Michelangelo utolsó imája
Üllőd a föld s az égi boltra állván
oly ívet írsz karoddal, mint a nap.
Hetvenhat éve állok fenn az állvány
deszkázatán, de nem találtalak.
Vésőm alatt porladva hullt a márvány
s öklömben torzó, vagy bálvány maradt.
Nem leltelek meg, illanó szivárvány,
ki ott ragyogtál minden kő alatt.
Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.
Hogy tudnám testem börtönét levetni?
Üss rám, ha tudsz vén bűnöst szeretni,
Istenszobrász! A márvány én vagyok.
(Firenze, 1935)
József Attila temetése
Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila:
kamasz szemed és fonnyadt bajuszod
hadd pihenjen örökre itt a lila
domboldalon s szétroncsolt, lecsukott
szembogarad ne nézze többé fájón,
mint járnak úri fogatok lucsok
úton s a pernye hogy esőz a gyáron
s miként lesz mindig másé az öröm -
mert különös nép lakozik e tájon,
a kisbírónak előre köszön,
s kész dáridón urát hogy felköszöntse,
míg lőre-borba fúl az ős közöny -
hiába volt a versek vér-özönje,
testednek jobb már, hogyha így rohad:
e kornál nem durvább a föld göröngye,
és nem keményebb a tehervonat
vaskereke Babits Mihály szívénél.
Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat
vak városunkban, mely reszketve él még,
de új vezér felé görnyed háta,
vagy dunyhái alatt kushad, míg éjfél
után az őrület csapatja járja,
s felbérelt, hitvány, fokos bitangok
garázdálkodnak szerteszét s a gyáva
polgár lapul. Fúhattál riadót
undornak, félelemnek és közönynek -
becsapott, hogy ne sírj, a kiadód,
azt mondta: tőled kétszer annyi könyvet
adott el, mint amennyit eladott,
s mikor rájöttél nem tudtad a könnyet
elfojtani - mert nem volt olvasód,
nem kellettél! Álirodalom kellett,
buta regények s szemét darabok
kellettek nálunk, amíg a lehelet
lassan kifogyott tüdődből s a póz
a drága, a csibészes, mit mint gyermek
hordtál, lehullt, és agyonkínzott
fejedben az őrület vert tanyát.
Mostohaapád űzött, a kopott
vén Államgép - de szerető anyád
is volt, a Haza, és talán ezért
nem volt otthonod s bútoros szobák
közt csavarogtál, havi negyvenért,
és kávéházak füstös páholyában
ültél, kit senki nem hív és nem ért.
De most elmentél s mint golyót a fában
hagytad szívünkben minden szavadat,
s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban,
hogy bennünk csak a borzalom maradt,
meg napjaink sötét gyászmenete,
míg felzokogunk, európaiak
a sok turáni közt e fekete
földön. Aludj hát: víz meg ég
nem volt még lágyabb és kékebb, mint e
bús délutánon. Aludj a holt vidék
ölén, hol nincsen híre Dózsa Györgynek.
Aludj, mint Vörösmarty és Vitéz!
Aludj, mert jobb nem élni itt e földek
között, hol fáradt zsellér izzad nyáron
s a téli szél tört ablakon zörget,
hol szolgáknak már nyakkendő a járom
és német szolgabírát hoz az út,
ki csizmában hág sírodra s fejfádról
lelopja majd a vérszín koszorút.
(Budapest, 1937)
A kilencvenegyedik
Mi volna, hogyha Plátó feltámadna
s belépne hozzánk ma este, ahogy
itt ülünk a villanynál s az ablakban
gépek szállnak, mint roppant csillagok ?
Anyanyelvén köszöntenők; juhsajtot
tennénk eléje, sonkát, friss tejet;
ő enne, inna, meghallgatná Bachot
s azt hinné : mi vagyunk az istenek.
Elmondanók, hogy az anyagit látja
s az jó; de hogy az élet kvalitása
borzalmas és kultúránk szétesik;
hogy idióták s lókötők vezetnek
bennünket, kik semmit se védenek meg;
s hogy itt már nincs is mit megvédeni.
Sonnet ninety-one (English)
What would occur if we resurrected Plato?
He would come in this evening as we sit
together by the lamplight in the window
as planes are flying round like monstrous planets.
We'd give him goat cheese, welcome him in Greek,
put before him ham and milk and bread.
He would eat and drink and listen to Bach
and think that he was with immortal gods.
Yet we would say he only sees the shell
that may look well enough, although, within,
our culture rots and life is horrible,
our leaders being idiots, fools, and brigands
who value nothing and stand up for nothing
till now there's nothing left here to defend.
Robin Skelton
Bécs, 1930
Diák voltam itt három évig.
Ma sem tudom, miért szerettem
e várost. Hófedte utcáin
versenyt futottam a szelekkel,
éheztem hosszan és titokban,
az élet értelmét kutattam,
lengő cégtáblákkal, padokkal
barátkoztam s szökőkutakkal,
majd a színésznő, kinek taknyos
voltam, s kire a sarkon három,
négy, öt órát vártam, míg megjött,
de ezt nem bántam s most se bánom,
Thomas Mannért és Karl Krausért
rajongtam, festményeket néztem
a múzeumokban vasárnap
reggel, s nem voltam boldog mégsem,
bár a reményt nem adtam fel, hogy
hamar meghalok tüdővészben.
S mindezt azért, mert sok rossz verset
írtam s azt hittem: egyre jobbak,
letisztáztam szép gyöngybetűkkel,
s hazaküldtem a hírlapoknak,
s hogy lapozgattam a friss példányt
a kioszk előtt, sívó szélben,
esőben! Mindhiába; mégcsak
a szerkesztő sem üzent nékem,
csak egyszer. Így szólt: hagyja abba!
Ettől végleg elkeseredtem.
Híres költő akartam lenni,
és beláttam, hogy lehetetlen.
Vienna, 1930 (English)
Here for two years I lived as a university student.
I still have no idea why I was so enamoured
of this city. Along its snow-covered streets
I raced and battled with the wind.
I almost starved, at length and in secret,
I went out searching for the meaning of life,
I established friendships with overhanging signs
and with park benches and with fountains,
then with an actress for whom I was an understudy
and for whom I waited around at streetcorners
three, four, five hours until she would arrive,
but I did not mind this nor do I mind it now.
I raved about Thomas Mann and Karl Kraus,
examined the paintings in the Kunsthistorisches,
on Sunday mornings when the galleries were free,
and despite it all I was never even happy
though never once did I give up hope
that I would soon die of consumption.
And all of this because of what I wrote,
a lot of execrable poetry which I believed was improving.
I copied my poems out with perfect penmanship
and posted them home to the daily newspapers.
How I would turn the pages of the latest issues
in front of the kiosk in the shrill wind
and pouring rain! In vain; not once was my name in print,
only once did a literary editor bother to reply.
What he wrote back was terse: Why bother?
This was enough to depress and deflate me for years.
I wanted to become a famous poet
but was forced to admit that this was impossible.
John Robert Colombo
Magyarország, a határon
Busszal jöttünk Pozsonyból. A rossz úton keresztbe fatörzs feküdt a sárban. Az új határt jelezte. Kiszálltunk karcsú nyírfák közé a könnyű ködben. Örüljek, sírjak, féljek, amiért hazajöttem?
Kezem jeges volt s vibrált, az arcom lázban égett: olcsó boldogság vár rám, avagy a sors haragja?
Rongyos honvéd mutatta: menjünk be a barakkba. Elől mi ketten álltunk. Szemközt, egy konyha-asztal mögött szovjet őrmester, lyukacsos, puffadt arccal. Úgy tett, mintha nem venné harminchatunkat észre. Előtte cirill újság. Nem olvasta, csak nézte. Húsz perc telt el. Krákogtam. – „Ne ingereld fel, Gyurka”, súgták. A ruszki végül félcombja alá dugta hírlapját s felpillantott Valira. – „Szép burzsujka!” kiáltotta vidáman, s egész jó magyarsággal, a fagyos hallgatásban. Majdnem hogy megsajnáltam s a két passzust eléje helyeztem. Washingtonban kaptuk, szívet vidító kis ünnep keretében az új magyar követtől. Két hónapja volt éppen. Az orosz altiszt húsos szemhéja pupillája mellé borult, miközben nagylassan megvizsgálta, majd fiókjába csapta az útleveleinket. – „Azonnal adja vissza!” Fölényesen legyintett: – „Nyugalom. Egyelőre elvettük. Pesten kérjék majd vissza, ha leülte a börtönbüntetését.” – „Börtönbe küld?” nevettem. – „Ezt nem vártam magától. De addig is, hadd halljam, hogy milyen bűnnel vádol.” Felemelte az ujját, mint ki rossz fiút dorgál. – „Dutyiba megy, mert Hitler katonáival szolgált.” – „Az USA katonája voltam”, s remegni kezdtem mérgemben – „nem harcoltam a náci hadseregben.” – „Amerikai? náci? a kettő nékünk mindegy.
Mehetnek”, mondta s már a következőnek intett.
(Magyarországon, 1946–1950)
At the Hungarian border
We arrived by bus. Across the dirty road lay a log in the mud. It marked the new border We joined the birchtrees in the light fog. Would I laugh, or cry, or fear, for I had returned home?
My hands were clammy and shaking, my face was burning: Does chepa pleasure await me or some furious fate?
A soldier in rags motioned us into the barracks. We were in the front row. Behind a cheap desk sat a Russian sergeant with a fat, pock-marked face. He acted as if we were not there, all thirty-six of us. Before him lay a newspaper printed in Cyrillic. He looked at it but did not read it. Twenty minutes passed. I cleared my throat. "Don't provoke him, Georg," someone cautioned. At last the Russian swept the newspaper away and looked at my wife. "A bourgeois, and beautiful, too!" he exclaimed in a glee, in tolerably good Hungarian, amid the icy silence. I almost felt some compassion for him as I shoved the two passports his way. They had been issued in Washington by the new Hungarian ambassador himself in a little celebration that made us happy. That was two months ago. The Russian sergeant's fat eyelids crooped over the pupils of both eyes as he slowly scrutinized the documents. Then he threw the two passports into the drawer of the desk. "I want them back!" I protested. He waved his hand airily: "Patience, be patient. We want them for now. In Budapest you may request the - after your prison sentence." "You are sending me to prison?" I joked. "I did not expect this. Why not inform me of the charge against me." He lifted his little finger, the way one speaks to a naughty boy, "You go to jail because you were in Hitler's army." "I served with the U.S. Army." I said and began to shake with fury. "I never fought in the Nazi army." "Americans? Nazis? It's all the same to us.
Now go," he said, and beckoned the next couple.
Hungary, 1946-1950
Faludy György
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése