Csokonai Vitéz Mihály : Szegény Zsuzsi, a táborozáskor - Susie’s lament for Johnny - Pobre Susana, no acampamento

Szegény Zsuzsi, a táborozáskor

Estve jött a parancsolat

Viola-szín pecsét alatt,

Egy szép tavaszi éjszakán

Zörgettek Jancsim ablakán.

Éppen akkor vált el tőlem,

Vígan álmodott felőlem,

Kedvére pihent ágyában,

Engem ölelvén álmában:

Mikor bús trombitaszóra

Űlni kellett mindjárt lóra,

Elindúlván a törökre;

Jaj! talán elvált örökre!

Sírva mentem kvártélyjáig

S onnan a kertek aljáig.

Indúlt nyelvem bús nótára,

Árva gerlice módjára.

Csákóját könnyel öntöztem,

Gyász pántlikám rákötöztem;

Tíz rózsát hinték lovára,

Százannyi csókot magára.

A lelkem is sírt belőlem,

Mikor búcsút veve tőlem:

"Isten hozzád!" többet nem szólt,

Nyakamba borúlt s megcsókolt.

1802

Susie’s lament for Johnny (English)

In the evening came the order,

The pink-sealed order to go;

On a fine night in springtime

They rapped on my Johnny’s window.

He’d only that instant left me,

He lay sleeping on his bed;

He’d started to dream about me,

He dreamt that he stroked my head.

But, soon as the sad trumpets sound,

A man and his horse together

Must straightway leave against the Turk,

Alas, perhaps for ever.

Weeping I walked to his billet

And in the gardens near my love

I gave tongue to a joyless song,

Like a bereaved turtle-dove.

On his horse I scattered roses,

On his shako I cried and cried;

I gave him a thousand kisses

And crepe to his shako I tied.

Even my soul dissolved in tears

When he bade farewell to me;

He flung his arms around my neck;

“God be with you” - no more said he.

Edkins, Anthony

Pobre Susana, no acampamento (Portuguese)

À noite, a ordem veio,

com selo roxo no seio:

em noite de Primavera,

João chamaram à janela.

De mim, então, se alongou,

comigo, alegre, sonhou:

repousa na cama, brando,

em seus sonhos me abraçando,

quando, no triste clarim,

teve de montar rocim,

turco batalhando já;

ai, não sei se voltará!

Chorando, fui ao quartel,

entre jardins, até ele.

Triste canto soltou língua,

num tom de rola à míngua.

Seu elmo reguei em choro,

com fita preta decoro;

dez rosas dou ao corcel,

cem vezes mais beijos nele.

Também minh' alma chorou,

quando de mim se alongou:

"Adeus!", só disse – pescoço

cobria de beijos grossos.

Ernesto Rodrigues