Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet - Adjon az Isten - Tulipánfejű kakasok - Hegyi beszéd - József Attila!

Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet

Létem ha végleg lemerült

ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantú mezővé a szikla-

csípőket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt

hajakat, verőereket?

S dúl hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerült,

ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!

Nagy László : Adjon az Isten

Adjon az Isten

szerencsét,

szerelmet, forró

kemencét,

üres vékámba

gabonát,

árva kezembe

parolát,

lámpámba lángot,

ne kelljen

korán az ágyra

hevernem,

kérdésre választ

ő küldjön,

hogy hitem széjjel

ne düljön,

adjon az Isten

fényeket,

temetők helyett

életet --

nekem a kérés

nagy szégyen,

adjon ugyis, ha

nem kérem.

Nagy László :

Tulipánfejű kakasok

Lelkemből kelve világra,

dalaim tollasodjatok,

táncoljatok, ti sarkantyús,

tulipánfejű kakasok.

Ágaskodjatok vállamon,

hívjatok új hajnalt nekem

kukorékolva köznapon,

pirossal nyomott ünnepen.

Ne cibáljátok hajamat,

hogyha a búbaj rámesett.

Fölfuvalkodva vörösen

védjétek meg a szivemet.

Nagy László: Hegyi beszéd

Műveld a csodát, ne magyarázd

sehova kacsázik minden út

jobban tudjuk a jövőt a múltnál

válasszuk a villám jelenét

különben tyúktetű-borzalom

fut föl a lábadon agyadig

hajad gyökeréig, mintha párban

láncolva lennénk baromfi ólra

pedig ülünk a bazalthegyen .

Tündökölve egymással szemközt

fohászkodunk immár magunkhoz

legfőbb valónkhoz jó viharért

ingerel eleven bérci selyem

igézetében arany nullává

züllik a mese és eltántorog

ébred a tomporod harmatokban

s bika-labdámat árvalányhaj

markolja hogy zengek belül .

Látod, ilyen az énekbeli

ama hegytetőn lengedező

árvalányhaj, még nyersen ezüst

de úsztatva megoltott mészben

sárga roncs-fátyol: halálbohóc

tövében a hegynek minden tükrön

ő bókol arcok drámáihoz

s tudok a mészről is igazat

hallom a sorsban zúgni a

kalcium-hidroxid himnuszát

láncon megveszett komondorok

szentséges merénylők, fölforgatók

hazátlan szeretők tetemére

lerogyik csillagaival

s látom én szobrát is a mésznek

deszka-ágyából fölmagasul

fölszított szomját mert nem oltják

elrepül, mennydörgő vőlegény

Ne félj te a sorstól, én se félek

mélyek a mi kútjaink s mennyi

ér tölti fel újra, a villám

állhat beléjük s nem lesz aszály

csodában élünk: az édes nyálat

fűszálak ablakká húzzák körénk

s ne félj a sorstól, ne félj a rongytól

gúnyánkat megtermi ránk a fény

jussunk a szegények leleménye

s lesz a babáknak télre cipő

köti már a függőcinke a fán

visítva a jövőből itt ugrálnak

lábukon, kezükön kis puha gömb

cinkefészek-bocskor – box-kesztyű dönget

műveld a csodát ne magyarázd

s fönt a hegyen, e zöld koponyán

itt kattog arany medencecsontod

s remegnek édes ablakaink

ablakainkig fejét emelve

hallgat a nyüvek világa, ó

1971

Nagy László: József Attila!

Mért játszott a szíved, te szerencsétlen,

rombolva magad szüntelen télben,

építve dalra dalt,

s kifúlva

kigyúlva,

ésszel mérhető pontokon is túlra

tudatod mért nyilalt?

Hiszen te tudtad:

dögbugyor a vége e pokoli útnak,

ott a hit is kihalt,

hiszen te tudtad:

álmaid orra buktak,

magad örökre kicsuktad,

járhatod a téboly havát,

s árván, idétlen,

emberségre, hű szerelemre étlen

villámló tálból eszed a halált.

Tudtad, tudom én is:

a nagy: te vagy,

s te, a Mindenség summáslegénye,

részt se kaptál, pedig az egészre

futotta érdemed.

Érdemes volt-e ázni, fázni,

csak a jövő kövén csírázni,

vérszagú szörnyekkel vitázni,

ha ráment életed!

Csak szólhatnál, hogy érdemes!

Mert csontom, vérem belerémül,

végzetedhez ha én állítok végül

józan zárómérleget.

Törd fel a törvényt, ne latold!

A porból vedd fel kajla kalapod,

vértanú vállad,

s a kifordult nyakcsigolyákat

rendbe szedve

két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel

nézz a szemembe,

hogy rendülne bele

a mohó, emléknélküli tenyészet,

az egek mirigy-rendszere

s e megváltatlan földi lét.

József Attila!

te add nekem a reményt,

mert nélküle

romlott a napvilág,

a vér eves,

bár a fogad vicsorog,

bár a nyakad csikorog,

bólints, hogy érdemes,

cáfold meg halálos logikád,

te glóriás,

te kíntól bélyeges!

Képzeletemre bízzál édes munkát,

mert immár úgy szorgoskodik,

hogy a sarkamtól torkomig

forraszt rám forró hamubundát,

rádióaktív iszonyt –

félek, hogy minden rejtelmet kibont

s végül már semmi se fáj.

Hogy el ne jussak soha ama síkra:

elém te állj.

Segíts, hogy az emberárulók szutykát

erővel győzze a szív,

szép szóval a száj!