. Ölelünk benneteket! Szerető barátod…
A forradalmár költő Bemben megtalálta hadvezérét, az eszményi hőst. Bensőséges, szinte apa-fiú kapcsolat jött létre köztük. Amikor lehetett, Bem kimélni akarta a harc segélyeitől és lehetőleg visszatartotta, de a költő mégis többször belevegyült az ütközetbe. A piski csata előtt Bem gyöngéd gondoskodásból futárként küldte Debrecenbe a kormányhoz. Ott a Március Tizenötödikében lelkes cikkben és költeményben dicsőítette Bem hősisségét.
Katonai pályafutása során kétszer is lemondott rangjáról. Először még 1849 februárjában, mikor futárszolgálatot teljesített Debrecenben és összeveszett Mészáros Lázár hadügyminiszterrel, akivel már Lenkey János ügye óta feszült viszonyban volt. Az összetűzésre az adott okot, hogy Petőfi hiányos öltözékben – kesztyű és nyakkendő nélkül – jelentkezett a pedánsságáról is közismert hadügyminiszter előtt. Petőfi éleshangú levélben bejelentette lemondását, amit Mészáros február 21-én elfogadott. Kérésére nejét és fiát Aranyné Debrecenből Szalontára vitte, ahol májusig maradtak; maga Petőfi már február 23-án visszaindult Erdélybe, polgári ruhában, Bem seregéhez, melyet Meggyesen talált.
Március elején váltólázban szenvedett, azért Bem Kolozsvárra küldte katonai megbízással, hogy ott kipihenje magát. Marosvásárhely és Dés felé került oda, és ott jobban lett. Miután családját Szalontán meglátogatta, április 1-jén ismét jelentkezett Bemnél Szebenben, mint közvitéz. Ekkor Bem ismét századossá és segédtisztjévé nevezte ki, s egyik kedves lovával ajándékozta meg. Általában Bem mint fiát szerette a költőt, aki szintén rajongással csüggött az ősz vezéren. Részt vett a szászsebesi előnyomulásban, és ott Bem április 10-én érdemjellel tüntette ki; úgyszintén részt vett a vezér bánsági hadműveletében is, mire Bem május 3-án Temesvár alatt őrnaggyá nevezte ki. Ezt azonban a kormánnyal meg kellett erősíttetni, ami a februári lemondás miatt nem igérkezett könnyünek.
A bekövetkező véres csaták elől ismét Debrecenbe küldte Bem, ajánlatokkal Kossuthhoz és Klapkához. Petőfi Szalonta felé ment, ahol fiát Aranyéknál hagyva, nejével Debrecenbe utazott tovább és jelentkezett Kossuthnál, azután a helyettes hadügyminiszternél Klapka Györgynél. Ott Klapka szemrehányásokkal fogadta, mivel a Bem és Vécsey közti ügy alkalmával Bemnek egy levelét a Honvéd című lapban kiadta és ezzel a kormánynak sok kellemetlenséget okozott. Klapka ezért súlyosan megrótta és háziőrizetbe is vetette a rangjáról ismét lemondott költőt, és csak Görgey utasítására engedte szabadon. Bem József ugyanis vele fordíttatta le a Vécsey Károly elleni vizsgálati kérelmet, de a hadsereg és a kormány a stílusát felismerve azt hitte, hogy Petőfi fogalmazta a levelet. Petőfi rögtön lemondott. Az eset után úgy tűnt, végleg búcsút mond a katonáskodásnak, s még Bemtől kapott lovát is eladta.
Május 7-én Pestre kellett sietnie mert atyja halála hírét vette. Szolnokról szenvedélyes hangú levelet intézett Klapkához; ez ügyet később Budán személyes találkozáskor megköveteléssel elintézték, de Petőfi május 27-én újra beadta lemondását és írásbeli elintézést kérte. Alig ért Petőfi a fővárosba, ahol akkor Buda ostroma folyt, néhány nap mulva, május 17-én anyja is meghalt. Szüleinek elvesztése mély hatással volt kedélyére. Szeretete mindig megható módon nyilatkozott irántuk. Már 1846-től állandóan segítette őket, előbb pénzzel, később, mikor végleg megbuktak, ellátásukról gondoskodott. 1847 elején Vácon helyezte el őket, 1848 tavaszán pedig Pestre hozta, szobát fogadott nekik és megosztotta velük asztalát. Az öregek büszkék voltak fiukra, de Sándor is büszkén énekli meg A vén zászlótartóban atyját, aki a szabadságharcban Jellacsics ellen részt vett a sukorói harcban, majd a parndorfi táborozásban is. Az öreg Petrovics 1849-ben nyomatott proklamációkkal Debrecenbe Kossuthhoz ment, aki megtudván, hogy Petőfi atyja, 300 forintot utalványoztatott neki: itt láthatta unokáját is, nem sokára március 21-én Pesten tífuszban meghalt. Petőfi, anyja temetése után fiát felhozta Szalontáról Pestre. Tiszti fizetéstől elesvén, szorult helyzetbe jutott. Ekkor Csengeri közbenjárására Szemere miniszter Petőfinek A honvéd című költeményéből a hadseregben való kiosztás végett 25 ezer példányt rendelt meg és ezért 500 forintot fizettek június elején. Így a család nyomorúságos helyzetét is rendezni próbálta, mikor szabadságot kért, s nem kívánt többé katonáskodni.
1849 júniusában azonban felismerték, hogy ismét szükség van rá, s maga Kossuth Lajos kérte fel a pesti nép mozgósítására. Az orosz beavatkozás hírére csatlakozott újra Bem hadseregéhez.
Lantja, mely a szabadságharcot minden mozzanatában végig kísérte, az oroszok közeledtekor is megszólalt. Mikor a kormány Pestről menekült, július 3-án ő is megindult családjával Orlayékhoz Mezőberénybe. Ott időzött pár hétig elvonultan és ott kelt utolsó ismert költeménye, a Szörnyü idő.
Július 18-án, mikor az oroszok már oda is közeledtek, Orlayra bízván emlékeit és kéziratait, családjával együtt megindult Erdélybe, Bemhez. Várad, Kolozsvár, Torda felé ment, ott hagyta nejét és fiát. Bemet Berecknél találta meg, ki a moldvai expedicióból tért vissza. Találkozásuk megható volt. Július 29-én Marosvásárhelyre értek, július 30-án reggel onnan utána ment Bem seregének.
Petőfi halálának kérdése
1849. július 31-én találkozott Bemnek harmadfélezernyi serege a 16 ezer főre menő orosz haddal a Fehéregyháza és Segesvár közti völgyben, és itt folyt le a fehéregyházi ütközet, mely az egész napon át tartó hősies küzdelem után a magyarok vereségével végződött. A csata kezdetén Petőfi Bem körül volt, ló és fegyver nélkül; a vezér délután egykor Bem utasította, hogy hagyja el a csatateret. Később különböző pontokon látták a költőt, amint a harc folyását figyelte és jegyezgette. A magyar sereg visszanyomása és egy részének bekerítése délután 5-6 óra körül történt. Ötkor még látták a Sárpatak hídján, ahol 200 székely ifjú katona 800 kozákkal küzdött. Egy Lengyel József nevű székelykeresztúri katonaorvos lóhátról kiáltott még neki, hogy fusson, mire ő – lova már nem lévén – futva elindult. Meghalni nem látta senki.
A bécsi császári titkos levéltár iratai őrzik a csata végét, mely szerint „Azonnal, mihelyt a felkelősereg maradványai a bekövetkezett lovassági roham után a július 31-én Segesvár mellett vívott ütközetben Héjjasfalva felé menekültek, kozákrajok keltek át Fejéregyházán és Fejéregyháza fölött a Küküllőn is, ily módon elvágták nagyon sok menekülőnek az útját; ezeket mindjárt le is kaszabolták.”
A halott Petőfiről Heydte osztrák őrnagy, majd ezredes tanúskodott 80 évvel később: neki a fogoly tisztek „az alacsony termetű, vézna, sárgás bőrű, szakállas”, mellén átszúrt felkelőt Petőfivel azonosították a személyleírás alapján. Emellett pedig a holttest mellett talált egy fontos iratot: Kemény Farkas jelentése volt Bemhez a csapatok állásáról.
A tudomány mai álláspontja szerint Petőfi elesett a segesvári csatában. Mások ezt vitatják, szerintük hadifogolyként Szibériába hurcolták, ahol később vagy kivégezték, vagy természetes halállal meghalt. Ezen elmélet képviselői azt is valószínűnek tartják, hogy ott megházasodott és családot alapított.
Amennyiben mégis a csatamezőn halt meg, legalább beteljesedhetett nagy vágya, melyet az Egy gondolat bánt engemet… című versében írt le :„ Egy gondolat bánt engemet: / Ágyban, párnák közt halni meg!(…)
Ott essem el én, /A harc mezején, /Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,(…)
S holttestemen át / Fújó paripák / Száguldjanak a kivivott diadalra, / S ott hagyjanak engemet összetiporva. ”
Szendrey Júlia először kerestette Petőfit, majd már 1850 júliusában hozzáment Horvát Árpád történészhez – ezzel heves ellenérzést váltva ki a közvéleményből. Még a máskor oly lojális Arany János is elítélte ezért; bírálatát A honvéd özvegye c. balladájában fejezte ki. Szendrey Júlia 1868-ban hunyt el, a Kerepesi temetőben nyugszik.
Pályája, műfaji sokfélesége, legismertebb költeményei
- Népies költemények: Befordúltam a konyhára… (1843), A virágnak megtiltani nem lehet… (1843), A borozó (1842), Ez a világ amilyen nagy… (1844), Szeget szeggel (1843), Távolból (1843), Anyám tyúkja (1848)
- Családi költemények: Egy estém otthon (1844), Füstbement terv (1844), István öcsémhez (1844)
- Elbeszélő költemények: A helység kalapácsa (1844), János vitéz (1845), Bolond Istók (1847), Az apostol (1848)
- Útirajzok: Úti levél, Életképek (1844)
- Tájköltemények: Az alföld (1844), A Tisza (1847), A puszta, télen (1848), A Kiskunság (1848)
- Szerelmi költemények: Fa leszek, ha… (1845), Reszket a bokor, mert… (1846), Szeptember végén (1847), Beszél a fákkal a bús őszi szél… (1847), Minek nevezzelek? (1848)
- Forradalmi látomásköltészet: A XIX. század költői (1847), Egy gondolat bánt engemet… (1846), Nemzeti dal (1848), Föltámadott a tenger… (1848)
- A szabadságharc versei: Csatadal (1848), A vén zászlótartó (1848), Európa csendes, újra csendes… (1849)
- Petőfi Sándor-emléktábla, Badaló: Anyaga: szürke márvány, körötte rózsaszín betonkoszorú, felette fehér gipsz díszítés. Felállították: 1938-ban. A hagyomány szerint Petőfi 1847. július 13-án, a falun áthaladván, megpihent a református templom mellett. Ennek emlékét őrzi a templom falán elhelyezett tábla.
- Petőfi Sándor-szobor, Baja, Petőfi-sziget: Anyaga: bronz. Alkotója: Fritz János. Felállították: 1984-ben.
- Petőfi Sándor-mellszobor, Bácskertes: Anyaga: bronz, vörös márvány talapzaton. Alkotói: Lantos Gyöngyi és Máté István. Mérete: 73 cm, talapzata 1,65 m magas. Felállították: 2006. március 15-én. A Nemzeti Fórum nevében Lezsák Sándor magyar országgyűlési képviselő adományozta a falunak. Délvidék egyetlen köztéri Petőfi-szobra.
- Petőfi Sándor-szobor, Beregszász: Anyaga: bronz, fehér terméskő talapzaton. Alkotója: Körösényi Tamás. Felállították: 1991. március 15-én. 1991. október 4-én Volodimir Dankunics helyi lakos vasrúddal támadt a szoborra, néhány nap múlva pedig valaki ledöntötte. Ezután Nyíregyházára vitték, ott helyrehozták. Másodszori felállítása: 1992. március 15. Annak emlékét őrzi, hogy a költő útja során, 1847. július 12-13-án a városban szállt meg. Cím: Beregszász, II. Rákóczi Ferenc tér, az Arany Páva étterem (egykori Úri Kaszinó) épülete előtt.
- Petőfi Sándor-emléktábla, Beregszász: Anyaga: terrakotta. Alkotói: Ortutay Zsuzsa és Horváth Anna. Felavatták: 1987. szeptember 28-án. Beregszászi tartózkodása során Petőfi az egykori Oroszlán Vendégfogadóban szállt meg, ezen épület falán helyezték el az emléktáblát. Az épületben ma az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház és üzletek foglalnak helyet.
- Petőfi Sándor-szobor, Budapest: Anyaga: bronz, szürke gránit talapzaton. Mérete: 375 cm. Alkotói: Izsó Miklós és Huszár Adolf. Felállították: 1882-ben. Cím: 1052 Budapest, V. kerület, Petőfi tér. Vázlata: Rimaszombat, 1873, gipsz, múzeumi példány a pesti szoborhoz.
- Petőfi Sándor-szobor, Csíkszereda: Anyaga: bronz. Alkotója: Szobotka András. A Mikó-vár előtti téren, a 2009-ben felújított Vár téren található.
- Petőfi Sándor-szobor, Eger: Magassága: 1,62 m. A hittudományi főiskola kertjében található.
- Petőfi Sándor-dombormű és -emléktábla, Esztergom: A költő születésének 150. évfordulója és a városalapítás 1000. évfordulója alkalmából helyezték el a Petőfi Sándor Általános Iskola falán.
- Petőfi Sándor-emléktábla, Esztergom: 1973-ban avatták fel annak a Kossuth Lajos utcai háznak a falán, ahol a költőt vendégül látták 1846-ban, esztergomi látogatásának alkalmával.
- Petőfi Sándor-szobor, Gödöllő: Anyaga: bronz. Mérete: 2,5 m. Alkotója: Turáni Kovács Imre. Felavatták: 1955. augusztus 21-én.
- Petőfi Sándor-szobor, Kiskőrös: Anyaga: homokkő. Alkotója: Gerenday Antal. Restaurátora: Bozóki István kőfaragómester és testvére. Felállították: 1861-ben. Petőfi szülőházának kertjében áll.
- Petőfi Sándor-mellszobor, Maglód: Felállították: a forradalom centenáriumán, 1948-ban.
- Petőfi Sándor-emléktábla, Maglód: Itt ismerkedtek meg a költő szülei. A hajdani emléktábla elveszett, az új 1991-ben került a helyére. Cím: Maglód, Petőfi tér.
- Petőfi Sándor-szobor, Makó: a költőről elnevezett parkban áll a szobor, amelyet 1954-ben avattak föl. Alkotója Nagy Gyula.
- Petőfi Sándor-szobor, Marosvásárhely: Alkotója: Hunyadi László. Felállították: 2000-ben. A Kossuth Lajos utca és az Arany János utca kereszteződésében áll.
- Petőfi Sándor-obeliszk, Marosvásárhely: Anyaga: az oszlop terméskő, rajta bronz plakett. Alkotója: Kallós Ede. Felállították: dr. Bernády György kezdeményezésére, 1912 novemberében. A plébánia és a Takarékpénztár (volt Görög ház) előtti téren állt. 1919 márciusában ledöntötték, a bronz dombormű eltűnt. 1923-ban helyére román katonai emlékművet emeltek.
- Petőfi Sándor-dombormű a Teleki-házon, Marosvásárhely: Alkotója: Puskás Jenő. Felavatták: halálának 150. évfordulója alkalmából, 1999. július 29-én. Szokolai Imre Márton budapesti polgár ajándékozta a városnak.
- Petőfi Sándor-emléktábla, Munkács, munkácsi vár: Rákóczifalva ajándékozta Munkácsnak. Petőfi 1847. július 12-én járt a várban.
- Petőfi Sándor-mellszobor, Munkács, munkácsi vár: Alkotója: Mihajlo Beleny. Felavatták: 2008. szeptember 18-án.
- Petőfi Sándor-szobor, Pápa: Alkotója: Somogyi József. Felavatták: 1973-ban. Pápa Fő terén, az Esterházy-kastély és a plébániatemplom között áll.
- Petőfi Sándor-szobor, Pozsony Medikus-kert. Korábban 1956-2002 között Pozsonyligetfalun volt, de a gyakori rongálások miatt ide helyezték át.
- Petőfi Sándor-szobor, Segesvár – Kiskunfélegyháza: Alkotója: Köllő Miklós. A régi sajtó szerint Segesváron, utolsó csatájának helyszínén 1897-ben szobrot emeltek Petőfi Sándor tiszteletére. Az első világháború alatt a szobor Magyarországra került. Később román politikusok visszakövetelték. A diplomáciai tárgyalások nem jártak sikerrel, a szobrot azóta sem állították vissza eredeti helyére. Románia visszaköveteli a segesvári Petőfi-szobrot. A békeszerződés szerint Magyarország és Románia a nemzeti érzés ápolását szolgáló művészeti szobrait és gyűjteményeiket kicserélhetik egymással…. A román kormány visszaköveteli az összes műtárgyakat, amelyeket 1914. június 1. óta Erdélyből eltávolítottak. Ezek között van a segesvári Petőfi-szobor is, amelyet az 1916-i meneküléskor szállítottak Budapestre. A gyönyörű szobrot később nagy ünnepségek között Kiskunfélegyházán állították fel. (Ellenzék, 1922. V. 13., 6. old.)
- Petőfi Sándor-szobor, Szeged: Alkotója: Horvay János. Felállították: 1930-ban. A Dóm téren körülfutó árkádok alatti Nemzeti Emlékcsarnokban áll.
- Petőfi Sándor-szobor, Ungvár: Alkotója: Ferenczy Béni. Felavatták: 1990. szeptember 29-én. Magyarország ajándékozta Ungvárnak. A szobor a Petőfi tér közepén áll.
- Petőfi Sándor-emléktábla, Ungvár: Második felső-magyarországi útja során, 1847. július 11. estéjén érkezett Petőfi Ungvárra, s július 12-én délelőtt folytatta útját Munkács felé. Az akkori Sas téren álló Fekete Sas Vendégfogadóban szállt meg, ennek emlékére 1911-ben az azóta lebontott vendéglő helyére épített iskola homlokzatára emléktáblát helyeztek, melyet babérkoszorú vesz körül, bal oldalán kard, lant, puska alakja van megformálva. A tér azóta felvette Petőfi nevét, az épületben ma az ukrán 2. Számú Művészeti Iskola található
- Kínában két szobrot állítottak tiszteletére, egyet 2003-ban Pekingben, egy másikat 2007-ben Sanghajban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése