Nem kellesz, élet!
Nem kellesz, élet. Szenny! Butult szilajság!
Cenk dáridón nem szürcsölöm borom,
piros garázda lányaidnak ajkát
rab szenvedéllyel sose csókolom.
Tiéd a vérem, nagy komoly müvészet,
gyászos gyönyör, örömtelen öröm!
Csóvát vetek az otthonomba érted,
s a kedvesem, a szentet megölöm.
Lelkembe tűnő, fátylas fellegárnyak...
Ezért olyan bús, túlvilági, sápadt
nagy homlokom, a tiszta glóriás.
Ezért veszek el egykor szeretetlen
az út porán - vésővel a kezemben -
mint egy komor reneszánsz-óriás.
1907
A hegy leányai
Élnek magasba, fenn a zord hegyekben
a víg leányok, a vad hegy-leányok
s szivünk beteg részegségtől sóvárog.
Élnek bitangul fenn, fenn ismeretlen,
szűz testüket nem látta senki még,
kő-arcuk átok, szépségük betegség.
Egy régi vaskút rozsdamarta csővén
mosakszanak, ha sápad a verőfény,
s fehér mellük fehér vízködbe vész el.
Egy este, s nem tudom, való-e, álom?
de táncukat még most is egyre látom,
elém lebegtek vészes szenvedéllyel.
Kinoztak égő, szűz-gonosz kezükkel,
halálra csiklandtak, agyonszerettek,
vadul kiszívták húsomból a lelket.
Aztán a testük tündökölve tűnt el,
érdes hajuk varkocsba volt befonva,
s vidám csikókként bújtak a bokorba.
1907
Véres madarak
Én vágyaim, ti véres madarak!
Meddig repültök, merre-merre szálltok,
mikor pihen meg kósza szárnyalástok?
Vágytok leszállni nagy, királyi nőkre,
mikor szemükbe rontva és büvölve,
tűzrózsafényt vet az ősz hallgatag.
Vágytok repülni szállva, messze szállva
alvó leányok jégszínű nyakára,
szűz csókukon keresve hűs vigaszt.
S szálltok tovább, valami elriaszt,
visíttok a sivalkodó szelekkel,
fölöttetek az ég, alant a tenger.
1907
Hajnali csók
Mikor a gyertyánk üszkösen ég már,
s sóhajba halnak az éjjeli szók,
vacogva vonaglik egybe az ajkunk,
s fáradt remegéssel újra sohajtunk,
leszáll a csók,
a hajnali csók.
Oly édes e jégcsók. Álomba didergő
fázó derü, hajnali kósza titok.
Bús ködbe nyiló jégharmatu rózsa,
fáradt gyönyöröknek lángraszitója
a csók, a csók,
a hajnali csók.
1908
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése