2012. március 31., szombat

Rejtő Jenő (P. Howard) magyar író.


Rejtő Jenő könyvei évtizedek óta a kedvenceim közé tartoznak , felviditott ha szomorú voltam , megnevettetett akkor is ha nem akartam .

Rejtő Jenő (született Reich Jenő, írói álnevei: P. Howard, Gibson Lavery) (Budapest, Erzsébetváros, 1905. március 29. – Jevdokovo, Szovjetunió, 1943. január 1.) magyar író.

Látszatra ponyvaregényeket írt, azonban életművét manapság már az irodalmi körök is nagyra értékelik. Olvasottsága Jókai Móréval vetekszik. A pesti művészi élet ismert alakja volt, barátság fűzte a kor jelentős művészeihez, így például Karinthy Frigyeshez és Kabos Gyulához is.

Harminchét éves korában munkaszolgálatosként halt meg Ukrajnában.


Életpályája

1905. március 29-én született Budapesten a Szövetség u. 22. szám alatt, egy zsidó család harmadik gyermekeként, Reich Jenő néven. Édesapja Reich Áron, bonyhádi születésű papírkereskedő, édesanyja Wolf Ilona. Bátyjai Lajos és Gyula. A magyarosítás során a Rejtő nevet választotta magának. Egykori lakásukat ma emléktábla díszíti. Gyenge testalkatú gyermek volt, csak kamaszkorában erősödött meg.

Elemi iskoláit a Kertész utcai községi Polgári Fiúiskolában végezte. Magyar, német és történelem tárgyakból jó volt, de a többiből általában csak elégséges. Elemi után kereskedelmi iskolába került, de onnan hamar kirúgták, mert bántalmazta egyik tanárát, állítólag annak antiszemita megjegyzései miatt.[2] Jó barátja lett Rózsa Jenő ökölvívónak, az ő hatására később ökölvívó-edzésekre is bejárt. Ekkoriban már nagydarab és robusztus megjelenésű volt, valódi bokszolóalkat. Egyik edzésén az edző, Székely József úgy eltalálta az arcát, hogy eltörte az orrnyergét. Ez élete végéig meglátszott az orrán. Bár egy időben még a Spárta és az FTC edzésére is bejárt, ekkor abba kellett hagynia az edzéseket.

19 évesen jelentkezett színitanulónak Rákosi Szidi színésziskolájába. Sok tehetsége nem volt, évekig csak statisztaszerepeket kapott. Közben gyermekkori barátjával, Buttola Edével Nagykörút néven újságot adott ki, de ez csak egyetlen számot ért meg. Színészként később komolyabb szerepeket is kapott, de csalódottá vált a „csak jó” alakításai miatt. Már ekkor eltávolodott a színjátszástól, de amikor egy előadáson mint sebesülthordozó a nyílt színen elejtette Törzs Jenő színészt, mennie kellett a színháztól.

Világ körüli utazása

Tizenkilenc évesen Heltai Jenő és Márton Miksa ajánlólevelével Berlinbe utazott, hogy az ottani színházakban tanulja a színészmesterséget. Mivel szerepet nem kapott, és a pénzéből is csakhamar kifogyott, továbbállt a városból, és igen hosszú, két évig tartó utazgatásba kezdett. Bejárta egész Európát, sőt még Észak-Afrika partjain is megfordult. Utazásai során rengeteg munkát elvállalt, volt többek között hajómunkás, heringhalász és mosogató is. Marseille-ben végkimerültségében jelentkezett a Francia Idegenlégióba, de a kimerítő szolgálat hamar megtörte, és az ezredorvos egészségügyi okokból leszerelte (van olyan vélekedés is, mely szerint megvesztegette az orvost, és olyan is, hogy nem leszerelték, hanem egyszerűen megszökött). Ezután kisebb-nagyobb kitérőkkel visszatért Budapestre.

Egy év múlva újra útra kelt, és Bécsbe utazott. Közben Budapesten a halálhírét keltették, Karinthy Frigyes pedig, aki a pártfogója volt, írt egy cikket róla a Pesti Naplóba, melyben arra kérlelte, hagyja abba a bujkálást, és fedje fel magát. Erre Rejtő hazatért. Később napvilágra kerültek olyan feltevések is, mely szerint Karinthy és Rejtő együtt találta ki ezt a „csínyt”, Rejtő népszerűségének növelése céljából.

Írói pályája

1927-ben végleg hazatért, és mint lapszerkesztő kezdett munkához. Nagykörút című lapja azonban csak egyetlen számot élt meg. Nádasi Lászlóval, gyermekkori barátjával kezdett írni bohózatokat, első közös darabjukat, a Gengszteridill-t 1932-ben mutatták be. Rejtő egyre ismertebb lett, színpadi kabarékat és operettszövegeket írt, az egyik legsikeresebb művét, az Aki mer, az nyer című színdarabot 1934-től több mint százötven alkalommal adták elő.

A színpadi művek mellett ekkoriban kezdett ponyvaregényeket írni, első alkotásai - melyek „filléres regény” formájában jelentek meg - a Párizsi front, a Vissza a pokolba, a Minden jó, ha vége van, vagy a Jó üzlet a halál voltak. Eleinte Lavery álnéven írta a regényeket, majd amikor jelentős sikereket ért el, bevallotta, hogy ő volt a szerzőjük. A Nova kiadó hatására felvette a P. Howard álnevet, mert a tapasztalatok azt mutatták, a vásárlók előnyben részesítik az angol írók munkáit. A vadnyugati regényeket Gibson Lavery néven írta.

Utolsó évei és halála

Rendkívül gyorsan írt, ennek ellenére sok időt töltött munkával. Gyakran egész éjszakákat átdolgozott, rengeteg kávét ivott és altatót szedett be. Ennek, és a túl fordulatos fiatalkorának köszönhetően az idegrendszere nagymértékben meggyengült, és 1939-től sok időt töltött idegszanatóriumokban. Tovább rontottak a helyzeten az időközben kitört háború, és a zsidótörvények, utóbbi miatt már nem is publikálhatott a saját neve alatt, így más írók műveiben segédkezett.
1942. október 9-én az Egyedül vagyunk című nyilas lap cikket közölt Rejtőről, nehezményezve benne, hogy az író ugyan zsidó származású, mégis nyugodtan írogatja a regényeit a kávéházban, és nem kapott még munkaszolgálati behívót. Ennek hatására súlyos betegen, a nagykátai kórházból hurcolták el munkaszolgálatra, és egy század részeként Ukrajnába került. Ott a nehéz viszonyok és a hatalmas hideg hamar felőrölték a szervezetét, és 1943. január 1-jén meghalt.

Művei utóélete

Műveihez 1956 előtt csak a feketepiacon lehetett (borsos áron) hozzájutni; új kiadásban A láthatatlan légió jelent meg elsőként, 1957-ben a Magvető Könyvkiadónál. Ekkor állítólag a feketepiaci árusok megfenyegették a kiadó igazgatóját, hogy lelövik, ha kiad még egy Rejtő-regényt. Ezután azonban sorra jelentek meg regényei, 1966-tól az Albatrosz Könyvek sorozatban. Sok mű ezekben az években érte meg legelső kiadását. Ezen regényeket bátyja, dr. Révai Gyula rendezte sajtó alá.

Spencer Walls (Havas Zsigmond), a negyvenes évek híres magyar krimiszerzője egyik művét P. Howard emlékének ajánlotta.

Humora

Elsősorban mint humoros témájú könyvek írója ismert. Sajátos humorú, gyakran idegenlégiós témájú kalandregényeket, kisregényeket írt, amelyek rendszerint folytatásokban jelentek meg a lapokban, illetve a Nova kiadónál könyv formában. Stílusában tudatosan törekedett a filmszerű vágások technikájára: „bementünk a bakterházba, azután elhelyeztük a baktert az ágy alatt”, a felgyorsult cselekményt rövid, egy-két szavas mondatokkal fejezte ki. Humora bölcselkedő megjegyzéseiben is érvényesült, például: Egy szabó mondja: „Az élet olyan, mint egy nyári ruha mellénye – rövid és céltalan.” (A szőke ciklon) Más: „A nő olyan, mint egy költői hasonlat – ha szép, az sem baj, hogy semmi értelme.”


Légiós regények (P. Howard álnéven)

  • A pokol zsoldosai (1936)
  • Vissza a pokolba! (1936)
  • Jó üzlet a halál (1937)
  • Menni vagy meghalni (1937)
  • Csontbrigád (1938)
  • A fehér folt (1938)
  • Bradley Tamás visszaüt
  • A láthatatlan légió (1939)
  • Az elátkozott part (1940)
  • A három testőr Afrikában (1940)
  • A tizennégy karátos autó (1940)
  • Az ellopott század
  • A Sárga Garnizon
  • Az előretolt helyőrség
  • Vanek úr Párizsban
  • Az úr a pokolban is úr

Humoros és/vagy bűnügyi történetek

  • Az elveszett cirkáló (1938)
  • A megkerült cirkáló
  • Vesztegzár a Grand Hotelben (1939)
  • A szőke ciklon (1939)
  • Piszkos Fred, a kapitány (1940)
  • Piszkos Fred közbelép (Fülig Jimmy őszinte sajnálatára)
  • Egy bolond száz bajt csinál
  • Vanek úr Párizsban
  • Ezen egy éjszaka
  • Az ellopott futár
  • A boszorkánymester
  • A drótnélküli gyilkosság
  • Az elsikkasztott pénztáros
  • Pipacs, a fenegyerek
  • Az utolsó szó jogán
  • Akik életet cseréltek
  • Fekete kapitány
  • Legény a talpán
  • Halálsziget
  • Egy görbe éjszaka

Westernregények (G. Lavery álnéven)

  1. Nevada szelleme
  2. Nincs kegyelem
  3. Tigrisvér
  4. Texas Bill, a fenegyerek
  5. Pokol a hegyek között

Westernregények (P. Howard álnéven)


  • A Néma Revolverek Városa


Útirajz

  1. Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam (2003)
  2. Bedekker csavargók számára (2003)
  3. Az utolsó szó jogán c. válogatás egyes novellái (1967)

Meg nem jelent művek

  1. A parancs az parancs (A három testőr Afrikában folytatása lett volna.)

2012. március 21., szerda

Radnóti Miklós : Nemtudhatom.. - Levél a hitveshez



Nemtudhatom....

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

1944. január 17.



Levél a hitveshez


A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, - remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
1944. augusztus-szeptember

Radnóti Miklós (Budapest, Lipótváros [ma Újlipótváros], 1909. május 5.– Abda, 1944. november 9.) magyar költő, okleveles k



Radnóti Miklós (Budapest, Lipótváros [ma Újlipótváros], 1909. május 5. – Abda, 1944. november 9.) magyar költő, okleveles középiskolai tanár, a modern magyar líra kiemelkedő képviselője. Jellemző rá a tiszta műfajiságra való törekvés, illetve a hagyományos, kipróbált műfajok felelevenítése.

Gyermekkora

Radnóti Miklós 1909. május 5-én született Budapesten, az újlipótvárosi Kádár utca 8-ban, asszimilált zsidó családban.

Születése édesanyja, Grosz Ilona (1881–1909) és utónevet nem kapott fiú ikertestvére életébe került. Édesanyja családjáról az első fellelhető adat az 1790 körül Domonyban született Weisz Márton, akinek a fia Weisz Jákob. Ő is Domonyban született 1824-ben és Pesten halt meg 1869-ben. Felesége Reif Cecília (1831–1873) volt.
Hat gyerekükről tudunk, akik közül a legidősebbnek tudott Weisz Matild (sz: 1853) ment feleségül Grosz Mórichoz, akiknek a lányuk volt Grosz Ilona.

Radnóti édesapja, Glatter Jakab (1874–1921) kereskedő (a kornak megfelelő szóhasználattal: kereskedelmi utazó) volt. Egy nővére volt, Klára.

Édesapja, Glatter Jakab, családtagjai tanácsát követve 1911-ben újból megnősült, felesége az erdélyi származású Molnár Ilona (1885–1944) lett, aki Radnótit úgy szerette mint saját gyermekét, megteremtette számára a kellemes családi légkört. A költő a nála öt évvel fiatalabb féltestvéréhez, Ágihoz is rendkívül ragaszkodott, aki később Erdélyi Ágnes (1914–1944) néven lett ismert újságíróként és szépíróként. Radnóti többször megjeleníti alakját műveiben. (Molnár Ilona és Erdélyi Ágnes mindketten Auschwitzban haltak meg, 1944-ben.)

Tanulóévei

Iskolai tanulmányait 1915-től 1919-ig Budapesten, a Szemere utcai elemi iskolában (a Falk Miksa utca 7. szám alatt lakásukhoz közel) végezte. 1919-től 1923-ig a budapesti V. kerületi Magyar Királyi Állami Bolyai Reáliskolában folytatott középfokú tanulmányokat, majd 1923-tól 1927-ig a VI. kerületi (ma VII. kerület) Izabella utcai Székesfővárosi Községi Négyévfolyamú (1927-től br. Wesselényi Miklós) Fiú Felső Kereskedelmi Iskola tanulója volt. Gyámja, Grosz Dezső ekkor még úgy gondolta, hogy a cégét unokaöccse fogja továbbvinni, ezért a kereskedelmi iskolába irányította Radnótit, aki 1927. június 11-én kereskedelmi érettségit tett. Diákkorában kiváló atléta volt, több versenyen is érmet nyert és a labdarúgásban is jeleskedett.

1921. július 21-én agyvérzésben meghalt édesapja. Radnóti csak ekkor tudta meg, hogy az őt felnevelő asszony nem az édesanyja, és Ágika, akit testvérének hitt, a féltestvére. Nagynénje nem tudta felnevelni, így anyai nagybátyjához, Grosz Dezső vagyonos textilkereskedőhöz került, akit a Budapest Főváros Árvaszék 1921. október 20-án nevezte ki gyámjának.

Újabb három évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Radnóti azt is megtudja, hogy születésekor nem csupán édesanyja, hanem utónevet nem kapott ikertestvére, öccse is elhunyt. Ezt a traumát a költő élete végéig magában hordozta, több versében is megemlítette, az Ikrek hava című prózai munkájában írt róla. A téma az 1940-es önéletrajzi vázlatában is felmerült: „Iker gyerek vagyok, öcsém és édesanyám meghaltak születésemkor. Anyámat az ikerszülés ölte meg, nem bírta a szíve, öcsém gyönge volt, elszívtam tán tőle az életerőt. Tizenkét éves voltam, meghalt apám is. Az anyámat nem ismertem, az apámra valójában alig emlékszem, néhány éles, de összefüggéstelen képet, emléket becézek róla magamban…”

1923-ban került Ilka és Ernesztin nénihez, anyai dédnagynénjeihez, a budapesti V. kerületi Lipót körút (ma Szent István körút) 5. szám alatti lakásba. Egészen házasságkötéséig, 1935-ig lakott itt.

Első publikációját, egy prózai írást 1925. szeptember 15-én közölte az Új Századok című diáklap Mi szeretnék lenni? címmel. Ekkortájt már érdeklődött az irodalom iránt, költeményei különféle diákfolyóiratokban jelentek meg. Miután az Új Századok megszűnt, főként a Haladás című diáklapban publikálta munkáit. Tanárai azonban irodalmi érzékére nem figyeltek fel.

A természettudományi tárgyak iránt kevésbé vonzódott, matematikából korrepetálásra szorult, magántanára Hilbert (Komlósi) Károly lett, akinek személyében Radnóti nemcsak kiváló matematikatanárt tisztelhetett, hanem egyúttal atyai jó barátját is, vele tudott beszélgetni irodalomról, költészetről, verseit is megmutatta neki. Élete végéig tartotta a kapcsolatot vele, második munkaszolgálata után, 1943-ban levélben számolt be neki életéről.

1926 őszén Hilbert Károly lakásában ismerkedett meg leendő feleségével, Gyarmati Fannival (sz.: Budapest, 1912. szeptember 8.) aki Hilbert feleségéhez járt különórákra matematikából. Közösen csatlakoztak a Magyar Ifjúsági Balassa Bálint Irodalmi Körhöz.

1927-28-ban elvégzett egy tanévet a csehországi Liberec (Reichenberg) textilipari főiskoláján. Akarata ellenére, gyámja kívánságára ment ide tanulni: „Az iskola egy marhaság. Egy szót sem értek az előadásokból, németül folyik. Egyrészt ezért, másrészt pedig nagyon nehéz szakdolgokat tanítanak. Hiányzik a reál VIII. osztálya. […] Egész vicces, mikor kék munkásruhában ott állok egy bömbölő gép előtt, olajtól és verejtéktől csurogva rángatom a fogantyúkat. Mivel nincs gyakorlatom, következetesen elrontok mindent…” Azonban a mintatervezésben sikereket könyvelhetett el: „De van egy szép tárgy is, a Musterzeichen. Mintatervezés. Ezeken az órákon nekiengedem a fantáziámat, és olyan szövetterveket produkálok, hogy a prof. sír a gyönyörűségtől. (Ilyen növendékem még nem volt! – mondja.)” Fennmaradt rajzaiból kitűnik fejlett rajzkészsége. Tanulmányai helyett inkább rajzolt és verseket írt.

Mialatt Reichenbergben tanult, levelezésben állt Gyarmati Fannival, azonban szerelmes lett egy német lányba, Klementine Tschiedelbe is, akit költeményeiben Tininek nevezett. A lány sokáig emlékezett magyar udvarlójára, 1937 októberében Budapestre jött és találkozott az ekkor már nős költővel. Ezen látogatást követően írta meg Radnóti Emlék című költeményét.

1928 júniusában hazatért Liberecből, majd nagybátyja nagykereskedésében, a Brück és Grosznál helyezkedett el, ahol könyvelői és kereskedelmi levelezői munkával volt megbízva. Nagybátyja ellenzése ellenére bölcsészkarra készült.

1928 októberében barátaival 1928 címmel irodalmi folyóiratot indítottak. A lapnak két száma jelent meg, s Radnótitól két verset (Sirálysikoly, Szegénység és gyűlölet verse) közölt. 1929-ben a fiatal csoportosulás Jóság címmel önálló antológiát jelentetett meg, amelyben Radnóti már tizenkét verssel szerepelt.

Az Új Századok 1927. február 1-jei száma közölt tőle négy verset, ebben először használta a Radnóti nevet, pontosabban Radnóti-Glatter Miklós formában.

Versei először 1929 júniusában jelentek meg kötetben, a Jóság című antológiában, Radnóti Glatter Miklós név alatt. Glatter nélkül, először 1929 decemberében használta. Berda József: Öröm című verseskötetéről írt bírálatot, amely a Kortársban jelent meg ezen név alatt.


A nyári szünidőt a rokonoknál, Trencsénben töltötte. 1929. december 13-án a budai I. kerületi Verbőczy István (ma Petőfi Sándor) Reálgimnáziumban tett különbözeti érettségi vizsgát avégett, hogy felsőoktatási tanulmányokat folytathasson. Az érettségi elnöke Pintér Jenő volt, akiben a korszak nagy hatású, konzervatív felfogású irodalomtörténészét tisztelték.

1930 márciusának elején jelent meg Pogány köszöntő című, első verseskötete a Kortárs kiadónál.

1929–30-ban részt vett a Kortárs című, avantgárd szellemiségű folyóirat megalapításában és szerkesztői munkájában.

1930 júliusának végén Grosz Dezső feleségének rokonainál nyaralt a csehszlovákiai Trencsénben, itt tudta meg azt is, hogy a numerus clausus miatt a szegedi egyetemre vették fel és nem a pestire. 1930 augusztusában eltöltött néhány napot Nagyváradon is, nevelőanyjánál és féltestvérénél, Áginál.

Az egyetemi évek

1930. szeptember 11-én érkezett meg Szegedre, s másnap be is iratkozott a Szegedi Ferenc József Tudományegyetem bölcsészeti karának magyar-francia szakára. 1930-től 1934-ig Szegeden lakott szerényebb hónaposszobákban, amelyek alaprajzát Gyarmati Fanninak elküldte levélben.

1930-ben egyik alapítótagja volt a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma nevű baloldali diákcsoportnak. Radnóti verseskötetei közül kettő: a Lábadozó szél (1933) és az Újhold (1935), valamint Kaffka Margit művészi fejlődése (1934) című doktori értekezésének második kiadása is a Kollégium kiadásában jelent meg. Radnóti a Kollégium falujárásainak is résztvevője volt, a parasztság nyomorát így saját szemével láthatta meg. A kiszállásokon a népköltészettel is kapcsolatba került, élményei és az innen merített tájszavak az Újmódi pásztorok éneke, s legjobban talán a Lábadozó szél című kötetének némely versén érzékelhetők. Nem vállalt viszont közösséget a népi írók mozgalmával.

1930. szeptember 12-én kereste fel Sík Sándor költő piarista paptanárt, neves cserkészvezetőt és irodalomprofesszort, s egyhamar a privát szemináriumába került be, amelyet Sík a piarista rendházban tartott. A beszélgetések kellemes légkörben folytatódtak, a résztvevők között voltak Radnótin kívül Baróti Dezső, Ortutay Gyula és Tolnai Gábor is. Sík Sándor a fiaként szerette Radnótit, s egyúttal nagy hatást is gyakorolt rá, gyakran tettek közös sétákat a Tisza-parton, s a költő későbbi katolizálásában is döntő szerepe volt. Radnóti egyetemi éveit követően is fennállt közöttük a kapcsolat, Sík több munkájába is bevonta a költőt, többek között az 1943-as Himnuszok könyvébe és egy 1940-es imádságos könyv munkáiba is.

Zolnai Béla irodalomtörténész, nyelvész is nagy hatással volt Radnótira. Zolnai kiválóan ismerte a francia kultúrát, s szerkesztette a Széphalom című szegedi irodalmi folyóiratot. Ugyan szigorú vizsgáztató hírében állt (1932-ben Radnóti a francia alapvizsgán megbukott nála), kapcsolatukat kölcsönös megbecsülés övezte. Radnóti ismertetőt írt tanára könyvéről a Nyugat 1940. március 22-i számába Szóhangulat és kifejező hangváltozás. Zolnai Béla új könyve címen. 1943-ban, amikor Radnóti felvette a katolikus vallást, keresztapjául Zolnait kérte fel.

Szegeden került kapcsolatba az illegálisan működő kommunista párttal is. Hont Ferenc felkérésére kompozíciót írt Téli kórus és Acélkórus címmel a szegedi munkás szavalókórus számára. Elkerülte a szegedi letartóztatási hullámot, ám a titkos nyomozati jelentésekben Radnótit mint a társadalomra veszélyes elemet említik. Idegen volt számára a mozgalmi munka, s Gyarmati Fannit, aki kapcsolatban állt az illegális kommunista párt Rajk László-féle csoportjával, is óvta tőle: „Látod Drága így néznek ki a mi kommunistáink. Gyuri [Bálint] is, Lakatos [Péter Pál] is, Forgács [Antal] is. Ne tartozz közéjük Drága szívem. Divat ez most. Az igazi robbanó elemek hallgatnak most.”

Második verseskötete 1931 márciusának végén látott napvilágot, a Fiatal Magyarország kiadásában. Címe: az Újmódi pásztorok éneke. A kötet harmincegy verséből tizenkilenc Szegeden íródott. A könyvet 1931. április 11-én a budapesti ügyészség „az 1929. évi VII. t. c. 2. szakaszának I. pontjába ütköző szemérem elleni vétség és az 1879. évi XL. t. c. 51. szakaszába ütköző vallás elleni kihágás…” címén elkoboztatta, a királyi főügyész egyúttal azt is indítványozta, hogy a sajtótermék összes fellelhető példányát, valamint magát a kéziratot is foglalják le. Házkutatást rendelt el mind a szerzőnél, mind a kiadó nyomdatulajdonosnál is. A szegedi lakásán tartott házkutatás hatására írta meg Radnóti az 1931. április 19. című költeményét, amelynek alcíme és kezdő sora egyezik: „Új könyvemet tegnap elkobozták”.

1931. július 3. és augusztus 30. között járt először Párizsban. Barátjánál, Szalai Imrénél szállt meg, aki a Kortárs c folyóirat körében ismert meg. Hatást gyakorolt rá az akkor megnyílt Gyarmatügyi Kiállítás (Exposition Coloniale), ahol többször is megfordult. Európa a huszadik század elején kezdte felfedezni Afrika művészetét, eme érdeklődés még 1931-ben is lankadatlan volt: „Most nagy a négerláz itt Parisban és hatalmas kötet néger anthologiák jelennek meg.” Ez Radnótiban is felébresztette a kíváncsiságot Afrika művészete iránt. Számos néger-tematikájú verset írt, ezek közül az Ének a négerről, aki a városba ment című a legismertebb. 1943–1944 fordulóján egy kötetnyi néger mesét fordított le, ezek a korábban kiadatlan, hasonló tematikájú versfordításaival közösen a Karunga, a holtak ura című kötetében láttak napvilágot, 1944-ben.

Radnótira hatással volt a francia főváros liberális viselkedéskultúrája is, például az, hogy kézen fogva sétáló szerelmespárokat lehetett látni az utcán, akik néha még csókolóztak is. A költő elsősorban nyelvtanulás céljából utazott ki, így augusztus elején az Alliance Française nyelvtanfolyamára beiratkozott. Ott ismerkedett meg Maki Hirosi japán orvossal, aki a Férfinapló 1932. február 17. című költeményében szerepel.

1931. december 8-án sor került verseskötete perére zárt tárgyalás keretében. A Töreky-tanács első fokú ítélete az Arckép és a Pirul a naptól már az őszi bogyó című verseiért vallásgyalázás miatt nyolcnapi fogházbüntetésre ítélte. A költő az ítélet ellen fellebbezett, ehhez Sík Sándor levelét is mellékelte. A szerzetes megvédte tanítványát a vallásgyalázás vétsége ellen, véleménye minden bizonnyal mérvadó volt, hiszen az 1932. május 19-i fellebbviteli tárgyalás során az ítélőtábla Gadó-tanácsa ugyan helybenhagyta az elsőfokú ítéletet, a büntetés végrehajtását azonban egy év próbaidőre felfüggesztette. Sík Sándoron kívül Zolnai Béla is kiállt a költő mellett. Utóbbi éppen a peres ügy idején közölte egyik versét a Széphalom című szegedi folyóiratban.

1931 decemberében Sík Sándor felkérésére egyetemi előadást tartott a kortárs magyar líráról. 1932 tavaszán írta Ének a négerről, aki a városba ment című költeményét.

1932. június 15-én Nagyváradra utazott egy hétre húgához és nevelőanyjához. Ott-tartózkodása során a nagyváradi Újságíró Clubban is többször megfordult.

Radnóti 1932 júniusában a Valóság című folyóirat munkatársa volt. Ebben a hónapban három hetet töltött Tátraszéplak fölött egy kis kunyhóban a Dóczi fivérekkel (György és János) és Bálint Györggyel. Itt önképzőkört szerveztek maguknak, esténként gyertyafénynél Dóczi György a Tőkéből olvasott fel, amit hosszúra nyúló viták követtek. Ezen nyaralás emlékét idézi fel Radnóti Férfinapló 1932. július 7. című műve.

Ősszel tanári alapvizsgát tett. Részt vett az Országos Ifjúsági Bizottság szegedi csoportjának, valamint a Hétvezér utcai munkásotthon szavalókörének munkájában is.

1932. december 1-jén publikált először a Nyugat című folyóiratban. Az Estefelé című versét közölte. 1932 decemberében magyar nyelv és irodalomból, illetve francia nyelv és irodalomból tett középiskolai tanári alapvizsgát.

1933 február elején a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma kiadta Lábadozó szél című kötetét. A címlap linómetszetét Dóczi György készítette. A kötetről több kritika is megjelent, ám Radnóti számára a legfontosabb, Babits Mihályé volt számára az összes közül legfájdalmasabb. Babits a Nyugat 1933. február 16-i számában megjelent Új népiesség című írásában taglalta a könyvet Sértő Kálmán kötetével egyetemben, kifogásai között szerepelt Radnóti költői nyelvének keresettsége és erőltetett népi fordulatai. A kritikán Radnóti felháborodott, noteszébe 1933. február 17-én a következő bejegyzést írta: „Megjött az új Nyugat. Babits brutálisan nekimegy új könyvemnek.” Egyidejűleg két, verseskötetben meg nem jelent gúnyverssel „állt bosszút” Babitson, ezeknek kézirata Radnóti hagyatékában maradt fenn.

1933. február 19-én a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának művelődési programja keretében tartott előadást Az új magyar költészet és irodalmi problémák címmel.

1933. július 17-én egy hétre Nagyváradra látogatott húgához és nevelőanyjához. Ott tartózkodása során a Nagyváradi Naplóban jelent meg féltestvérének, Erdélyi Ágnesnek ajánlott verse, ennek címe: Nyújtsd harcos kezed Testvérem.

1933. szeptember elején Gyarmati Fannival Dalmáciába utaztak. Az egyik kirándulás alkalmával ismerkedett meg Kapetánovics Pero montenegrói földművessel, akinek hatására írta Montenegrói elégia című költeményét.

1934 májusában sikeres doktori szigorlatot tett. Júniusban summa cum laude minősítéssel a bölcsészettudományok doktorává avatták. Kaffka Margit művészi fejlődése című doktori értekezését az egyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézete és a Művészeti Kollégium is kiadta. Elkészítette francia szakdolgozatát, majd Müller Lajos nyomdász jóvoltából a Gyarmati Könyvnyomtató Műhelyben külön kötetben is megjelent Ének a négerről, aki a városba ment című költeménye. A Nyugat 3. nemzedéke munkatársa lett.

A költő családi nevét a B. M. 42986/1933/III. sz. határozatával „Glatter”ről „Radnóczi”-ra változtatta.

1935 májusában magyar nyelv és irodalomból, illetve francia nyelv és irodalomból szakvizsgázott, majd az 1935/36-os tanévben tanítási gyakorlatot szerzett a budapesti Báró Kemény Zsigmond Reáliskolában.

1935 májusában jelent meg Újhold című verseskötete, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma kiadásában, Buday György fametszeteivel illusztrálva. A kötet 22 verset foglal magába, ezek nincsenek ciklusokra osztva.

1935. augusztus 11-én feleségül vette Gyarmati Fannit, dr. Gyarmati Dávid Dezső és Weisz Aranka lányát, s a Pozsonyi út 1. számú házban béreltek lakást. Gyarmati Fanni ma is ott él. A nyarat az apósa által bérelt, Diana út 15/B. szám alatt lévő családi házban töltötték.

Radnóti 1935. szeptember 2-án szerepelt először a Magyar Rádióban, verseit Vas István társaságában olvasta fel.

Gyarmati Fannival 1936. augusztus közepén egy hétre Bécsbe utaztak.

Egyetemi tanulmányait 1936 szeptemberében fejezte be: 23-án és 26-án pedagógiai és filozófiai (írásbeli és szóbeli) vizsgáit sikeresen letette, s magyar–francia szakos középiskolai tanári oklevelet nyert. Mindezek ellenére soha nem tudott középiskolában elhelyezkedni, állandó munkahelye sem volt, alkalmi munkákból kellett megélnie, a nagybátyjától kapott apanázson felül.

1936-tól 1944-ig

1936-ban rendszeres résztvevője volt a Tóth Árpád Társaság felolvasóestjeinek. 1936. szeptember 29-én újból szerepelt a Rádióban, ahol Vas Istvánnal közösen olvasta fel verseit.

Következő kötete 1936. november elején jelent meg, Járkálj csak, halálraítélt! címmel, s a Nyugat kiadásában látott napvilágot. Címét Gyarmati Fanni ajánlotta. A könyv költségeit Radnóti előjegyzési íveken próbálta előteremteni.

1937. január 18-án ezerpengős Baumgarten-jutalomban részesült.

1937. január 30-án jelmezbált rendezett Vajda Ernő és neje Reismann Mariann a Windsor panzióban. Radnóti és felesége Molnár Ferenc Liliom című darabja szereplőinek, Liliomnak és Julikának öltöztek be.

1937. február 6-án felolvasott költeményeiből a Tóth Árpád Társaság rendezvényén.

1937. június 20-án feleségével megérkezett Párizsba. Indulásuk előtt belépett a Magyar PEN Clubba, ezzel jogosulttá vált, hogy részt vehessen a nemzetközi PEN Club, ekkoriban a francia fővárosban tartott rendezvényein.

Megismerkedtek Pierre Robin francia költővel. Részt vettek július 24-én a Spanyol Köztársaság melletti szolidaritás jegyében rendezett antifasiszta tömegtüntetésen. Ez ihlette Hispánia, Hispánia című versét, amelyet 1939-ben Pierre Robin franciára is lefordított.

De jönnek új hadak, ha kell a semmiből,
akár a vad forgószelek
sebzett földekről és a bányák
mélyéről induló sereg.
Népek kiáltják sorsodat, szabadság!
ma délután is érted szállt az ének;
nehéz szavakkal harcod énekelték
az ázottarcú párisi szegények.
(Hispánia, Hispánia – részlet)


Július 14–15-én jelen volt az Írók Nemzetközi Egyesülése a Kultúra Védelmében nevezetű baloldali írószervezet által megrendezett kongresszus záróülésén.

1937. július 17-én tértek haza a francia fővárosból.

1937 és 1938 között összesen kilenc irodalomtörténeti előadása volt hallható a Rádióban.

1938 nyarán egy hetet a francia Pen Club meghívására, további három hetet magánemberként újra Párizsban töltött, feleségével.

1938 december elején jelentkezett újabb verseskötettel, Meredek út címmel. A Cserépfalvi Kiadó által megjelentetett kötet, akárcsak az Újhold, könyvészetileg is kiváló, a Magyar Bibliophil Társaság megválasztotta az év legszebb könyvének. Radnóti ebben a indította el Eklogák sorozatát, itt található az Első ecloga.

1939. február 3-án a Rádióban felolvasta Gaál József és A peleskei nótárius című előadását.

1939. július 8-án a Radnóti- és az Ortutay házaspár, illetve Wagner (Tamássi) György - akit a Holnap-körben ismert meg - és neje közösen Párizsba utaztak. Radnóti többször kirándult vidékre, Pierre Robinnel is találkozott. Augusztus 7-én érkeztek vissza Budapestre.

1939 októberében Sík Sándor felkérésére írt át régi magyar nyelvről modern magyar nyelvre egy katolikus imakönyvet. Ez a könyv 1940-ben jelent meg Dicsőség! Békesség! Sík Sándor neve alatt.

1939 őszén megpályázta a Baumgarten Alapítvány könyvtárosi állását, ám nem járt sikerrel, az állást Devecseri Gábor kapta meg.

1940 májusának végén az Almanach-Kiadónál jelent meg az Ikrek hava című elbeszélés-naplója és ezzel egyidejűleg a Válogatott versek (1930–1940) című kötete. Utóbbi könyvének végére a régi versein felül kilenc új költeményét is beillesztette.

Hozzákezdett Guillaume Apollinaire verseinek fordításához. 1940-ben megjelent a Vas Istvánnal közösen fordított Guillaume Apollinaire válogatott versei.

1940. szeptember 9-én kezdte meg első munkaszolgálatát a IX. kolozsvári hadtestparancsnokság X. munkaszolgálatos zászlóaljában, a 209/16. munkásszázadban. Leveleit ekkor a következőképpen címezte: Szinérváralja 243. Mu. Vez. Csoport 209/16. különleges munkásszázad. Bevonult Isaszegre, majd innen ment tovább Veresegyház, Szada, Gödöllő, a partiumi Nagykároly érintésével Szinérváraljára, ahová október 5-én érkezett meg, majd folytatták útjukat Szamosveresmartra. A második bécsi döntés alapján elbontották a román erődítésrendszer drótsövényeit a vasoszlopokkal együtt a magyar–román határvonalon (ún. Carol-vonal). Október 22-től irodai munkát végzett. Százada Dobrára ment, de Radnótit otthagyták az irodán, az I/2 utászszázadhoz beosztva. Nagybánya, Veresmart, Borhida, Szatmárnémeti, Krasznabéltek, Ákos, és Tasnád érintésével került vissza Budapestre december 18-án. Sárga karszalagot első munkaszolgálata alatt hordott, ezen időszakról naplót vezetett.

A Beck Judit festőművésszel, 1941 tavaszán kezdődött viszonya körülbelül egy évig tartott. Hogy mely verseket ihlette kapcsolatuk, az vita tárgya, azonban az ismert, hogy Radnóti Harmadik eclogája hozzá szól.

1941. június 14-én Esztergomban meglátogatta Babits Mihályt Vas Istvánnal és Ortutay Gyulával, ekkor találkozott vele utoljára. Babits ekkor már nem tudott beszélni, s alig két hónappal később, 1941. augusztus 4-én elhunyt. Halálára írta Radnóti a Csak csont és bőr és fájdalom című költeményét.

1941. július végén Runyára utazott a feleségével, hogy meglátogassa unokanővérét.

1941 októberében sajtó alá rendezte József Attila fiatalkori verseit, Galamb Ödön visszaemlékezésének függelékeként Makói évek címmel. November 1-jén részt vett Kossuth Lajos és Táncsics Mihály sírjánál rendezett néma tüntetésen. 1942-ben a Hungária Kiadó gondozásában megjelent külön kötet formájában Naptár című versesfüzete. Március 15-én részt vett a Történelmi Emlékbizottság kezdeményezte háborúellenes tüntetésen a Petőfi-szobornál. Július 1-jén újabb munkaszolgálatos behívót kapott. Többek között Élesden és a hatvani cukorgyárban dolgozott. November 19-én egy pesti ládagyárba vezérelték. Aláírásgyűjtés kezdődött a kiszabadítása érdekében.

Szegedi barátai közösen 1941. október 30-án megkoszorúzták Kossuth Lajos és Táncsics Mihály sírját a Kerepesi temetőben. Gyarmati Fanni így írt erről naplójában: „Félhivatalos tüntetés ez…”

1941. november 9-én elhunyt Gyarmati Dezső, Gyarmati Fanni édesapja.

1941 decemberében a Hungária Kiadóvállalat jelentette meg Naptár című ciklusát, amely tizenkét verset tartalmaz, a tizenkét hónapot átölelve. A verseket 1939 januárja és 1941. február 28-a között írta.

1942. március 15-én a Történelmi Emlékbizottság háborúellenes tüntetést kezdeményezett Budapesten, a Petőfi-szobor előtt, ezen Radnóti is jelen volt.

Nézeteit a zsidóságról Komlós Aladárnak, az Ararát című zsidó évkönyv szerkesztőjének címzett 1942. március 17-i keltezésű levelében eképpen írta le: „Zsidóságomat soha sem tagadtam meg, »zsidó felekezetű« vagyok ma is (…), de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem »szellemiségem« és »lelkiségem« és »költőségem« meghatározójának.”

1942. március 31-én a Rózsavölgyi és Társa céggel megállapodást kötött, hogy La Fontaine 15 meséjét magyarra fordítja.

Henry de Montherlant Lányok című regényének első két kötetét Radnóti lefordította (ez 1942-ben meg is jelent Cserépfalvi kiadásában), a harmadik kötethez azonban nem kezdett már hozzá, mivel akkor második munkaszolgálatára hívták be, ami 1942. július 1-jén vette kezdetét.

Szentendrére kellett bevonulnia, egy ideig itt állomásozott, míg július 13-án el nem indultak. Püspökladány, Nagyvárad és Székelyhíd érintésével érkeztek meg Margittára, július 15-én. Telefonoszlopok földbe ásásával foglalkoztak. Július 21-én, kimenője alkalmával nevelőanyjával és féltestvérével, Ágival találkozott. Radnótival Margitta-környéki falvakban, többek között Micskén, Bisztraterebesen, Hagymádfalván, Szilágynagyfaluban és Zoványban végeztettek nehéz fizikai munkát.

A nagyváradi csapatkórházban, augusztus 22-én foghúzáson esett át. Október 15-én elérték Hatvant, ahol a Hatvany-család cukorgyárában dolgozott munkavezetői beosztásban. November 19-én a százada Pest felé vette az irányt, Radnóti kimenőt kapott, s az éjszakát is otthon tölthette. November 23-ától egy újpesti ládagyárba osztották be, hétvégék alkalmával hazalátogathatott, néha még azt is megengedték, hogy otthon aludjon. Karácsonytól újévig töltötte szabadságát otthon.

1943. február 23-án a gépüzembe helyezték át. 1943. március 16-án megaláztatás áldozatává vált: egy villamosmegállóban belekötött egy önkéntes, s az Albrecht laktanyába vitte, ahol Radnóti haját kopaszra lenyírták és megalázó tornagyakorlatokat kellett végeznie. Munkaszolgálata során sárga karszalag viselésére kötelezték. A tíz hónap történéseit naplójában örökítette meg.

Március 23-án munkahelyi baleset érte, ennek következtében a kezét nem tudta használni, innentől fogva kapuügyeletesi feladatkört bíztak rá.

1943. március 9-én Bajcsy-Zsilinszky Endre levelet vitt Nagybaczoni Nagy Vilmos hadügyminiszterhez, ebben kérte a költő leszerelését. Az aláírók között további olyan neves közéleti személyiségek szerepeltek, mint: Bethlen Margit grófnő, Benedek Marcell, Csathó Kálmán, Eckhardt Sándor, Fitz József, Herczeg Ferenc, Illés Endre, Illyés Gyula, Ignácz Rózsa, Joó Tibor, Keresztury Dezső, Kozocsa Sándor, Ortutay Gyula, Pátzay Pál, Possonyi László, Pünkösti Andor, gróf Révay József, Sík Sándor, Schöpflin Aladár, Szekfű Gyula, Trócsányi Zoltán és Zilahy Lajos. Az akció sikerrel végződött, Radnótit április végén leszerelték.

1943 márciusának végén megbízást kapott Cserépfalvi Imrétől, hogy József Attila hátrahagyott verseit gondozza.

1943. május 2-án az izraelita vallást elhagyván, Gyarmati Fannival közösen a római katolikus hitre tért át: a budapesti Szent István Bazilikában Sík Sándor papköltő keresztelte meg. Keresztapjának Zolnai Bélát kérte fel, aki egykoron Szegeden francia nyelvre tanította. Mivel azonban ő nem tudott jelen lenni, Ortutay Gyula helyettesítette, aki időközben a fővárosba költözött.

A költő már korábban is elhatározta, hogy a krisztusi korba érvén, harmincnegyedik életéve betöltése előtt felveszi a keresztséget. Ezen döntését nem befolyásolta politikai megfontolás, a zsidótörvények miatt már előnyben ezáltal nem részesülhetett, lelki igénye, meggyőződése okán döntött így. Tudta, hogy nagybátyja nem örül annak, ha felmenői hitét elhagyja, Radnóti ebből kifolyólag úgy érezte, hogy megkeresztelkedését követően nem tarthat igény a havi járandóságára. Grosz Dezsőhöz intézett levelében megköszönte addigi anyagi támogatását, amelyről a továbbiakban lemondott.

1943. szeptember 19-én a Magyar Nemzet közölte Páris című versét, egyúttal Páris, délután öt óra címmel egy fordításrészlete is megjelent Jules Romains Les hommes de bonne volonte (Jóakaratú emberek) című regényéből. 1943. szeptember 21-én munkaszolgálatos társai levelezőlapon gratuláltak a költőnek ezen esemény alkalmából.

Orpheus nyomában. Műfordítások kétezer év költőiből címmel láttak napvilágot válogatott versfordításai 1943 nyarán, a Pharos kiadónál. A kötetben szereplő nyomtatott dedikációja Ortutay Gyulának szól. Szabó Lőrinc mellett Radnótit tartják nemzedékének egyik legkiválóbb műfordítójának. Fordítási munkamódszere megfigyelhető munkáinak vázlatán. Ezekből kitűnik, hogy sokáig dolgozott rajtuk, folyamatosan csiszolgatta őket, akárcsak verseit.

1943. október 5–től 15-éig Mátraházán, a Magyar Államvasutak Takarék és Segélyszövetkezete üdülőjében pihent Ortutay Gyulával. Az ifjúság számára itt dolgozta át Cervantes: Don Quijote című művét. Erre Cserépfalvi Imre kérte fel (a kötet karácsonykor jelent meg). Rimbaud egyik versét is lefordította.

1943 karácsonyán jelentette meg a Franklin Kiadó La Fontaine verses meséiből készített válogatását. 1943-ban közreműködött az ugyanennél a kiadónál megjelent Conrad Ferdinand Meyer válogatott költeményeit tartalmazó kétnyelvű kötetén is. Ugyancsak 1943 karácsonyán a Pharos kiadó adta ki Huizinga: Válogatott tanulmányok. Tudomány, irodalom, művészet című esszékötetet, Tolnai Gábor válogatásában és Radnóti fordításában. Bálint György felesége, Csillag Vera tervezte a könyv tipográfiáját és borítóját.

1943–1944 telén írt, egyik legismertebb versének címe: Nem tudhatom….

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
(Nem tudhatom – részlet, 1944. január)

1944  

Vízkereszt napján, 1944. január 6-án kezdte el Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok című drámájának fordítását. Az első két felvonással májusra elkészült; jelenleg csak ezen két felvonás kézirata ismert, ám feltehetőleg lefordította a harmadik felvonást is.

1944. február 1-jén rendes tagjává választotta a Magyar Filozófiai Társaság, az ennek hiteléül szolgáló okmányon gróf Révay József és báró Brandenstein Béla aláírása szerepel.

1944. február 15-én Baróti (Kratochfill) Dezső - színleg - kibérelte Radnótiék Pozsonyi úti lakását, hogy ezzel az esetleges kisajátítást elkerüljék.

1944. március 19-én Heimlich (Hernádi) Lajos zongoraművész fiának keresztelője a német megszállás miatt elmaradt, a fiú keresztszüleinek Heimlich a Radnóti házaspárt kérte fel.

Versei és naplója kéziratát 1944. március 20-án elvitte az Országos Széchényi Könyvtárba, hogy biztonságban tudja őket.

1944. április 4-én Vas Istvánnal együtt a budapesti piarista rendházba mentek, hogy Sík Sándorral találkozzanak. 1944. április 21-én Sík meglátogatta és meggyóntatta Radnótit a Pozsonyi úti lakásban.

1944-ben Karunga, a holtak ura címmel megjelentek néger mesefordításai, a kötetben egyúttal hasonló tematikájú versfordításai is helyet kaptak.

1944. május 4-én Sík Sándor utolsó alkalommal tett látogatást Radnótiéknál, a Pozsonyi úton. Valószínűleg ekkor mondta tanítványának, hogy „Kell az áldozat”.

1944. május 19-én megírta Töredék c. költeményét, s ugyanezen a napon kézhez kapta újabb behívóját, amely már a harmadik munkaszolgálatára szólt. Május 20-án vonult be Vácra, társaival még aznap továbbmentek Sződligetre. Innen öt levelezőlapot és öt levelet küldött haza. Május 27-én gyalog mentek tovább Vácra, majd onnét marhavagonokban indultak Szerbiába. Június 1-jén Zaječarba érkeztek, s a német Todt-szolgálat Lager Berlin nevű központi tábora felé vitt az útjuk, ez a jugoszláviai Bor közelében állott. Június 2-án Lager Heidenauba szállították teherautóval. Ott rézbányáknál, vasútépítésen dolgozott. Fehér karszalagot kellett viselnie, a keresztény vallásúak megkülönböztetéseként.

A Lager Heidenau parancsnoka engedélyt adott arra, hogy a munkaszolgálatosok minden vasárnap kulturális műsort állíthassanak össze. „Másodiknak jelentkezett Radnóti Miklós, aki elszavalta a Nem tudhatom című versét. Utána mások is szerepeltek még, de a végén megkértük Radnótit, hogy szavaljon még (…) mondja el még egyszer a Nem tudhatom című verset, mert az a szívünkhöz szólt, a mi akkori érzéseinket fejezte ki, és nagyon tetszett mindenkinek.”

Feleségének két tábori levelezőlapot küldött Borból, az elsőt július 23-án, a házasságkötésük évfordulójára, a másodikat - ez egyben utolsó levele is volt - augusztus 16-án, ebben azt írta: „…köszönöm Édes az együtt töltött kilenc évet…”

Augusztus elején elszállították a Lager Rhönbe, hogy fogfájását kezelhessék. Augusztus 29-én már közeledett a szovjet hadsereg és a jugoszláv partizánok. A támadások elől, erőltetett menetben küldték a Lager Heidenau foglyait a Lager Brünnbe. Ebből az alkalomból írta Radnóti Erőltetett menet című versét. A Lager Brünnben két hétig dolgozott, sáncépítési munkálatokban vett részt. Szeptember 15-én a Lager Berlinbe, a központi táborba vezényelték a Lager Brünn és a Lager Heidenau lakóit.

Két turnusban indultak haza a Lager Berlin munkaszolgálatosai, Radnótit eredetileg a második menetoszlopba osztották be, ám egy emberséges tiszt áthelyezte őt az első csoportba, amely korábban indult. A második csoportot a partizánok néhány nappal később felszabadították, mindenki megmenekült. Az első csoport létszáma is jócskán megfogyatkozott, mire a nyugati magyar határhoz értek. Mielőtt a útnak indult volna, Radnóti noteszéből (a Bori notesz) átmásolta külön lapokra öt versét, amelyeket a lágerben írt. Ezek a következők voltak: Hetedik ecloga, Levél a hitveshez, A la recherche…, Nyolcadik ecloga, Erőltetett menet. A verseket barátjának, Szalai Sándornak (1912–1983) adta át, - aki később szociológus professzor lett - azzal, hogy juttassa őket haza. Versei a tábori élet sötét körülményeit mutatták be vagy asszonyához, Fannihoz szóltak. Itt írta a két utolsó eclogát, a Gyökér, a Levél a hitveshez és az À la recherche című verset.

Radnóti munkaszolgálatos csoportja szeptember 17-én indult el, Bor, Lager Heidenau, Žagubica, Krepoljin, Petrovac, Mala Krsna, Požaverac, Smederovo (Szendrő), Belgrád, Zemun (Zimony), Pančevo (Pancsova), Jabuka, Galagonyás, Opovo, Perlez, Titel, Újvidék, Szenttamás, Čenej (Csenej), Vrbas (Újverbász), Kúla, Crvenka (Cservenka) útvonalon. A csoport őrzését Cservenkán a német SS átvette a magyar kerettől. Október 7-éről 8-ára virradó éjszakán 700 és 1000 fő közötti számú munkaszolgálatost végzett ki az SS. Radnóti második Razglednicáját Cservenkán írta, 1944. október 6-án.

Cservenkán a csoport kétfelé oszlott, Radnótié a Veprőd, Ószivác, Sombor (Zombor), Bezdán, Kiskőszeg, Darázs, Mohács útvonalon haladt. A költő a Harmadik Razglednicát Mohácson írta, 1944. október 24-én. Innét marhavagonban mentek tovább Szentkirályszabadjára, ahol az utolsó, a negyedik Razglednicát írta, amely egyben utolsó verse is. Ez kelt 1944. október 31-én. Szentkirályszabadján a bori keret visszavette az SS-től a foglyok felügyeletét. Szentkirályszabadja után Radnóti sorsa nem ismert, hogy Abdáig mi történt vele, nem tudni, a két település közötti útvonalról a vélemények különbözőek.

1944. október 30-án, a bori deportáltak verseiből egészlapos válogatást közölt a temesvári Déli Hírlap című újság, Költők a szögesdrót mögött főcímmel. Radnótitól a Hetedik ecloga és az A la recherche jelent meg. A Hetedik eclogának itt Az alvó tábor címet adták. A két verset Szalai Sándor tette közzé, azon öt vers közül, amelyeket a költőtől kapott meg külön papírlapokon hazajuttatás céljából. Szalai a második bori menetoszlopba volt beosztva, annak foglyait a partizánok kiszabadították. Szalai átjutott Romániába, s Temesváron megjelentette Radnóti két versét, még a költő életében.

Halála  

A már járni sem tudó költőt a győri kórházba irányították. Mivel a várost a szövetségesek éppen szőnyegbombázták, így rengeteg súlyos sebesült és halálos áldozat lett a romok alatt. Emiatt az intézmény nem tudta fogadni, elküldték. Helyesebben: a beteg munkaszolgálatosokat egyetlen győri kórház se fogadta be, köztük Radnótit sem... (Ez is a HM utolsó hírfönöke közlésén alapszik. (Szemenyei-iratok, OSZK Kézirattár fond 567) Ezután Marányi Ede honvéd alezredes parancsára Tálas András hadapródőrmester ötfős kerete élén 1944. november 4-én Abda község határában lőtték le a végsőkig kimerült Radnóti Miklóst, 21 társával együtt.[8] A negyedik Razglednica sorai „Tarkólövés. – Így végzed hát te is…” az ő végzetét is előrevetítették. Az áldozatokat a Győrhöz közeli Abda község határában tömegsírba temették.

Holttestét, illetve annak (Szemenyei-Kiss Tamás szerint) feltételezett darabjait 1946. június 23-án exhumálták, ekkor találták meg zubbonya zsebében a noteszét (az ún. Bori noteszt), benne utolsó verseivel.

Részlet a Razglednicákból:
Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. -
Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.
(Szentkirályszabadja, 1944. október 31.)

Életében megjelent kötetei

Pogány köszöntő (1930)
Újmódi pásztorok éneke (1931)
Lábadozó szél (1933)
Ének a négerről, aki a városba ment (1934)
Újhold (1935)
Járkálj csak, halálraítélt! (1936)
Meredek út (1938)
Ikrek hava (1940)
Válogatott versek (1930-1940) (1940)
Naptár (1942)

Tanulmánya

Kaffka Margit művészi fejlődése (1934)

Posztumusz kötete

Tajtékos ég (1946)
A bori notesz (1971)

Műfordítások

Apollinaire versei (1940 - Vas Istvánnal közösen)
La Fontaine meséi (1942)
Orpheus nyomában (válogatott versfordítások, 1943)
Karunga, a holtak ura (néger mesefordítások, 1944)

Díjak

Baumgarten-jutalom 1937

2012. március 11., vasárnap

Petőfi Sándor 1848 Márciusában írt versei


Petőfi Sándor : DICSŐSÉGES NAGYURAK...



Dicsőséges nagyurak, hát
Hogy vagytok?
Viszket-e ugy egy kicsit a
Nyakatok?
Uj divatu nyakravaló
Készül most
Számotokra... nem cifra, de
Jó szoros.

Tudjátok-e, mennyit kértünk
Titeket,
Hogy irántunk emberiek
Legyetek,
Vegyetek be az emberek
Sorába...
Rimánkodott a szegény nép,
S hiába.

Állatoknak tartottátok
A népet;
Hát ha most mint állat fizet
Tinéktek?
Ha megrohan, mint vadállat
Bennetek,
S körmét, fogát véretekkel
Festi meg?

Ki a síkra a kunyhókból
Miljomok!
Kaszát, ásót, vasvillákat
Fogjatok!
Az alkalom maga magát
Kinálja,
Ütött a nagy bosszuállás
Órája!

Ezer évig híztak rajtunk
Az urak,
Most rajtok a mi kutyáink
Hízzanak!
Vasvillára velök, aztán
Szemétre,
Ott egyék a kutyák őket
Ebédre!...

Hanem még se!... atyafiak,
Megálljunk!
Legyünk jobbak, nemesebbek
Őnáluk;
Isten után legszentebb a
Nép neve:
Feleljünk meg becsülettel
Nékie.

Legyünk nagyok, amint illik
Mihozzánk,
Hogy az isten gyönyörködve
Nézzen ránk,
S örömében mindenható
Kezével
Fejeinkre örök áldást
Tetézzen.

Felejtsük az ezer éves
Kínokat,
Ha az úr most testvérének
Befogad;
Ha elveti kevélységét,
Címerit,
S teljes egyenlőségünk el-
Ismeri.

Nemes urak, ha akartok
Jőjetek,
Itt a kezünk, nyujtsátok ki
Kezetek.
Legyünk szemei mindnyájan
Egy láncnak,
Szüksége van mindnyájunkr' a
Hazának.

Nem érünk rá várakozni,
Szaporán,
Ma jókor van, holnap késő
Lesz talán.
Ha bennünket még mostan is
Megvettek,
Az uristen kegyelmezzen
Tinektek!

Pest, 1848. március 11. előtt

Petőfi Sándor : NEMZETI DAL

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok! -
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordunk!
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy hiréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Pest, 1848. március 13.

Petőfi Sándor : 15-DIK MÁRCIUS, 1848


Magyar történet múzsája,
Vésőd soká nyúgodott.
Vedd föl azt s örök tábládra
Vésd föl ezt a nagy napot!

Nagyapáink és apáink,
Míg egy század elhaladt,
Nem tevének annyit, mint mink
Huszonnégy óra alatt.

Csattogjatok, csattogjatok,
Gondolatink szárnyai,
Nem vagytok már többé rabok,
Szét szabad már szállani.

Szálljatok szét a hazában,
Melyet eddig láncotok
Égető karikájában
Kínosan sirattatok.

Szabad sajtó!... már ezentul
Nem féltelek, nemzetem,
Szívedben a vér megindul,
S éled a félholt tetem.

Ott áll majd a krónikákban
Neved, pesti ifjuság,
A hon a halálórában
Benned lelte orvosát.

Míg az országgyülés ott fenn,
Mint szokása régóta,
Csak beszélt nagy sikeretlen:
Itt megkondult az óra!

Tettre, ifjak, tettre végre,
Verjük le a lakatot,
Mit sajtónkra, e szentségre,
Istentelen kéz rakott.

És ha jő a zsoldos ellen,
Majd bevárjuk, mit teszen;
Inkább szurony a szivekben,
Mint bilincs a kezeken!

Föl a szabadság nevében,
Pestnek elszánt ifjai!...-
S lelkesülés szent dühében
Rohantunk hódítani.

És ki állott volna ellen?
Ezren és ezren valánk,
S minden arcon, minden szemben
Rettenetes volt a láng.

Egy kiáltás, egy mennydörgés
Volt az ezerek hangja,
Odatört a sajtóhoz és
Zárját lepattantotta.

Nem elég... most föl Budára,
Ott egy író fogva van,
Mert nemzetének javára
Célozott munkáiban.

S fölmenénk az ős Budába,
Fölrepültünk, mint sasok,
Terhünktől a vén hegy lába
Majdnem összeroskadott.

A rab írót oly örömmel
S diadallal hoztuk el,
Aminőt ez az öreg hely
Mátyás alatt ünnepelt! -

Magyar történet múzsája,
Vésd ezeket kövedre,
Az utóvilág tudtára
Ottan álljon örökre.

S te, szivem, ha hozzád férne,
Hogy kevély légy, lehetnél!
E hős ifjuság vezére
Voltam e nagy tetteknél.

Egy ilyen nap vezérsége,
S díjazva van az élet...
Napoleon dicsősége,
Teveled sem cserélek!

Pest, 1848. március 16.

Petőfi Sándor : A SZABADSÁGHOZ


Oh szabadság, hadd nézzünk szemedbe!
Oly sokáig vártunk rád epedve,
Annyi éjen által, mint kisértet,
Bolygott lelkünk a világban érted.

Kerestünk mi égen-földön téged
Egyetlenegy igaz istenséget,
Te vagy örök, a többi mind bálvány,
Mely leroskad, egy ideig állván.

S mégis, mégis számkivetve voltál,
Mint a gyilkos Kain bujdokoltál,
Szent nevedet bitora szögezték,
Érkezésedet hóhérok lesték.

Megszünt végre hosszu bujdosásod,
Sírba esett, ki neked sírt ásott,
Bevezettünk, s uralkodás végett
Elfoglaltad a királyi széket.

Te vagy a mi törvényes királyunk,
Trónusodnál ünnepelve állunk,
Körülötted miljom s miljom fáklya,
Meggyúlt szíveink lobogó lángja.

Oh tekints ránk, fönséges szabadság!
Vess reánk egy éltető pillantást,
Hogy erőnk, mely fogy az örömláztól,
Szaporodjék szemed sugarától.

De, szabadság, mért halvány az orcád?
Szenvedésid emléke szállt hozzád?
Vagy nem tettünk még eleget érted?
Koronádat a jövőtől félted?

Ne félj semmit, megvédünk... csak egy szót,
Csak emeld föl, csak mozdítsd meg zászlód,
S lesz sereged ezer és ezernyi,
Kész meghalni vagy diadalt nyerni!

S ha elesnénk egy szálig mindnyájan,
Feljövünk a sírbul éjféltájban,
S győztes ellenségednek megint kell
Küzdeni... kisértő lelkeinkkel!

Pest, 1848. március 27-e előtt




2012. március 6., kedd

Cserényi Zsuzsanna : Mint ábrándjainkban


Cserényi Zsuzsanna : Mint ábrándjainkban


Egy délután,
talán tavasszal, az első hóvirággal,
vagy ősszel, amikor levelek színes
kavalkáddal takarják lépteink nyomát,
Te rám köszönsz.
Ruhádon messzi fenyves illata,
szemedben égig érő sziklákon pihen
Erdély csillaga.
Egy délután,
majd átöleljük egymást újra,
ahogy ezer év múlva
Földet ér egy fenn felejtett égitest,
s csendes álomban ismét
szülője része lesz.
Egy délután
talán tavasszal, vagy ősszel,
még versenyre kelhetünk
a múló idővel.

Cserényi Zsuzsanna : Tavasz


Cserényi Zsuzsanna : Tavasz

Nyitnikék, nyitnikék,
Énekled a kertben
Gyönyörű kismadár,
Én örök szerelmem.

Picit, picit, picit,
Ismételed gyakran
Fagyos még a reggel,
Így kora tavaszban.

Mégis csak nyitnikék,
Amikor te mondod
Hangoddal, színeddel
A fák rügyeit bontod.

Szerelmem kismadár
Milyen jó, hogy itt vagy
Tavaszod örömét
A szívembe loptad.


Cserényi Zsuzsanna : Vágy(álom)


Cserényi Zsuzsanna : Vágy(álom)

Örömre várok, valami szép nagy boldogságra
csorduljon túl, mint teli poháron tiszta víz
legyen benne napfény, ezer szín zöld,
érett gyümölcs íz.

Szólítson meg, mint nagy írók szava,
simítson lágyan minden mélyedést
elgyötört arcon, homlokon,
ahogy a versek dallama.

Legyen kicsit Van Gogh, Szinnyei Merse Pál,
Pál László vagy Munkácsi Mihály,
s hozzá szárnyalna barokk zene,
templomi orgonán.

Lehetne béke,
egy jó nagy fonott kosárral végre,
rajta takaró, fehér-piros kockás,
amolyan esti kocsmás
vacsorával, pohár vörös borral,
éjféli séta régi barátokkal Hatvanból
gyalog haza, mint régen.

Lehetne nyüzsgős, ahogy a Lőrinci vásár
Szent Anna napján a régi piacnál,
s vidám, mint mezítlábas gyerek,
ki kutyájával a réten hentereg.

Örömre vágyom, nagy-nagy szabadságra,
mint madarak az óceán felett
hullámokba ejtve minden bűnömet
állítanám az időt,
csak lebegnék, mint ökörnyál a szélben,
vagy duzzadó vitorla
könnyed hófehéren.

2012. március 3., szombat

Rab Zsuzsa: Kívüled élek - De addig - Dúdoló - Vaspántok.


Rab Zsuzsa: Kívüled élek

Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy megláthassalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sínek között, örök életveszélyben,
nem tudom hova tartó villamosokon.

Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.

Én vagyok az,
aki meg tudom szelidíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.

Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.

Kívüled élek,
ilyen siralmas-bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.

Rab Zsuzsa: De addig

De addig mennyi elfutó vonat,
de addig mennyi vertszárnyú madár,
de addig mennyi mázsás virradat,
mennyi perzselt, koromszárnyú levél,
de addig mennyi testté-lett hiány,
és mennyi karrá-nem-lett ölelés,
falakról visszapattant nevetés,
mennyi sikongó mentőautó,
mennyi gyűrt vánkos, gubanc takaró,
mennyi nehéz kosár, hány temetés,
mennyi betű, mennyi szívpercenés,
hány nem és hány miért és hány soha,
hány mégis, hány azértsem, hány talán,
és mennyi szó, hűvösen cseppenő,
és mennyi szó, torokban, szálkaként,
és mennyi szó, szendergő ekrazit,
és mennyi ékírás a homlokon,
hány irgalmatlan, véletlen tükör,
és mennyi apró vesztett háború,
hány hétfő, hány fél hét és hány kilincs,
mennyi szívetrobbantó csengetés,
mennyi hazajövés, hány elmenés.
De addig, addig, addig is,
de addig, addig is,
de addig is….

Rab Zsuzsa: Dúdoló

Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?

Korhadt tönkön üldögélek,
nyirkos fák alatt.
Nem tudom már, merre térjek,
honnan várjalak.

Virrasztom a fák tövében
szunnyadó telet.
Éneklek a vaksötétben
lámpásul neked.


Rab Zsuzsa: Vaspántok.

Ha így szólnék a kedves,
fiatal kalauzhoz:
- Kalauz úr,
hogyha ma este hazamegy,
ölelje meg nagyon a feleségét,
dicsérje meg, ami épp rajta van,
akár az ócska pongyoláját -
Ha így szólnék -
ugye... bolondnak tartanának?

Ha így szólnék a bottal kopogó
nyugdíjas bácsihoz a boltban,
mikor épp forintjait guberálja,
végül levágat tíz dekát
a "kicsit-hosszabb-lett" kenyérből:
- Bácsi! Itt van ötszáz forint.
Tegye el, kérem. Épp ma kaptam.
nem számítottam rá. Fölösleges. -
Ugye, bolondnak tartanának?


Ha így szólnék az útkövezőkhöz:
- Útkövezők!
Én ezt a kis kavicsot elviszem,
mert az erezetében
lehorgadt Krisztus-fejet látok.
Engedjék meg, hogy elvigyem! -
Ugye, bolondnak tartanának?


Ha így szólnék a torzonborz kamaszhoz:
- Gyere, fiam,
üljünk le valahol, s te elmeséled,
mitől nőtt vállig a hajad,
mi ellen mered ez a tüske
tejes arcod körül,
s egyáltalán, mitől vagy te ilyen
kérlelhetetlen? -
Ugye, bolondnak tartanának?


Ha így szólnék padon sütkérező,
újságpapírból eddegélő nénikéhez:
- Néni, jöjjön velem,
amit szeret, azt főzök vacsorára,
puha ágyat vetek,
előtte pedig mindent elbeszélhet,

a menyasszonykorát,
azt a szülést, a császármetszést is,
és szegény jó ura szívszélhűdését,
és hogy mivel ültette be a sírját,
azt is, milyen a szomszédasszony,
azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában,
meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos.

Mindent apróra elbeszélhet.
Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban.
De éjjel egyszer - maga úgyis sokszor
fölébred -
keljen fel, takarjon be engem,
mert éjjel mindig lerúgom a takarómat ...
Ha így szólnék -
ugye, bolondnak tartanának?

Konvenciók, bevett szokások
hideg vaspántjai
szorítják lüktető,
eleven húsig lenyúzott szívünket.


Rab Zsuzsa (Pápa, 1926. július 3. – Budapest, 1998. március 6.) költő, műfordító.



Rab Zsuzsa (Pápa, 1926. július 3. – Budapest, 1998. március 6.) költő, műfordító.

1926. július 3-án született Pápán református értelmiségi családban. Édesapja Rab István 1920-tól 1941-ig oktatott a pápai Kollégium Gimnáziumában, a tantestület jegyzője volt, illetve vezette az intézet konviktusát. 1921-ben tanított angol nyelvet is. Alaposan tanulmányozta a filozófiát, a pedagógiát (tankönyvbírálatot), valamint egyúttal a magyar gimnáziumi oktatás elméleti és gyakorlati kérdéseit. 1941-től 1947-ig dolgozott a gimnáziumban mint igazgató.

Iskolái

A pápai Református Nőnevelő Intézetbe járt; édesapja, Rab István a gimnázium igazgatója volt. Itt jelentek meg első versei a Pápai Hírlapban, illetve a Kollégiumi Lapokban, még középiskolás korában napvilágot látott első verseskötete Fény felé címmel. A kisváros légköre, az iskolavárosi szellemiség, akárcsak későbbi műfordítói tapasztalata rányomta bélyegét művészetére.

Klasszika-filológus édesapja szerettette meg vele a nyelveket és az irodalmat, kiválóan megtanult németül, angolul, latinul, majd oroszul, s még érettségi előtt önálló verseskötete jelent meg. Egy évet járt az orvosi egyetemre, majd a bölcsészkar magyar-orosz szakos hallgatója lett.

1949-ben a Budapesti Tudományegyetem orosz szakán végzett, ettől kezdve az orosz irodalom és népköltészet rendkívül termékeny tolmácsolója lett, majd kétszáz kötetnyi műfordítást hagyott hátra. Az orosz irodalom mellett fordított az Szovjetunióbeli nemzetiségek (baskír, grúz, észt) népköltészetéből, valamint – ugyancsak orosz fordítások alapján – Andersen meséit is átültette magyarra.
1971 és 1984 között az Élet és Irodalom munkatársa volt.

Több saját verseskötete is megjelent. A világról szerzett napi élményeit, személyes életének mélyebb impresszióit világos, áttekinthető szerkezetű, a népköltészet és a köznapi nyelv beszédmódját követő, gazdag formakultúrájú költeményekben rögzítette. 1981-ben Álombeli lakomák című esszékötetében családjáról, gyermek- és ifjúkoráról, az orosz irodalommal való találkozásáról mesélt.

Munkásságáért két alkalommal, 1963-ban és 1973-ban is József Attila-díjat kapott, 1996-ban a Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztjével jutalmazták életművéért.

A mindig nagyon igényesen, szigorú munkarend szerint dolgozó, barátai szerint munkamániás költőnő háromszor ment férjhez, első két párja "szakmabeli", Kormos István és Csanádi Imre, harmadik férje, Rassy Tibor néprajztudós volt. Az ő 1993-ban bekövetkezett halála után nem sokkal Rab Zsuzsa is megbetegedett, először agyvérzést kapott, megoperálták, majd mozgásában is korlátozott lett, s az írással is fel kellett hagynia.
1998. március 6-án halt meg Budapesten.

Kötetei

  • Fény felé… – 1943
  • Ékes fehér hattyú (orosz népköltészet) – 1962
  • Dobok és fuvolák – 1966
  • Varázslók, szentek, vitézek (orosz népi énekek) – 1967
  • Aranyvasárnap – 1968
  • Ráolvasó – 1973
  • Ivótülök (Száz grúz vers) – 1974
  • Kő és madár – 1980
  • Álombeli lakomák, esszék, vázlatok – 1981
  • Őrtornyaink – 1996

Kitüntetései

  • József Attila-díj – 1963, 1973
  • Gorkij-díj – 1972
  • Pro Urbe-díj – 1981
  • A Munka Érdemrend arany fokozata – 1982
  • Áprily Lajos-díj – 1983
  • Népek Barátsága Érdemérem – 1985
  • Az Európa Könyvkiadó Nívódíja – 1985, 1987
  • A Magyar Népköztársaság Csillagrendje – 1986
  • Az Év Könyve Jutalom – 1986
  • A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje – 1996
  • Barátság Érdemrend (Oroszországtól) – 1996

Pilinszky János : Éjféli fürdés - Könyörgés - Őszi vázlat





Éjféli fürdés


A tó ma tiszta, éber és
oly éles fényü, mint a kés,
lobogva lélekző tükör,
mit lassu harcban összetör
karom csapása. Nyugtalan
heves fogakkal visszamar
a mélyen megzavart elem.
Legyőzve, lustán fekszem el
és hallgatózom. Csillagok
rebbennek csak, mint elhagyott
egek vizébe zárt halak,
tünődve úszó madarak.

Elnézem őket, röptüket
az irgalmatlan és süket
egek között, én árva szörny,
kit páncél nyom, heges közöny,
ki mit se kér, és mit se vár,
csak bámul hosszan és puhán;
sikamló, sűrü pikkelyek
lepik be sűrün szívemet,
a mélyén édes-jó iszony,
kitéphetetlen orv szigony,
mit észrevétlen vert belém
a víz, a víz, s a lassu mély.

Mert lenn hináros rét lobog,
alant a kagylók boldogok,
szivük remegve tölti meg
a fénnyel érő sűrü csend.
És mintha hívást hallana,
zuhanni kezd az éjszaka,
moszat sodor vagy csillagok,
nem is tudom már, hol vagyok?
Talán egy ősi ünnepen,
hol ég is, víz is egy velem,
s mindent elöntve valami
időtlen sírást hallani!

Könyörgés

Tág szemmel már csak engemet figyel,
mint néma tó a néma csillagot,
nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
ha megölném is, hinné: jó vagyok.

Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
az övé lenni, ha nem is egészen;
megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
irgalmazz meg szegénynek és nekem,
szivemben nincs már más, mint durva dárdák.

Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
kis békezászló, oltalmat keres,
oldj fel maró, magányos bánatomból,
ha senkiért, az anyámért szeress.

Őszi vázlat

A hallgatózó kert alól
a fa az űrbe szimatol,
a csend törékeny és üres,
a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szived,
az út lapulva elsiet,
a rózsatő is ideges
mosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakon
készülődik a fájdalom.

Pilinszky János (Budapest, 1921. november 25. – Budapest, 1981. május 27.) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője


Pilinszky János (Budapest, 1921. november 25. – Budapest, 1981. május 27.) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője, Baumgarten-díjas, József Attila-díjas és Kossuth-díjas. A Nyugat irodalmi folyóirat negyedik, ún. „újholdas” nemzedékének tagja Nemes Nagy Ágnessel, Örkény Istvánnal és Mándy Ivánnal együtt, lévén a Nyugat, s szellemi utódának, a Magyar Csillagnak megszűnése után az Újhold (folyóirat) körül csoportosultak, mely lapnak 1946. és 1948. között társszerkesztője is volt; mindemellett munkatársa volt mind a Vigília, az Élet, az Ezüstkor s az Új Ember lapoknak is


Olyan művekről ismert mint az Apokrif, Harbach 1944, Ravensbrücki passió vagy rövid epigrammáiról mint a Négysoros, Mire megjössz vagy Harmadnapon, mely életművében a 20. század kegyetlen világát elemzi, leképezvén az ember magárahagyottságát, a létezés szenvedése elől való menekvés hiábavalóságát valamint az élet stációit átható félelmet és rémületet.[21]

Költészetén megfigyelhető a 40-es évek alatti lágertapasztalatai, a keresztény egzisztencializmus, a tárgyias líra s katolikus hitének hatása, mely ellenére nem tartozik a hagyományos értelembe vett, szakrális témájú, papírók katolikus irodalmába, minthogy elutasította a vallásos és a profán irodalmat elválasztó falat („Én költő vagyok és katolikus”). Lírai művein túl a próza és a dráma műnemében is alkotott. Esszéi és esszészerű prózakölteményei (Meditáció, Bársonycsomó) versesköteteiben jelentek meg, 1977-ben adták ki a „Beszélgetések Sheryl Suttonnal” című párbeszédes regényét, 1957-től kezdve pedig gyermekeknek írt verses meséket (Aranymadár, A Nap születése). Drámái először az 1974-es „Végkifejlet” című kötetében szerepelnek először, közöttük mind egyfelvonásosakat (Urbi et orbi – a testi szenvedésről, Élőképek), mind hosszabb színművek lelhetőek fel. A Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja 1998-tól.

Családja

Családja származását tekintve Pilinszky ősei két fő forrásból érkeztek. Édesanyja ágáról Észak-Lotaringiából származó katolikus francia család, akik keletre haladván végül Bánátban elnémetesedtek; míg édesapja ágán a család legkorábbra visszavezethető őse egy Baján működő, szintén római katolikus, lengyel hentesember, Pilinszky János.

Johann Beitz, édesanyja ágának névadó őse 1670-ben született a mai németországi Gehlweiler városában, ahol a család három generációig tartózkodott. Felesége, Maria Barbara öt gyermeknek adott életet, ezek közül az első és a harmadik szüléskor kétpetéjű ikreknek. Az utóbbi terhességgel jött a világra Johann Adam Beitz, Pilinszky anyai ágának következő tagja. Elisabeth Margarete-tel köttetett házasságát szintén gazdag gyermekáldás jellemezte, mely gyermekek közül 1731-ben született a költő szépapja, Johann Nikolaus Beitz. Az ikerterhesség két nemzedékkel később is megfigyelhető az ágon, felesége, Maria Angela Hasler összesen hat gyermeknek adott életet, ezek közül ketten voltak ikrek. 1768. és 1771. között, Mária Terézia uralkodása élte csúcspontját a német területekről, többek között Lotaringiából, való betelepítés, mely időszak utolsó évében Johann Nikolaus Beitz és családja is kivándorolt a Bánátba. A költő ükapja, Johann Nikolaus Baitz már itt, Kisbánáton született (ma Comloşu Mare, Románia), s ettől kezdve ezt az alakváltozatot használta a család. Ugyan dédapjáról nem maradtak fenn dokumentumok, de anyai nagyapja, a már magyarul beszélő Baitz János még mindig Kiskomlóson működött, mint kádármester. A nagyapa az 1848-as forradalom és szabadságharcot követő időszakban az Országos 48-as Párt híveként élte meg a korszak változásait. A szintén francia eredetű, Martin család lányát vette feleségül, mely frigyből hat gyermek született, köztük a költő édesanyja, Veronika. Két fivére korán meghalt, így csupán a négy németajkú nővér, Borbála („Bébi”), Erzsébet („Tete”), Mária és ő („Vera”) maradtak. Az utóbbi három egy csere keretein belül, Szegeden tanulta meg a magyar nyelvet, Borbála ötévesen leesett a padlás lépcsejéről, így szellemi visszamaradottsága miatt beszédbeli problémákkal küszködött, melynek ténye azonban vitatott. Szüleik korai halála után hagyták el Kiskomlóst, s Budapestre költöztek.

Az I. világháborúban anyja, Veronika önkéntes ápolóként dolgozott, ekkor ismerkedett meg idősebb Pilinszky Jánossal. Édesapja családját a névadó lengyel dédapáig, Pilinszky Jánosig lehet visszavezetni, aki Baján dolgozott, mint hentes. Guzmics Évával köttetett házasságából négy fiúgyermek maradt meg: József, Ferenc, Gusztáv s a katonai tiszti főiskolát végzett Zsigmond. Utóbbi a nemesi származású Thury család Ilona nevű leányát vette el, s az esküvőt követően költözött föl a család Budapestre. 1883. május 5-én született meg legidősebb fiuk, a költő nagybátyja, Pilinszky Zsigmond. Szakmai pályáját kezdetben harangöntőként kezdte (édesanyja családja, a szlovák származású Pozdechek haranggyárosok voltak), mígnem 1908-ban színpadi pályára lépett. Kezdetben a miskolci társulatnál játszott, majd egy évvel az első világégés kirobbanása előtt a budapesti Operaház szerződtette, mint Wagner-énekes. Ezt a vonalat meglovagolva indult el a nemzetközi pályája, a húszas évektől kezdve énekelt a tengerentúlon, a harmincas évekre már a világ legnagyobb Wagner-tenoristájaként tartották számon. Vele készült a világ első Wagner-operafelvétele, a Columbia Hanglemeztársaság gondozásában, a Tannhäuser. Pilinszky kiváltképp kedvelte énekését, lemezeit gyakorta hallgatta. Edvi Illés Erzsébettel kötött házassága rövidnek bizonyult, a folyton változó munkahelyei miatt a férj állandó háztartást nem tudott fönntartani. Pilinszky másik nagybátyja, Géza szintén a zene világában tevékenykedett, a Zeneakadémia elvégzését követően az Operaházban hegedült, ahol bátyja, Zsigmond tenorista volt. Hangszeres képesítése mellett énekes és zeneszerző is volt, pár zenekari mű is fűződik a nevéhez. A húszas évek számára is meghozták a külföldi karrier lehetőségét, Németország több városában énekelt, majd brácsaművészként helyezkedett el, 1937-től a berlini Metropol Theater foglalkoztatta. A második világháborút követő 50-es években végül ének- és zenepedagógusként dolgozott. Testvére János, a költő édesapja velük ellentétben mérnöknek tanult, mégis később jogot hallgatott, melyből doktorátust is szerzett. Apja hivatásos tiszti elveinek megfelelően harcolt az I. világháborúban, ami alatt sérüléseiből gyógyulva ismerkedett meg a háború alatt önkéntes ápolónőként dolgozó Baitz Veronikával. A háború után a postaszolgálatnál talált állást, ahol is a postafőfelügyelőség munkatársa lett, feleségével a belvárosban találtak otthonra, a Gróf Károlyi (ma Ferenczy István) utca 5. szám alatti bérházban. Ide született 1919-ben a költő nővére. Veronika, s két évvel később, 1921. november 25-én a költő, Pilinszky János.

Gyermekkora, tanulmányai

Édesapja, idősebb Pilinszky János révén katonagyerek volt, szigorú, kemény elvek mentén nevelte fiát. Gyakran ütötte, olykor nővére helyett is állta a pofonokat, lévén apja eszményei közé nem férhetett a nők bántalmazása. Mindezek következtében apja iránt félelemmel vegyes tisztelettel emlékezett vissza.Nővére, Veronika (a családban Erikának nevezték) csak akkor volt hajlandó a szerény és visszahúzódó Pilinszkyvel játszani, ha megígérte, hogy az adott játékokban hagyja nyerni.

A Cukor utcai elemi iskolában (1927–1931) kezdte tanulmányait, ahol kitűnő tanulói magatartást tanúsított, majd a budapesti Piarista Gimnáziumban (1931–1939) „B” osztályában folytatta, ahol már főként csak a magyar óra érdekelte, s itt is kezdett el, 1935-től, tizennégy évesen verset írni. A piaristáknál töltött évei alatt négy osztályfőnöke is volt osztályuknak: Nagy Vince, Ferenczy Zoltán, Konszky Márton, Bátori József valamint Szita Imre személyében. Gimnáziumi évei alatt szerzett, későbbi életszemléletére is ható, hittani ismereteit Schütz Antal piarista szerzetes középiskolai tankönyvcsaládjából szerezte; az említett többkötetes könyv 1937-ben még megélte második kiadását, majd a fordulat éve után kiépült rendszer következtében egészen 1977-ig nem született hasonló volumenű magyar nyelvű könyv. Első osztályban rendre közepes tanuló volt, nem akart tanulni, pedig már ekkor jóval több ismerettel rendelkezett, mint társai, ezentúl már az Élet című folyóirat publikált költője volt. Második évében ismerkedett meg Dosztojevszkijjel az 1861-ben megjelent Megalázottak és megszomorítottak című regényét olvasván, amikor is először fordult figyelme az emberi szenvedés felé. Tanulmányi eredménye sokáig akadályozta, hogy az osztály egészével kapcsolatot alakíthasson ki, mivel ott és akkor a jó tanuló kizárólag a hasonló eredményű jó tanulóval barátkozott, valamint nem is vett részt sem a cserkészetben (paramilitáris jellegűnek tartotta), sem a rendezvényeken.

Később mégis kialakult az a szoros, öttagú baráti társaság, mely sokáig kísérte a költőt; ennek tagjai maga Pilinszky János, Honffy Tivadar, Rékey Tibor, Takáts Vilmos s Rényi Oszkár voltak. Pilinszky ötödik-hatodik osztályos korukban, miután a német Thomas Mann személyében közös témára találtak, egyszerűen megszólította a nála jobb tanulmányi eredményű Rékeyt – akivel a későbbi csoportból Rényi már első gimnazista koruk óta jóban volt –, hogy lesznek-e barátok. Ehhez a hármashoz társult később Honffy (Foxi) és Takáts. Velük együtt járta a kocsmákat, vagy hajnali órákig filozofáltak egymás lakásán. Egyszer Rékey és Takáts elvitték a solymári barlangba, ahol – még Rényi számára is ismeretlenül – eltévedtek, lévén a főbejárat helyett hátulról közelítették meg. Pilinszky ekkor felszólította az irodalomban szintén jártas osztálytársait, hogy szavaljanak verseket a nagy sötétben. Ott szembesült először azzal, hogy azok a szerzők, akiket korábban nagyra tartott, érvénytelennek hatnak az ilyen jellegű pillanatokban; később katonaévei alatt élt át egy hasonló szűrőerejű hatást, amikor is csupán a Bibliát tartotta meg magánál, minden más haszontalannak bizonyult könyvét hátrahagyta. Osztályfőnökei közül Bátori József állt hozzájuk a legközelebb, aki azonban 1945. után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol rendtársaival megalapította az első piarista rendházat a New York állambéli Derbyben, s Gerencséri Istvánnal létrehozta a Magyar Piarista Diákszövetséget. Iskolatársai visszaemlékezéseiben a fiatal Pilinszkynek ekkor, József Attila, Ady, Verlaine és Baudelaire szavalása mellett, Homérosz Iliásza volt a kedvenc alkotása, valamint Arany Jánost is nagyra becsülte.

Pilinszky és barátai a nyarakat a balatonkenesei Fürdő utca 2. szám alatti nyaralóban töltötte, melyet egészen a háború végéig megőrizett a Pilinszky család. Lévén akkoriban főként ügyvédek, tanárok, köztisztviselők és mérnökök rendelkeztek nyaralóval a környéken, Pilinszky köre hamar kibővült hasonló hátterű fiatalokkal. A gondtalan fürdés, teniszezés, beszélgetések valamint az esték, amelyekkor Pilinszky saját verseit szavalta a gyerekcsapatnak, alkotta kenesei élmények olyan korai verseire hatottak, mint az Éjféli fürdés, a Kikötőben vagy a Te győzz le címűek.

Felnőttkora

A középiskola befejeztével a Pázmány Péter Tudományegyetemen a jogon kezdte, majd a bölcsészkaron, magyar–olasz–művészettörténet szakon folytatta. Az egyetemet 1944-ben befejezte, de diplomát nem szerzett.

Első versei 1938–1939-ben jelentek meg a Napkelet, az Élet és a Vigilia nevű lapokban. 1941–1944-ben az Élet segédszerkesztője volt. 1944 novemberében behívták katonának. 1945 februárjában került a németországi Harbach faluba, ahol – itt és más lágerekben betegeskedve – megláthatta a koncentrációs táborok szörnyű világát, ami meghatározta egész életét és a költészetét. 1945 őszén térhetett vissza szülővárosába. 1946–1948-ban az Újhold társszerkesztője volt, de erős kötődések fűzték a Vigilia és a Válasz csoportulásaihoz. Az utóbbi és a Magyarok közölte verseit. Első verseskötetét a Szent István Társulat adta ki 1946-ban, mellyel a következő évben Baumgarten-díjat kapott. 1947–1948-ban római ösztöndíjjal több hónapot Olaszországban töltött. 1949-től nem publikálhatott. Ez idő alatt verses meséket írt, és egy ilyen típusú könyvvel (Aranymadár) térhetett vissza az irodalmi életbe. 1955. október 12-én feleségül vette Márkus Anna festőművészt, de néhány hónap múlva el is váltak. (Anna az 56-os forradalom után Párizsba emigrált, ahol újból férjhez ment, de Pilinszkyvel mindvégig jó barátságban maradtak.) 1956-ban rövid ideig a Magvető Kiadó lektora. 1957-től az Új Ember katolikus hetilap belső munkatársa volt. Nagyrészt itt jelentek meg tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, művészeti kritikái.


A hatvanas évek elejétől többször utazott Nyugat-Európába (Lengyelország, Svájc, Belgium, Újvidék, Bécs, London, Róma), főleg Párizsban töltött hosszabb időt, sőt még az USA-ba is eljutott. Nővérének 1975-ös öngyilkossága is hozzájárulhatott ahhoz, hogy nem írt több verset. A hetvenes évek végén ismerkedett meg Jutta Scherrer német vallástörténésszel. Szerelmük idejére esett utolsó költői korszaka. 1971-ben József Attila-díjjal, 1980-ban pedig Kossuth-díjjal tüntették ki. 1978-ban ismerkedett meg Párizsban Ingrid Ficheux-vel, akivel 1980 júniusában házasságot kötött. Második szívinfarktusának következtében hunyt el hatvanéves korában. A halál váratlanul érte, tele volt tervekkel. Június 4-én hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára a Farkasréti temetőben.

Czeizel Endre orvos-genetikus több tanulmányában is arra következtet, hogy a költő látens homoszexuális volt, amivel élete végéig sem tudott megbékélni, vallásos meggyőződése nem tette lehetővé számára, hogy megélje, de leküzdenie sem sikerült.

Az életében megjelent könyvei

  • Halak a hálóban (1942)
  • Trapéz és korlát (1946)
  • Aranymadár (1957)
  • Harmadnapon (1959)
  • Rekviem (1964)
  • Nagyvárosi ikonok (1970)
  • Szálkák (1972)
  • Végkifejlet (1974)
  • A nap születése (1974)
  • Tér és kapcsolat (1975)
  • Kráter (1976)
  • Beszélgetések Sheryl Suttonnal (1977)
  • Válogatott művei (1978)


Díjak

  • Baumgarten-jutalom (1947)
  • József Attila-díj (1971)
  • Kossuth-díj (1980)
  • Magyar Örökség Díj (1997)

Lap tetejére

lap tetejére

Google+ Erzsébet